Pintér Béla: Az embert kritizálom

Úgy döntött, a színházi élet bevett keretein kívül marad, és a vörös műplüssel borított teátrumok helyett inkább a műegyetemi Szkénében formálja sajátos, csak rá jellemző színházi nyelvét, amelyben jól megfér egymással a Monty Python-féle abszurd humor és a magyar népdalkincs. A rendszer működik, Pintér Béla neve és stílusa fogalommá vált, és bár a társulat nem pörgött annyira a köztudatban, mint például a kilencvenes évek színházi életét felbolygató Krétakör, megalkuvásoktól mentes színházi gondolkodásmódja, díjak és elismerések sora a műhelyt a hazai független színház egyik alapvetésévé teszi. A Pintér Béla és Társulata novemberben ünnepelte egy évtizedes fennállását, ennek apropójából faggattuk a színházcsinálót erdélyi utazásokról, vallásról, fiktív néptáncos múltról és démonokról.

- Az elmúlt tíz évet összegző fesztiválon műsorra tűztétek a régebbi előadásokat is. Milyen sok év elteltével újra elővenni ezeket a darabokat?

A legtöbb régi előadásunk többé-kevésbé repertoáron van, így nem érzem az "akkor és most"-ot ebben az értelemben, inkább egyfajta folyamatosság a jellemző. Mostanában sűrű a műsorunk, így a legrégebbi előadások (Népi Rablét, Kórház-Bakony, Sehova Kapuja) ritkábban kerültek elő, ettől függetlenül elég volt rájuk egy-egy próba, hogy újra formába hozzuk őket. Nem vesztettek aktualitásukból sem, elég, ha például a Kórház-Bakony kapcsán az egészségügy mai helyzetére gondolunk.

- Van néhány jellemző vonás az előadásaitokban, amelyek már szinte trademark-nak számítanak. Ilyen a zenei elemek szinte folyamatos használata.

A zene nagyon fontos alapeleme az előadásainknak. Már majdnem a kezdetekről élőzenét használtunk, a Parasztoperá-ban pedig valóban végig énekeljük az egész előadást.

- Ez utóbbit először elég furcsa volt hallani, és többektől hallottam hasonló véleményt. Mi a helyzet a népzenével?

Úgy gondolom, hogy a Parasztopera nem csak a társulatunk életében volt mérföldkő, hanem a magyar színházi életben is.

Előadásainkban gyakran használunk népzenét. Egyszer - az egyébként nagyon pontos - M.G.P. azt írta, hogy ez néptáncos múltamnak köszönhető, de ez nem így van. Nem voltam táncos soha. Nagyszüleim tanyasi emberek voltak, rengeteg éneket, főleg magyar nótákat hallottam tőlük, az erdélyi magyar népzenével, néptánccal pedig az Arvisura színházban ismerkedtem meg. Fontosnak tartom, hogy a népi kultúrát bemutassuk, életben tartsuk, de ne csak az általában tapasztalható pátosszal, áhítattal, hanem valamiféle újrateremtő (ön)kritikával közelítsünk hozzá.

Több kép Pintér Béláról galériánkban

- A társulat hogyan viszonyul az énekléshez? Istenadta torkokkal vagytok megáldva, vagy inkább beletanultatok?

A Parasztopera bemutatóján még nem volt kiegyenlített a szereplők énektudása, de azóta elég sokat fejlődtünk ezen a téren.

- A társaság összetétele egyébként mennyire konstans, mennyire haladnak együtt veled?

Eleinte mindenáron ragaszkodtam a régi tagokhoz. A hatodik évben mondtam először azt valakinek, hogy hosszútávon nem tudok már együtt dolgozni vele. Azóta ez többször megismétlődött, volt, aki magától ment el, és természetesen új tagok is érkeztek.

- Mennyire van idejük, energiájuk és affinitásuk egyéb munkákra színházban vagy filmben a társulat mellett?

Én mindenkitől azt kérem, hogy hozzánk egyeztesse a programját, és a társulat legyen az első. De azért például Szabi (Thuróczy Szabolcs) sok filmben játszik, a társulat két új tagja, Roszik Hella és Friedenthal Zoltán is gyakran látható különböző formációkban.

Sokak szerint - szerintem is - vannak folyamatosan visszatérő, nagyon markáns motívumok a darabjaidban. Ilyen a Budapestről Erdélybe utazó vagy "leutazó" szereplők, például a Sehova Kapujá-ban, vagy az Anyám orrá-ban, de van egy kis határontúl a Démon-ban is. Miért mennek oda ezek a figurák, mit csinálnak ott?

Annak idején sokat jártam Erdélyben és nagy hatással volt rám az ott élő magyarokkal való találkozás. Egyébként visszakanyarodva a zenéhez: a rendkívül gazdag erdélyi népzene is mély nyomokat hagyott bennem.

Több kép Pintér Béláról galériánkban

- Jól látom, hogy a nagyon megkomponált, szinte megrajzolt színpadképek inkább a későbbi előadásaitokban jellemzőek? A Sehova Kapujá-ban mintha még nem lenne annyira hangsúlyos, de aztán erre egyre tudatosabban mennétek rá, és az egész az idei A Démon gyermekei-ben tetőzne.

A Sehova Kapuja meglehetősen szövegcentrikus anyag, vizuálisan talán kissé kevésbé kidolgozott, de a Sehova Kapuja előtt egy évvel mutattuk be a Kórház-Bakony-t, amely képileg és mozgásban eléggé megkomponált. Összességében persze igyekszünk minden téren egyre gondosabban kimunkálni az előadásainkat. A Démon gyermekei megvalósításánál a tradicionális japán színház képi világát vettük alapul, de az öt éves Gyévuská-ban például sokkal nagyobb súlyt fektettünk a szereplők mozdulatainak kidolgozására.

- Még egy motívum az egyházak és általában a vallás elég erős kritikája.

Érdekes. Van néhány igazán hívő ismerősöm, ők soha sem értelmezték így a darabjaimat. Ők az istenkereső ember dilemmáit vélték felfedezni bennük. Természetesen nekik van igazuk. Nem élek úgy, mint egy hívő ember, de alapvetően minden vallást tisztelek. Egyébként katolikusnak kereszteltek. Gyerekkoromban még elsőáldozó is voltam. Azóta is sokat olvastam a Bibliát, különösen, amikor az Őrült-re készültem (Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög - a szerk.). Jártam templomba, és tudom, hogy némely ájtatoskodó ember hogyan viselkedik otthon a családjával. Ezek az álságok és hazugságok nagyon hálás drámai témák, de mindig az embert kritizálom, nem a vallást.

- Az Őrült-ről jut eszembe: amikor ebben a kapcsolják a világítást, és a "szektások" rávetik magukat a főszereplőre, az nagyon váratlan volt és nagyon gyomorszorító. Mennyire akarsz vagy szoktál sokkolni a darabjaidban?

Az a jelenet a keresztrefeszítés parafrázisa, tehát mindenképpen az volt a célunk, hogy a nézők szíve elszoruljon. Viszont öncélú sokkolásra soha sem törekszünk egyik előadásunkban sem.

- Ismered Martin McDonagh-t? Sokban emlékeztet a darabjainak hangulata a te darabjaidra. El tudnám képzelni, hogy te rendezz tőle valamit.

Nem láttam tőle semmit. Egyébként sokszor megkérdezik, hogy miért nem rendezek mást, csak saját anyagot, más színházakban, miért dolgozom ennyire zárt rendszerben. Erre az a válaszom, hogy engem ez érdekel, így élek teljes életet, vagy ha úgy tetszik, számomra ez jelent kihívást. Persze nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyszer más szerzőhöz nyúljak.

- Volt szó visszatérő motívumokról. Ezt úgy is megfogalmazható, hogy ismétled önmagad - ezt is sokan megkérdezik tőled.

Minden alkotó ismétli önmagát. Legalábbis az az alkotó, akinek van saját stílusa. Azok, akik szerint én ismétlem önmagam, valójában nem szeretik a stílusomat.

Pintér még kétszer (Gyévuska, A sütemények királynője)

- Decemberben vége a retrospektív fesztiválnak. Mi a következő?

Közben dolgozunk az új előadásunkon, ami a Soha vissza nem térő címet kapta, január végén, február elején lesz a bemutató. Egyébként december hatodikán, a fesztivál keretében, lesz egy nyilvános munkabemutató is. A története dióhéjban annyi, hogy egy munkacsoport egy közel-keleti országba utazik egy exkluzív munkára, de a mesésen fizető küldetés tragikus véget ér. A darab zenei anyagát alapvetően átírt szövegű mozgalmi dalok adják, de felbukkannak benne majd müezzin énekek és török slágerek is.

- Távolabbi tervek?

Nézd, erre annyit tudok mondani, hogy csináljuk tovább, amíg van a társulatban szufla. Én most úgy látom, hogy van még bőven. Jó lenne minden évben két bemutatót tartani, és tenni a dolgunkat. Ehhez azonban több pénzre lesz szükségünk.