Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Futballeszmélésem hatévesen, 1982-ben kezdődött, amikor még nagycsoportosként egyik ovis cimborám egy kis bábuval jelent meg, amit ő "almafocista"-ként írt le. Biztos azért, mert nagyjából egyikőnk sem látott, legalábbis nem sokszor akkor még narancsot, így Naranjito, az 1982-es spanyol Mundial kabalafigurája nekünk "almafocista" maradt.
Igazából számomra ekkor derült ki, hogy a foci nem csak az, amikor mi az udvaron egymást rugdosva kergetjük a labdát. A magyar tévé már színesben adta a mieink meccseit (három jutott belőle, El Salvador 10-1-es, máig élő vb-rekordot jelentő legyalulása után jött egy 1-4 a Maradona-féle argentinok, majd a kiesést jelentő 1-1 a belgák ellen), de egyet sem láttam közülük, pláne nem színesben. Színes tévénk ugyanis csak azév novemberében lett, Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkárának vörösben úszó temetésén volt szerencsém hozzászoktatni a szemem a szovjet monstrumon igen jól beállított vörös színhez.
Szóval látni nem láttam belőle semmit, de egy név mégis volt, amelyik megragadott: Paolo Rossi. Milyen gyönyörű a hangázasa, nem? Ráadásul a gazdája lett a torna gólkirálya, és az egyenes kieséses szakaszban lőtt (mind a) hat góljával döntő érdemei voltak az olasz válogatott harmadik, 1938 óta azonban az első vb-címének elhódításában.
Nem titkololom tovább, előjövök a farbával: olasz drukker lettem. Nem tudtam, hogy Rossi két éve még az olasz foci addigi legnagyobb botrányának, a Totonerónak a bűnbakjaként, éppen csak letöltötte a rá kiszabott eltiltást, csak az érdekelt, hogy itt van ez a dallamos nevű olasz, aki ontja a gólokat. Játszani már csak a videomegosztókon láttam sokkal-sokkal később, azonban sportújságírói munkám egyik meghatározó élménye volt, hogy 2017-ben interjút készíthettem vele Budapesten.
Innen legyen elég annyi, hogy akár Eb, akár vb jött, én csak az olaszoknak szurkoltam (és az angoloknak egy másik korszakos csatárzseni, az 1986-os tornán "felfedezett" Gary Lineker miatt). Együtt sírtam a Bel Paese 60 millió lakójával 1994-ben Roberto Baggio kihagyott tizenegyese után, bosszankodtam a '98-as vb-búcsút követően, és dühöngtem a 2000-es Eb döntőjében előbb Wiltord, majd Trezeguet gólja után.
2002-ről most nem szeretnék írni, mert akkor nem jelenhetne meg a cikk...
2006 nyarán nem sokat vártam az olaszoktól. Biztos elkerülte a figyelmemet, hogy májusban robbant ki az újabb, az olasz focit megrengető botrány, a Calciopoli, minek eredményeként a Juventust a Serie B-be száműzték, több sztárcsapat (Milan, Lazio, Fiorentina) pedig súyos pontlevonással indíthatta a szezont az európai kupaindulások elvesztése mellett. Magyarán minden az olaszok mellett szólt!
Az olaszok olaszosan kezdték, majd olaszosan is folytatták a vb-t. Hiába, na, miként a stílus maga az ember, úgy maga a csapat is, ők így játszanak és így nyernek. Az első csoportmeccsen a kiváló játékosokból álló, a már-már vb-toposszá váró "nagy afrikai áttörés" iránti vágyat azon a tornán megtestesítő Ghána elleni 2-0 több mint rendben volt. Aztán jött a szokásos ellazázott meccs, Zaccardo öngóljával lett 1-1 az USA ellen, de ez különösebben nem zavart,
mert ekkorra már megszoktam, hogy nem az olaszok a csoportkör királyai.
Különben is a záró fordulóban jött egy újabb 2-0, ezúttal a csehek ellen, és máris ki lehetett pipálni a csoportgyőzelmet, elkerülve így a nyolcaddöntőben a brazilokat, a negyeddöntőben pedig a franciákat. Megnyugtató volt látni, hogy stabil a védelem (ellenfél játékosa nem rúgott gólt a csoportkörben, sőt egészen a döntőig!), elől pedig szépen muzsikált a Pirlo professzor úr által irányított gépezet, Tottival, Inzaghival, Tonival, Gilardinóval.
A nyolcaddöntőben az ausztrálok ellen már dolgoott bennem az ideg, az összekuszált rostokat csak Totti 95. perces (maradjunk annyiban, hogy véleményes) tizenegyese rendezte el valamelyest.
A negyeddöntőben az ukránok elleni sima 3-0 igen bíztató volt a dortmundi elődöntőre - a házigazda a németek ellen. Akik hibátlanul vették a csoportkört, a nyolcaddöntőben elintézték a svédeket, a negyeddöntőben pedig 11-esekkel kiverték a szokás szerint bomba erős argentinokat. Félelmetes volt a német csapat, valljuk be, és 2006. július 4-én a zsúfolásig telt Westfalen Arénában a 80 ezer, 90 százalékában német drukker előtt legfeljebb a statisztika szólt az olaszaim mellett: az azzuri még soha nem kapott ki tétmérkőzésen a németektől (ez egyébként a Nemzetek Ligája idei kiírásában történt meg először).
Foci-vb 2006, elődöntő
Németország - Olaszország 0-2 (0-0, hosszabbítás után)Már csak azt kellett kitalálni, hogy kivel és hol nézzem meg a meccset, mert arról szó sem lehetett, hogy otthon bámuljam a tévét egyedül. Miután bokros teendői miatt egyetlen szokásos meccsnéző pajtásom sem tudott csatlakozni, egyedül indultam el az akkor még népszerű meccsnéző helynek számító Millenáris parkba. A budai közparkban szép nagy kivetítő volt, a sok ember ellenére is sok hely, csak arra kellett vigyázni, hogy ne üljön az ember oda, ahol egy perccel korábban éppen könnyített magán valaki.
Nyár közepe volt, de aznap pont nem volt felhőtlen napsütés, a kedvemet viszont ez nem rontotta el, mert az olaszok ezúttal nem csak kivárásra játszottak, hanem legalább annyira gólratörően, és annyi helyzetet kidolgozva fociztak, mint a németek, sőt egy picivel talán még veszélyesebbek is voltak, mint a hazaiak. Minden volt a 90 perc során csak gól nem.
Amikor Archundia játékvezető véget vetett a rendes játékidőnek, el kezdett esni az eső, úgyhogy a szomszédos bevásárlóközpont melleti parkolóban felállított sörsátor felé vettem az irányt. Ami nem túl meglepő módon németekkel és a németeknek szurkoló magyarokkal volt tele. Olaszok és olasz drukker magyarok csak egy-egy kis sziget formájában voltak fellelhetőek a nagy germán tengerben. Egy ilyen, olaszul kiabáló csoport közelében fékeztem le az egyik tévé előtt.
A ráadás elején előbb Gilardino gurított a kapufára, majd Zambrotta bombája pattant a lécről a kapu fölé. Jobbak vagyunk, ez nem is vitás, a kétségbeesett német kísérletekben nem sok veszély van, állapítottam meg, de megnyugodni nem tudtam. Ahogy közeledett a hosszabbítás vége, úgy lett egyre nyomasztóbb a tizenegyespárbaj gondolata. Tizenegyespárbaj Németországan a németek ellen, akik a vb-ken négyből négynél, míg az olaszok háromból semminél tartottak a szétlövések ügyében?
Le sem kell rúgni, kiesünk, nincs döntő, Arrivederci Italia...
Érezni lehetett, hogy ezt nagyon nem akarják az olaszok, de egészen a 120. percig kellett várni a megváltásra. Ami nem a csapat egyik sztárjától jött (csak részben), hanem attól a Fabio Grossótól, aki 2004 tavaszán még a Serie B-ben focizott, azonban az akkor már élvonalbeli Palermóban olyan meggyőző volt, hogy nem lehetett kihagyni a csapatból. És a 120. percben Pirlo tüneményes passza után, úgy tekert az olasz bal bekk Lehmann kapujába, mint a legjobb csatárok.
A sátorban szinte vágni lehetett az egy pillanatra beállt néme csendet, majd az olaszok eszméltek, és "Rete! Rete!" azaz "gól, gól" üvöltésük, ha be nem is töltötte a sátrat, mindenesetre jól hallható volt. És még mielőtt a németek felocsúdhattak volna, a 104. percben beállt Alessandro Del Piero egy újabb mestermunkával lezárta a mérkőzést. Dortmundban pityergő német drukkereket mutatott a kamera, és Budapesten is hasonló képeket rögzíthettek volna. Szomorú németek és vidám olaszok szálltak fel a 4-6-os villamosra, miközben elállt az eső, és újra kisütött a nap.
Olaszország bejutott a vb-döntőbe, ahol története során először nyert tizenegyespárbajt. Az utolsó rúgó persze, hogy Fabio Grosso volt. De ez már egy másik mese.
Kövesse velünk a 2022-es labdarúgó-világbajnokság híreit az Origo labdarúgó vb-oldalán!
