1960, Róma - győztesből király

"Panem et circenses!" - kenyeret és cirkuszt! Ez volt az antik Róma egyik legtöbbet hangoztatott jelmondata az ókor folyamán, s az olasz főváros 1960-ban is ennek szellemében próbálta megrendezni a XVII. nyári olimpiát. Azt a sorozatot, amelyet Róma éppen Budapesttel szemben szerzett meg.

Ha valamikor, a XVII. nyári olimpia előtt nagyon igaz volt, hogy minden út Rómába vezet. S ha annak idején Napóleon egyiptomi hadjárata során a piramisoknál azzal tüzelte katonáit, hogy "negyven évszázad tekint le rátok!", akkor 1960-ban is legalább kétezer év történelme hathatott lelkesítőleg a versenyzőkre. A birkózást Maxentius bazilikájában, a tornaversenyeket Caracalla fürdőjében rendezték, a maratoni futás célját pedig a Colosseum előtti Constantinus-diadalívnél jelölték ki; így aztán ki tartaná elcsépelt kifejezésnek, hogy az Örök Város örökre emlékezetes olimpiát rendezett.

Természetes, hogy Róma mindent megpróbált annak érdekében, hogy az addigi játékokat messze felülmúlja mind szervezésben, mind a rekordszámú sportoló fogadásával. Bár a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) már nevezési szinteket határozott meg atlétikában, csökkentendő a résztvevők számát, mégis 83 ország 5348 sportolója indult el 17 sportág 150 versenyszámában.

A szervezők ókori városlátogatásra hívták a sportolókat és a nézőket, hiszen a maratoni futás célja a Colosseum előtti Constantinus-diadalívnél volt, a tornaversenyek Caracalla termáiban, a birkózás pedig Maxentius bazilikájában zajlott.

A televízió nyilvánossága előtt zajló játékok egyetlen negatívumát az országúti kerékpáros csapatversenyen induló dán Knud Enemark-Jensen tragikus halála jelentette, mindjárt az első napon. Hivatalos verzió szerint koponyatörés végzett vele, miután leesett a bicikliről, ám orvosi vizsgálatok kimutatták, hogy a dán kerékpáros doppingolt, így tulajdonképpen ő tekintő a tiltott szerek első áldozatának. Társa, a szintén vétkes Jörgen Jörgensen megúszta egy enyhe sérüléssel.

A legérdekesebb összecsapásokat természetesen az atlétikai versenyek hozták. Amíg a hölgyeknél egy nyurga színes bőrű lány, Wilma Rudolph győzött 100 és 200 méteren, addig a férfiaknál a német Hary (100 m) és az olasz Berruti (200 m) megtörte az amerikaiak évtizedes fölényét. A férfi diszkoszvetésben Alfred Oerter megvédte melbourne-i címét (sőt, ezt a sikert még kétszer, a '64-es és a '68-as olimpián is megismételte!), míg a maratoni futásban igazi szenzációt láthatott a közönség. A teljesen ismeretlen mezítlábas(!) etióp Abebe Bikila futott be elsőként a diadalívnél elhelyezett célba. Bikila "polgári" foglalkozása is ámulatba ejtette a közvéleményt: ő volt Hailé Szelasszié etióp császár személyes testőre!

Evezésben, a sárkányhajó osztályban győztes görög "Nirefs" háromfős legénységének egyik tagja bizonyos Konsztantinosz volt, aki 1964-ben merőben más foglalkozásra váltott: II. Konstantin néven ő lett Görögország utolsó királya! (Uralkodónak sokkal rosszabb volt; 1967-ben az "ezredesek puccsa" vetett véget az uralkodásának.) Ugyancsak evezésben, az egyszemélyes hajóosztályban a dán Elvström győzött, akárcsak 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban.

Az úszóversenyeken hét új világcsúcs született, többek között az összes váltószámban. Az érmek java az Egyesült Államok sportolóinak jutott, noha három ausztrál, a hölgyeknél Dawn Fraser 100 méter gyorson, a férfiaknál David Theile 100 méter háton és Murray Rose 400 méter gyorson is megvédte négy évvel korábbi címét. A legnagyobb meglepetést azonban egy 17 éves drezdai iskoláslány, Ingrid Krämer szolgáltatta, aki mű- és toronyugrásban is maga mögé utasította az 1924 óta veretlen amerikaiakat.

Tornában meglepetésre a japánok férfi csapata legyőzte a szovjeteket, a férfiaknál a szovjet Sahlin hét érmet - 4 aranyat, 2 ezüstöt és 1 bronzot - nyert, ellenben a nőknél megmaradt a fölény: a cseh Bosáková gerendagyőzelmét leszámítva minden arany a szovjetekhez vándorolt. Larissza Latinyina, minden idők legsikeresebb tornásza három aranyéremmel gazdagodott.

A magyar történelem zivataros, forradalom utáni éveiben senki sem hitte, hogy megismételhető lenne az elmúlt olimpiák hihetetlen sikere. Pedig a csapat rendkívül erős volt, s minden külső körülmény ellenére 180 sportolónk (153 férfi, 27 nő) hat aranyéremmel tért haza az olasz fővárosból.

Az első aranyéremre négy napot kellett várni, ekkor a már két olimpiai ezüsttel rendelkező Parti János hatalmas hajrával megnyerte a kenu 1000 métert. A televíziózás hőskorában azonban akik itthonról követték figyelemmel az eseményeket, egy ideig nagyon szomorúak voltak. Vitray Tamás ugyanis csak a monitort látta, s annak alapján, hogy Parti mindig fehér sapkában lapátolt, természetesen a fehér sapkásnak szurkolt. Igen ám, de a magyar versenyző a rajt előtt levette az ismertetőjelét; s mit tesz a véletlen, a sokáig vezető, de végül csak 2. helyen beérkező orosz Szilajev fején éppen egy fehér sapka virított...

Az Albano-tavon várt többi arany ugyan elmaradt, ám ezeket a sikersportágak pótolták. Először az öttusázók mutatták meg a világnak, hogy legyőzhetetlenek. Egyéniben Németh Ferenc, csapatban pedig Németh Ferenc, Nagy Imre és Balczó András összetételű trió bizonyult a legjobbnak.

Ekkor kezdődött Balczó szédületes sportpályafutása. Igaz, hogy rendelkezett már vb-csapatezüsttel, de a világversenyeket tekintve a dobogó legfelső fokára Rómában jutott fel először. Vívóink magabiztosan verték tönkre a világot. Kard egyéniben Kárpáti Rudolf győzött, míg a kardcsapat a Horváth Zoltán, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Mendelényi Tamás, Delneky Gábor, Gerevich Aladár összetételben lett olimpiai bajnok. Szinte hihetetlen, de Ali bácsi 50 esztendősen(!) érte el ezt a diadalt.

Hatodik aranyunkat az ökölvívó viadal légsúlyában Török Gyula aratta, aki a szovjet Szinko elleni fináléban kis pontkülönbséggel, de győzni tudott. Ugyanabban a szorítóban lett bajnok, mint a félnehézsúly győztese, akit Classius Clayként ismert meg a világ, s aki később Muhammad Aliként lett a profi nehézsúly sokszorosan megkoronázott királya.

Az éremtáblázatot tekintve Rómában minden addigi versenyhez viszonyítva a legnagyobb különbség alakult ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok között; a szovjetek 43 arany-, 29 ezüst- és 31 bronzérmet szereztek, szemben az amerikaiak 34, 21, 16-os mérlegével. Az éremtáblázat harmadik helyén Olaszország végzett, Magyarország az összesített eredmények alapján - 6 arany-, 8 ezüst-, valamint 7 bronzéremmel - a hetedik legsikeresebb nemzetként zárt.

Római krónikánkat mi pedig zárjuk egy vidám történettel, ami az olimpiai faluban, a már említett esti táncpartik egyikén esett meg, s amelyre Kárpáti Rudolf "Karddal a világ körül" című könyvében bukkantunk: "Gyuricza József (a magyar tőrvívók egyike - a szerk.) egy nagydarab argentin formaruhás egyéntől nem látta jól a táncoló párokat, s idegesen odaszólt nekem: 'Mindjárt bedobom a Wurlitzerbe és egy zsírpacni lesz belőle'. Mire az illető megfordult és tökéletes magyarsággal így szólt: Édes fiam, ha én doblak be a Wurlitzerbe, akkor az rögtön gyászzenét fog játszani. Zombori Ödön vagyok, a berlini olimpia birkózóbajnoka, s most Argentínában edzősködöm."