Vízfejű Mona Lisa és kancsal infánsnő a Szépművészeti Múzeumban

Meglepődhet, aki felkészületlenül téved a Szépművészeti Múzeum emeletére: bandzsa dundi hölgyek, Garfield-arcú macskák és más vicces alakok népesítik be a Régi Képtár termeit. Mintha a Louvre festményeit látnánk - csak éppen az elvarázsolt kastély torzító tükrében nézve. A kolumbiai Fernando Boterónak van humora: hájpacnit csinál a klasszikus festészeti hagyományból.

"A régi szentektől néha már izét lehet kapni" - magyarázza nekünk a teremőr néni, amikor az újságírók hada már levonult a színről. Tetszik neki a kiállítás: "vidám képek ezek". Hasonlót mondott pár perccel ezelőtt Dragon Zoltán is, a Szépművészeti Múzeum Fernando Botero-kiállításának kurátora. "Játékos kiállítást akartunk létrehozni, Botero világának vidám, gömbölyű oldalára építve. Más nem illett volna bele a koncepcióba"- kapjuk a választ, amikor azt tudakoljuk, miért maradtak ki a kiállításról a kolumbiai festő pár évvel ezelőtt nagy vihart kavart, iraki kínzásokat ábrázoló képei. Így is markáns véleményekre számít a kurátor, szerinte Botero formanyelve eléggé "botrányos", a Szépművészeti Múzeumban szokatlan ez a stílus, kortárs festőket eleve ritkán állítanak ki. A Régi Képtárban meg pláne nem ilyesmit várna az ember.

A kiállítás megnyitóján és az előtte lévő sajtóvezetésen maga a festő is részt vesz, spanyolosan dallamos angolsággal hangsúlyozza: fontos, hogy egy képről azonnal meg lehessen állapítani, hogy ki festette. Nos, Boterónál nincs gond, az ő képeit a másodperc törtrésze alatt beazonosítja az is, aki amúgy semmit nem konyít a képzőművészethez. Botero védjegye a szatirikusan, viccesen húsos test. Még a csendéleteket is úgy festi, hogy azon a dinnye tízszer olyan gömbölyű, mint a valóságban. Szokták mondani, hogy ami Modiglianinál a nyak, az Boterónál a test. Az olasz kolléga mindenkinek anatómiailag természetellenes, hosszú hattyúnyakat festett, Botero meg gömbölydedre torzítja a test arányait. "Engem a tömeg vonz, ebben mélyedtem el. A tömeg művészének tartom magam, ez az én érzékelésem a világból" - magyarázza.

Ha már védjegy, érdekes dolog Boteróval kapcsolatban, hogy bár festősztárnak számít, művészeti értékét szakmai körökben sokan vitatják. "A Ludwig Múzeum például sose állítaná ki, nem is venne tőle képet soha" - magyarázta nekünk a vezetés után egy hazai művészeti folyóirat művészettörténész főszerkesztője. Ez a fajta posztmodern már cikis, derül ki számunkra, ráadásul Botero egy kaptafára készíti a képeit: egyet látsz, láttad az összeset.

"Nincs festő, akit valamiért ne övezne fanyalgás" - mondja a kurátor, amikor őt kérdezzük Botero megítéléséről. Nem bánják, ha lesz vita a kiállítás körül, nem akartak középszerű tárlatot rendezni. És örülnek, hogy az osztrák ORF tévécsatorna is kivonult a stábjával. Bécsben még nem volt Botero-kiállítás.

Lehet, hogy a cinikus elit egysíkúnak tartja Botero művészetét, de ha igazuk van is, egy biztos. Annyira nem egysíkú, mint ahogy azt a Szépművészeti Múzeum kiállítása mutatja. A döntés, hogy a kolumbiai festőnek csak a vidám és színes képeit mutatják, és - mondjuk - egy külön sarokban nem állítanak ki néhányat az Abu Graib-sorozatból vagy más, komorabb festményeiből, óhatatlanul leegyszerűsíti a képet, amit Fernando Botero művészetéről kapunk a tárlat megtekintése után. "Az élet naposabbik oldalát festi" - hangoztatta magáról a művész is, de elég egy pillantást vetni neten az iraki kínzások ihlette képekre, hogy megüssön, mennyire groteszk és fájdalmas módon találkozik a festő humoros látásmódja a kegyetlen témával.

A képgalériáért kattintson a fotókra!

A kiállítás maga nem nagy: körülbelül hatvan kép és öt darab szobor mutatja be nekünk Fernando Botero művészetét. A négy teremben különböző témák szerint vannak szétosztva a képek. Az elsőben nagy helyet foglalnak el Botero legismertebb festményei, a nagy elődök vásznai után készült szórakoztató parafrázisok. Itt látható a vízfejű Mona Lisa, Velázquez egyik infánsnőjének együgyű testvére, a gömbölyű Arnolfini házaspár, Rubens és felesége torz portréja. "A művészek mindig ugyanazokat a dolgokat mondják el - csak saját eszközeikkel" - magyarázza Botero.

Órákon át lehetne sorolni a nagy "másolók" nevét, akik régi, klasszikus nagy műveket átvariálva teszik közszemlére saját stílusukat (a legnagyobb közülük Picasso volt, aki egyetlenegy festménynek, Velázquez Las Meninas című csoportképének körülbelül hatvan átiratot szentelt). A Szépművészeti kiállításán jó szolgálatot tesznek a Botero-képek előtt felállított kis standok, amelyeken a parafrázisok alapjául szolgáló festmények reprója látható. Így nem csak emlékeinkre kell hagyatkoznunk a képek összehasonlításakor. Két esetben nem repró, hanem a Szépművészeti gyűjteményéből felhozott festmények szolgálnak összehasonlításul.

A parafrázisok és más dundi hölgyek után a második teremben elvileg az "emberi gyarlóság és bűn megnyilatkozásai" láthatók. Néhány kiállítás jobban járna, ha nem kellene megmagyarázni az elrendezés logikáját, ez is ilyen. Mondén társaság heverészik buli után az ágyban, mások zenélnek, kártyáznak. Bár húsz éve nem él már Kolumbiában, a latin-amerikai valóság mindig fontos volt számára - magyarázza ebben a teremben Botero, majd egy fekvő kerekded női idomra teszi a kezét, és elmeséli, csak 1973-74-ben kezdett szobrokkal foglalkozni. Abban is az volt számára a legfontosabb, hogy hogyan tudja a "boteroságot" egy másik művészeti ágban is megragadni.

"A harmadik terem a legszerencsésebb" - mutatja a kurátor az újságíróknak, visszafelé pillantva milyen szépen keretezik sorban az ajtók az első teremben kiállított zuhanyzó hölgyet. Itt láthatók a cirkuszosok és a matadorok, ennek kapcsán a festő el is meséli, hogy 15 évesen őt is beíratták egy matadoriskolába, de amikor jött az első élő bika, rájött, ez a szakma nem neki való. A cirkuszok és bikaviadalok világa magában hordozza azt a vakmerőséget, színességet és költőiséget, amit egy festő ki akar fejezni, ezért foglalkoztatják ezek a témák régóta a művészeket - magyarázza Botero. Itt látható Botero önarcképe is, amelyet Velázquez modorában festett (a már említett, Picasso által sokszor lefestett Las Meninas egyik részletét "használta" itt fel).

A negyedik, utolsó terem a portrék és csoportképek terme, itt ázik kádban például a felöltözött bíboros. Botero azt emeli ki, milyen színes és vonzó ruhákban járkálnak a papok, és hogy ez egy festő számára jó téma. Nekünk inkább Velázquez (és más kollégák) pápaportréi jutnak eszünkbe, szatirikusabbak ezek a képek, mint amennyire színesek a papok ruhái.

"A modern festészet elleni tiltakozás megtestesítője vagyok, mindazonáltal felhasználok mindent, ami mögötte rejlik: az ironikus játékot és azokat a dolgokat, amelyek mindenki által ismertek" - olvasható Fernando Botero egy mondata az egyik eldugott sarokban. Ebben benne rejlik Botero titka: hagyományos, figurális festő, úgy fest, mintha csak a 17. században lennénk. De a 20. századból is felhasználja azt, ami neki tetszik, legfőképpen azt az ironikus, játékos szemtelenséget, ahogy a modern kor a régi, ismert, klasszikus művekkel bánik.

Botero képregényszerű vizuális humora kifejezetten látogatóbarát. Nem árt, ha a hazai múzeumjáró közönség találkozik a népszerű impresszionistákon vagy éppen Klimten (Szépművészeti Múzeum, földszint) kívül egy ma élő művésszel is - mondjuk, egy olyannal, akinek művei nem vadítják el örökre a kortárs művészettől.