Oroszország - ki tudja?

Az első Eb-t a szbornaja nyerte, később is tűzközelben maradt, de mindez már rég volt, bár igaz volt. Jelenleg csoda, hogy ott vannak Portugáliában, meglátjuk.

Az Orosz Labdarúgó-szövetség még 1912-ben alakult, de ezen a néven nem sokáig működött, hiszen hamarosan átadta a helyét a szovjet szövetségnek. A szbornaja csak a második világháborút követően kapcsolódott be a nemzetközi labdarúgás vérkeringésébe, és először az 1958-as világbajnokságon indult el, ahol rögtön hetedik lett.

A csapat akkoriban az európai élvonalba tartozott, és 1960-ban meg is nyerte a jelenlegi Európa-bajnokság elődjét, az Európai Nemzetek Kupáját, négy évvel később pedig ezüstérmes lett ugyanezen a viadalon. Összességében elmondható, hogy az európai porondon a SZU csapata jobban szerepelt, mint a vébéken, hiszen még kétszer lett második a kontinensviadalon (1972-ben és 1988-ban), míg a világbajnokságok történetében az 1966-os negyedik hely volt a legjobb eredménye. Az orosz futball történetének két Aranylabdása is van: Lev Jasin és Igor Belanov.

A Szovjetunió felbomlását követően az 1992-es Eb-n már Független Államok Közösségeként szerepelt a csapat, majd ismét létrejött az Orosz Labdarúgó-szövetség, és az 1994-es vébére már a régi-új néven jutott ki. Az orosz együttes ott volt még az 1996-os Európa-bajnokságon is, de ezt követően a 2002-es vébéig egyetlen világeseményre sem jutott ki.

Az ázsiai rendezésű World Cupon a szbornaja várakozáson alul szerepelt, ami a szövetségi kapitány, Oleg Romancev lemondását jelentette, és utódja a CSZKA Moszkva trénere, Valerij Gazzajev lett. Ő jól kezdte regnálását, az íreket 4-2-re verte hazai pályán a csapat, de ezután Albániában, majd Grúziában is kikapott a gárda, és a továbbjutási esélyek elszállni látszottak. Gazzajev le is mondott posztjáról, és utódja némi meglepetésre nem egy külföldi tréner, hanem Alekszander Jarcev lett, akit eleinte sokan kritizáltak, de végül elérte célját: megszerezte a második helyet a csoportban, majd a pótselejtezőt is sikerrel abszolválta.

A szakember rögtön nagy kedvenc lett, joggal: elődjeivel ellentétben félretette a személyes érzelmeket, és csak a mutatott teljesítmény alapján válogatott, így például visszahívta a csapatba a veterán Mosztovojt és Onopkót, ugyanakkor nem félt bevetni a fiatal tehetségeket, mint például Bulikint, aki a svájciak elleni hazai mérkőzésen ezt mesterhármassal hálálta meg.