Chris Rea: Nem kellettem az üzletembereknek

Rekedtes bariton, füstös slide-gitár, fülbemászó dallamok - Chris Rea tizenkilenc évesen, 1970-ben vette első gitárját, nyolc évre rá pedig Fool (if you think it's over) című dalával meghódította a slágerlistákat. Az olasz-ír származású művész sikere azóta töretlen: szinte összes albumának valamennyi dala sláger lett, közel két tucat lemezt adott ki, és bejárta az egész világot. A telefonos interjú a turné dortmundi állomásán érte a művészt, aki türelmesen, bár kicsit fáradtan beszélt a sikerről, a betegségéről, az élő fellépések varázsáról és mindenekelőtt zenéről. Chris Rea szerény, udvarias és gyakran mosolyog a hangja...

Nálunk két éve járt legutóbb, s akkor úgy tűnt, az lesz az utolsó turnéja. Már az is csoda, hogy egyáltalán él: 2001-ben súlyos betegség támadta meg a szervezetét, kivették epehólyagját, patkóbelét és hasnyálmirigyét - évekig tartott, míg felépült. Akkor határozta el, hogy harminc millió eladott lemez után hátat fordít a zeneipar kötöttségeinek, és kizárólag saját elvárásai szerint fog élni és zenélni. Visszatért gyökereihez, a blues-hoz, és Jazzee Blue néven önálló labelt hozott létre. 2005-ös Blue Guitars albuma után bejelentette: utoljára turnézik, a "rockzenészi" életmódot már nem bírja a teste. Úgy tűnik, vérbeli zenészként nem bírta sokáig a színpad és az élő fellépések varázsa nélkül... februárban és márciusban Rea tehát újra bebarangolja Európát.

Két évvel ezelőtt úgy nézett ki, utoljára turnézik. Mi annak az oka, hogy most mégis visszatért a színpadra?
Amikor a Blue Guitars-koncertsorozattal lezártam egy korszakot, úgy éreztem, fizikailag képtelenség lenne tovább játszani, a szervezetem egyszerűen nem bírja már ezeket a hosszú és megerőltető turnékat. Az orvosom kerek perec eltiltott a heti hat-hét fellépéstől, ráadásul úgy éreztem, a lelkemnek is szüksége van egy kis szünetre. Elvégre huszonöt éve járom a világot a gitárommal, eljött az ideje, hogy egyedül legyek egy kicsit a zenémmel, és új utakat fedezzek fel magunknak.

Apropó új utak: amikor súlyos betegségéből felépült, úgy döntött, ezentúl csak és kizárólag olyan zenét csinál majd, amilyet mindig is szeretett volna. Azért hozott létre önálló labelt, hogy ne kelljen egyetlen kiadó elvárásainak se megfelelnie?
Igen, ez az igazság. Meg persze azért is, mert az üzletemberek nem igazán láttak fantáziát az én koncept-albumjaimban. Nem kellettem nekik. Túl hosszúak, bonyolultak a lemezeim, nincs elég könnyű és gyors sláger.

De aztán lett, nem is egy...
Igen, ezen magam is meglepődtem. Hát még az üzletemberek!

Nem számított ekkora sikerre a Blue Guitars megjelenését követően?
Nem, egyáltalán nem! Mondtam is a feleségemnek, hogy lehet, hogy ezzel a Chris Rea albummal Chris Rea nem keres pénzt, de ha már nem bukunk nagyot, az is jó. Aztán szerencsére vitték az emberek, mint a cukrot! (nevet)

Mégis, mi lehet az oka ennek, az internetes letöltések korában, amikor az összes zenész arról panaszkodik, hogy senki sem veszi az albumjaikat?
Hát, én nem félek a letöltésektől. Nézzük csak: könyvet ugye nem lehet letölteni. És nem lehet a könyvben lévő fotókat, festményeket sem - bár, az utóbbiakat én inkább albumborítónak nevezem. Ezért aztán nem is jelenik meg soha a könyv és a lemez külön csomagban. Azt szeretném ugyanis, ha a közönséghez a teljes, autentikus élmény jutna el, nem pedig annak töredékei.

Ami pedig a sikert illeti... Én azt gondolom, az embereknek még mindig szükségük van a zenére... a tartalmas zenére, amiben van egyéniség és szellem. Az embereknek mindig is szükségük volt erre, de időről időre a fehéröltönyösek odafent úgy döntenek, jöjjön a könnyű és gyors siker, a hatalmas eladások pár hét alatt, aztán pedig tűnjön el az előadó a süllyesztőben. Sajnálom ezeket a fiatalokat, mert valami nagyon fontos marad ki az életükből.

Pályája kezdetén is így viszonyult a zenéhez?
Én csak zenélni akartam. Akkoriban elhittem, hogy a kiadó tudja a dolgát, sokszor és sok mindenben adtam a véleményükre. Ma már persze sokkal szabadabb vagyok, albumok és élő koncertek tekintetében egyaránt.

Mit jelent önnek a koncertezés, ha még az orvosi tilalom ellenére is színpadra áll?
A blues elsősorban az élő fellépésekről szól. Ott lenni, játszani, beleadni mindent, amit a pillanat adhat, és közben figyelni a közönség reakcióját. Ez egy rendkívül személyes, mondhatni intim élmény. Megvan a maga varázsa annak is, ha albumot készít az ember, de a koncertezés egészen más történet.

Múlt héten Ljubljanában lépett volna fel, de a koncert elmaradt. A magyar rajongók közül is sokan mentek volna a szlovén fővárosba. Lehet tudni, miért törölték a dátumot?
Erről sajnos semmit nem tudok. Elég komoly munka összeállítani egy komplett turnét az összes időponttal, és bizony néha megesik, hogy a szervezők törölnek egy előadást. Sosem kérdezem miért - ha nem hívnak, nem megyek. Úgy vagyok vele, legközelebb talán még sikerül oda is eljutnom.

Végezetül engedje meg, hogy furcsát kérdezzek. Mindig is érdekelt, hogyan képes egy zenész egy korszak lezárásaként tizenegy (!) CD-ből álló szettet kiadni, és bizonyos időközönként három-négy albumnyi anyagot felölelő earbookot megjelentetni... Ehhez valami elképesztő elszántság és zeneőrület kell! Egyáltalán, hogyan születik ennyi dal ilyen rövid idő alatt?
Nagyon egyszerű. De tényleg. Felkelek minden reggel, készítek magamnak egy hatalmas csésze forró kávét, és leülök zenét írni. Minden áldott nap. A hét hét napján, legalább két órát foglalkozom a zenéléssel... Persze nem mindegyik próbálkozásból lesz szám, vannak olyan napok is, amikor csak játszom a gitárral, magamnak muzsikálok. Ez számomra egy életforma. A munkám, de nem érzem munkának. Nagyon szeretem csinálni.

A pesti koncert szervezőihez semmilyen különleges kívánsága nem volt