A hazai indie diszkrét bája az A38-on

Az idei év talán legkellemesebb és legizgalmasabb - nemzetközi mércével is korrektnek mondható - megjelenése az Amber Smith Introspective című albuma, pedig még csak az év első felében járunk. Aktuális koncertjüket április 24-én az A38 állóhajón tartották, a némi kreatív szünet után újra aktív The Perfect Name-mel karöltve. Nem ez az első közös estjük, tavaly a megboldogult Kultiplexben játszottak egymás után. A régi gitárosával visszatérő Perfect Name-nek utoljára 2005-ben jelent meg lemeze, Belső Oldalakon címmel. Két ilyen remek banda épp elég ok egy remek estéhez - szubjektív beszámoló, nem csak angolszász akkordokhoz edződött füleknek.

Magyarországra, mint minden más, az indie is némi fáziskéséssel érkezett. Az elmúlt években új generáció bukkant fel a magyar poppiacon, egyre inkább megcélozva a nemzetközi minőséget: a friss arcok, mint például a The Moog, a Jacked, az Óriás, az E.Z.Basic, a Supersonic és az Amber Smith már új korszakot jegyeznek a honi poptörténetben. A hazai médiában csak az utóbbi időben irányult komolyabb figyelem az a műfajra, s még ma is csak kevés kereskedelmi rádió mer indie-muzsikákat játszani. Ezzel együtt viszont szinte minden hétre jut egy jelentősebb buli, igazodva a brit trendekhez (elég csak a rendszeres, óriási népszerűségnek örvendő Tesco Disco-partysorozatra gondolni). A hazai indie-szcéna legrutinosabb bandája kétségkívül az Amber Smith, míg az 1989 óta létező The Perfect Name az alteros, angolszász gitármuzsikák kedvelői számára mond sokat - közös koncertjük tehát igazi csemege.

A főváros legrangosabb koncerthelyszínére, a napokban ötödik születésnapját ünneplő A38 hajóra úgy kilenc óra tájban érkezünk. A fedélzeten még egy csocsópartit is megengedünk magunknak, ám ekkor még jó, ha harmincan lézengenek a teremben. Hogy lesz így koncert? Tízre viszont már egész szépen benépesül a színpad előtti rész, míg mi békésen Editors, Kaiser Chiefs és társaival hangolódunk.

Túlzás volna azt állítani, hogy a jó háromnegyed ház szétvetné az öreg hajót, mikor a Perfect Name a húrok közé csap úgy tíz óra magasságában. Olyan öregesen, visszafogottan lelkes a közönség, csak a legelöl álló tinihad sikítozik és táncol rendületlenül. Igen, igen, mi is bólogatunk elégedetten, sorra jönnek a régi és újabb számok: Isis, Korrózió, Mi ez a csend, Édes élet, Hideg, mint a jég, A város, Helló.

Belányi István, a régi-új gitáros szégyenlősen mosolyog, Losó is vidám, láthatóan élvezi a családias hangulatot. Egyedül az énekes, Baradlay Richárd indiszponált kissé egész este, még úgy is, hogy tudjuk: sosem volt a színpad Iggy Popja. Mindenesetre elég visszafogottan álldogál mikrofonállványa mögött farzsebbe dugott kezekkel, gyakran kortyol vizéből - volt már jobb estéje is. A sör a kezemre löttyen, de nem számít, mert régi idők idéződnek meg - így aztán még azt is elnéző mosollyal nyugtázza a közönség, hogy a zenekar többször téveszt. Hitelesen játszanak, semmi humbug, csak korrekt, egyszerűségükben is zseniális, kifogástalan slágerek. Jó egy óra után hagyják el a színpadot, ekkorra már a közönségnek is megjön a hangja, lelkesen búcsúztatják a zenekart.

A koncertek közötti átszerelés rövid, épp csak egy sörre marad idő, aztán már kezd is az Amber Smith. A feszes, groove-os Simon Says szinte arcba vág; igazán dögösen szól, meg is mozgat mindenkit. Bence, a dobos ízesen és precízen játszik, a ritmusszekció elemében van. Sorra jönnek az aktuális lemez legjobb számai: Select All/Delete All, Introspective, Welcome to CIA, 1980 (Chewbacca és az erő Oszkárral van), Coded. A stúdióverziókhoz képest nyilván karcosabban, keményebben szólnak a dalok, de ami igazán szembetűnő, az a zenekar összeszokottsága - és persze az, ahogyan a legénység egyre magabiztosabban mozog a színpadon.

Magyarországon ritkán látható ilyen színvonalas, nemzetközi szinten is helytálló produkció, így aztán nem csak a közönség, a zenekar négy tagja - a beugró billentyűssel együtt - is élvezi a bulit, végig láthatólag nagy kedvvel játszanak. Az első sorban dülöngélő, sikítozó csajok végül megkapják a Hello Sun-t, mintha ezt várták volna egész este, de a régivonalas rajongói magnak sincs oka panaszra, a korábbi anyagok jelentősebb számai is sorra elhangzanak. (Egyedül a July-thiányolom, az előző, igen erős Reprint című lemezről, de ez legyen az én bajom, úgyis örök elégedetlenkedő vagyok) Az utolsó szám felkonfja kissé már széteső, az énekes Ponikló Imi azonban ezzel együtt is kiváló frontember, és kellően laza. A végén így búcsúzik: "Sziasztok, mi vagyunk a köszönjükszépen!"

Kifelé menet még megállunk beszélgetni a merchandising-asztalnál, meg persze iszunk még egy sört, hogy erőt merítsünk a hazaútra. Alig tudjuk lehajtani, mert a morcos biztonságiak határozottan távozásra bírnak. A kijáratnál kedélyesen búcsút int Losó, aztán beleolvad a kifelé áramló tömegbe. Hűvös van, és késő - de megkaptuk, amit vártunk, a honi indi-szcéna pedig köszönjük, jól van!

Amber Smith - The Perfect Name, A38, 2008. április 24., csütörtök 21:00

(Erdős László)