Legalább a vigaszdíj a miénk lett

Görbicz Anita olimpiai naplója kizárólagosan az [origo]-nak, 14. rész.

Nem volt könnyű az az időszak, amelyet szerda óta az olimpiai faluban kellett töltenünk. Egy dézsát telesírtunk a könnyeinkkel a szerdai francia-meccs után, kulisszatitokként elárulom, hogy a vereséget követően kellett volna írnom a következő naplóbejegyzést, de képtelen voltam rá.

Most, hogy legalább az ötödik helyet megszereztük a spanyolok legyőzésével, ha nem is büszkén, emelt fővel, de mégsem a szőnyeg alatt bekúszva kell hazatérnünk. Természetesen nem vagyok elégedett a szereplésünkkel, én a végső győzelem reményével érkeztem, az aranyérem lebegett a szemem előtt két, balszerencsésen elbukott - egy olimpiai és egy világbajnoki - döntő után. Nem sikerült, s ha valaki megkérdezi tőlem, miért nem, akkor azt mondom: megvan a magam, különbejáratú magyarázata, s azt a naplómban meg is írnám, de csak akkor, ha az nem keringene az interneten, hanem otthon lapulna a fiókomban.

Apró öröm a spanyolok legyőzésében, hogy négy gólt jómagam is dobtam. Persze az élet nem állt meg a Franciaországtól elszenvedett vereségünkkel, szerencsére születtek magyar aranyérmek, olyanok is szép számmal, amelyeket nem vontak vissza. Nekem a legkedvesebb a férfi kajaknégyes diadala, aranyos fiúk ők négyen, Kammerer Zoli, azaz Kamera pedig földim, tehát győri. Ennyi lokálpatriotizmus talán belefér.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen a hellinikói kézilabda-csarnokból autóbuszozunk az uszoda felé, remélem, odaérünk még, hogy szurkolhassunk Kásás Tamáséknak a Szerbia és Montenegró elleni férfivízilabda-döntőben. Nincs kétségem afelől, hogy győznek a fiúk, s akkor igazán nagy magyar sikerrel fejeződik be az a - számunkra - lelkileg és minden más szempontból is egy kicsit hullámvasútra emlékeztető athéni olimpia.