Portugália története során másodszor játszhat döntőt az Európa-bajnokságon. Emlékeznek még a 2004-es csapatra? Figo, Maniche, Deco, Ricardo Carvalho, Pauleta, Rui Costa, Nuno Gomes –
és mellettük az akkor 19 éves Cristiano Ronaldo.
Aki aztán elsírta magát a pályán, amikor a lisszaboni döntőben egy német precizitással dolgozó, igazi minimalista futballt bemutató görögök 1-0-s győzelmükkel elcsenték az Henri Delaunay-kupát a hazaiak elől.
Erre a tornára a portugálok lettek a görögök, legalábbis nagyon feltűnő, mennyire óvatos futballt játszik a csapat, hat meccséből csak ellenünk és Wales ellen szerzett egynél több gólt.
"Hogy mi a legnagyobb különbség a mostani és a 2004-es csapat között? Az volt a portugál futball legjobb generációja, olyan játékosokkal, akik utánpótlásszinten vébét és Eb-t nyertek, felnőttként mégsem jött össze nekik egy nagy győzelem. A portugál válogatottra korábban a szép játék volt jellemző, de azzal nem nyertünk semmit. Most nem játszunk szépen, de eredményesek vagyunk " – mondta a szerda esti, Wales elleni elődöntőn az Origo helyszíni tudósítójának egy Pedro nevű Sporting-drukker.
A lefújás után egy háromtagú csoportot is kifaggattunk a csapatukról, és ahhoz képest, hogy előtte nem sokkal dőlt el, hogy ott lesznek a párizsi döntőben, egyáltalán nem voltak elájulva. "Jobban játszottunk, mint amit vártunk, de ez nem a mi stílusunk, túlságosan defenzív. Az eredmény rendben van, de a mutatott játék nem, és ezt nem csak mi mondjuk, egész Portugália kritikus a csapattal és Fernando Santos szövetségi kapitánnyal szemben. Ha mindenki így játszott volna az elmúlt száz évben, senki nem nézne focit" – jelentette ki a csoport egyik tagja, André.
De hogy más mondja, azt nem tűröm el
Azért a bírálatnak is van határa. A helyi portugál közösséget alaposan felháborította, amikor a 20minutes.fr nevű francia oldal a horvátok elleni nyolcaddöntő után undorítónak titulálta a valóban nem sokat mutató, ám végül továbbjutó csapatot. A cikk szerzője, Francois Launay rövid idő alatt 4000 fenyegető üzenetet kapott, később átírta a cikk egyes szavait, és elnézést kért. Az Origónak nyilatkozó helyi portugálok ezért azt szeretnék, ha a döntőben a németekkel találkoznának, mert akkor kevesebb bonyodalom lenne az életükben a finálé előtti és utáni napokban.Az egyébként Svájcban élő trió tagjai szerint pozitívum, hogy bizonyos posztokra több hasonló képességű játékos pályázik, ugyanakkor behatárolja a csapat lehetőségeit, hogy nincs épkézláb csatáruk. Éder számít egyedül a klasszikus értelemben vett középcsatárnak a mostani Eb-keretben, és ő eddig csak 13 percet játszott.
Megkérdeztünk Franciaországban élő portugálokat is, akik meglepő dologgal kezdték az értékelést, náluk ugyanis a középpályás Danilo volt a meccs legjobbja, nem a góllal és gólpasszal záró Ronaldo. (Danilo valóban hasznos volt, két megnyert párharccal és 30 sikeres passzal zárt, sőt volt egy nagy ziccere is.) A társaság szószólója, David azt mondta, ő érti, miért játszik ilyen taktikával a csapat.
Most messze nincsenek olyan tudású játékosaink, mint mondjuk 2004-ben,
egyedül Ronaldo emelkedik ki. Így aztán Santos hozzájuk igazította a játékot, és ez lett belőle".
A szurkolók odáig mennek önkritika dolgában, hogy bár az elődöntőben egyértelműen a portugál válogatott volt a jobb, a stadionon kívül furcsa volt a hangulat: a győztes csapat szurkolóiról lerítt, hogy nem elégedettek maradéktalanul, ezzel szemben a walesiek az izlandiakhoz hasonlóan a kiesés ellenére büszkének és boldognak tűntek.
"Két hétre akartunk jönni, és látod, még mindig itt vagyunk. Ramseyvel más lett volna ez a meccs, bár sokáig a portugálok sem csináltak semmit, de ha van egy Ronaldód, az elég ahhoz, hogy eldöntsd a meccs sorsát. Nem kétséges, hogy ez Wales sporttörténetének legnagyobb eredménye, hiába vagyunk rögbiben meghatározóbb szereplők, mint fociban, utóbbit sokkal több országban játsszák. Elképesztően egységes ez a csapat, ez a legnagyobb erőssége" – magyarázta lelkesen egy John nevű walesi.
A mostani csapat alapjait Gary Speed rakta le, aki azonban 2011-ben öngyilkos lett. A tragédiát sok időbe telt feldolgozni a csapat tagjainak, de akárkit kérdeztünk, mindenki megemlítette, hogy Speed emléke hatalmas motivációt jelent a csapat számára.
Jelenleg a korábbi 32-szeres válogatott, Chris Coleman a kapitány. Nehéz időben vette át a csapatot, de pazar munkát végzett, pedig klubedzőként nem volt igazán komoly eredménye. Vele 1958 óta jutott először ki nagy tornára a csapat, és egy győzelemre volt attól, hogy 1966 után első brit válogatottként döntőt játszhasson egy nagy tornán. Nem csoda, hogy a vb-selejtezők végéig meghosszabbították a szerződését.
Walesnek Gareth Bale előtt is voltak nagy játékosai, mint Ryan Giggs, Mark Hughes, Ian Rush vagy a sokszor inkább a balhéival kitűnő Craig Bellamy. A nagy áttörés mégis most sikerült, és ebben sok tényező közrejátszik. A szurkolók szerint az is, hogy Bale sokkal inkább csapatjátékos, mint Giggs volt, és most
nincs akkora szakadék a legnagyobb sztár és a többiek között, mint akkor volt.
"Bale alázatos, mindene ez a csapat, és ezt folyton érzékelteti, akkor is elment a válogatotthoz, amikor sérült volt. Azt hiszem, most már ő a csapat történetének legjobb játékosa, bár az idősebbek valószínűleg még John Charlest mondanák, a szelíd óriást, akit imádtak a Juventusnál is. Mindannyian büszkék vagyunk, mert
a csapat sokkal többet adott nekünk annál, amit vártunk.
A csoportkör óta oda-vissza utazgatok, eddig 3000 fontot (kb. 1,1 millió forint – a szerk.) költöttem erre a kalandra. De ezt nem lehetett kihagyni" – mondta Thomas. Hozzátette, akkora őrület volt otthon, hogy a cardiffi és swansea-i rögbistadionból óriáskivetítős fociszurkolói zóna lett.
Az általunk megkérdezett walesiek mind megjegyezték, hogy egyáltalán nem egyemberes csapat az övék, elvégre Belgium ellen Bale nem szerzett gólt, a többiek viszont hármat is. Az önérzetesség és a büszkeség amúgy is a walesiek sajátja, akkor voltak a leghangosabbak a stadionban, amikor már a portugáloknak kellett volna ezer decibellel ünnepelni a döntőbe jutást. Ők nem a God save the Queent éneklik, mint az északírek, van saját himnuszuk, és bár kikaptak a nagy rivális angoloktól, összességében mégis a nagy testvér elé kerültek, amit eddig talán még soha nem mondhattak el magukról. Kell-e még csodálkozunk azon, hogy boldogan mennek haza?