Kabriófíling és kényszerivás - médiaélet Pekingben

Két megközelítésben is érdekes belülről átélni az újságírói munkát Pekingben. Egyrészt a játékok előtt a jogvédő szervezetek sötét három hetet vetítettek elő a média számára, úgymint: mindig figyelik, mit csinálsz; nem dolgozhatsz nyugodtan; nem internetezhetsz szabadon; sárba fogják tiporni a jogaidat. Másrészt Magyarország is kacérkodik az olimpiarendezéssel, így emiatt is érdekes volt megtapasztalni, hogy miképp működik a média kiszolgálása a világ legnagyobb sportviadalán.

Juha Pál helyszíni tudósítása Pekingből

• Telesport-összefoglaló a pekingi történésekről
• A legfrissebb olimpiai hírek
• A pekingi olimpia képekben
• Menetrend, eredmények
• Éremtáblázat

A médiafalu óriási, széltében, hosszában, magasságban egyaránt. Az újságírókat 32 emeletes, újonnan épített házakban szállásolták el, az [origo] stábja a 19. emeleten lakott. A szobából a kilátás pompás, habár az első napokban 2-300 méterig sem lehetett kilátni, később az ég kitisztult, és egy igazi metropolisz látványa tárult elénk. A médiaszállás erős 3 csillagos szállodának felel meg. Minden megtalálható itt, ami a megfelelő munkához szükséges, az egyetlen negatívum, hogy a vezeték nélküli internet a 19. emeleten már nem érhető el, cserébe viszont a földszinten egy légkondicionált, három tévével és ásványvízzel teli hűtőkkel felszerelt médiateremben lehet dolgozni.

A belső olimpiai televízió mindenhol megtalálható, ahová újságíró beléphet, a legkellemesebb - persze csakis az élő helyszín után - a klímás szobából követni az eseményeket: mintegy 40 csatornán, általában kommentár nélkül lehet ugrálni eseményről eseményre, egyes helyszínekről (például atlétika, küzdősportok, asztalitenisz) több kameraállásból is figyelhetjük a történéseket.

A szálláson minden nap friss újság várja a portán a média képviselőit, a China Daily az olimpia angol nyelvű hivatalos napilapja, az előző nap eseményeit gyorsan át lehet futni benne, de máshol nem olvasható érdekességekről is ír (a közéleti részben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök "sportútjának" a politikai vonatkozását is megemlítette az egyik lapszám).

A sokáig dolgozó, netán akklimatizációs nehézségekkel küszködő újságírókra is gondoltak a szervezők, reggelizni délután kettőig lehet. Az ételek nem túl ízletesek, bár van itt a Föld összes kontinenséről valami a spagettitől az édes-savanyú kínai étkeken át a felismerhetetlen kotyvalékokig minden, a probléma velük, hogy mindegyiknek ugyanolyan íze van (semmilyen), és az étteremben érezhető illatok sem igazán íncsiklandóak (a korrektség kedvéért: van, aki szerint egyenesen gyomorforgató a szag, de olyan is akadt, akinek ízlettek a médiának szánt itteni ételek).

Ennél kellemesebb az az ingyen használható uszoda, amely az egyik épület legtetején, a 27. emeleten található - az ember úgy érzi, ő Michael Phelps, hiszen egész Pekinget "le tudja úszni", amint tempózás közben a szeme elé tárul város.

A médiafalu - csakúgy, mint az összes többi olimpiai helyszín - teljesen el van zárva a külvilágtól, a kijárás természetesen szabad, ám be senki nem jöhet az újságírókon kívül.

Nem túl bizalomgerjesztő drótkerítések ölelik körül a színhelyeket, s hogy teljes legyen a biztonság (érzése), 500, néhol 100 méterenként vigyázban álló katonák figyelik a rendet. A médiafaluban a 30 fős "hadsereg" kétszer-háromszor menetelt is egy nagy kört, ami először elég váratlan látványként hatott ("mi történt, megtámadtak minket?" - kérdezgették egymást a újságírók).

A lakhelyen még programot is szerveztek a média számára, az "ismerkedő esten" siket lányok táncoltak álomszépen, "Jackie Chan-rajongók" ugráltak látványosan, majd egy küzdősportos művész kettétört egy "vasdorongot" a fején, végül ismeretlen hangszereken prezentált előadással és nagy tapssal zárult az est. A programsorozat után a több százmilliós nézettségű kínai tévé - angolul - kikérte az [origo] tudósítójának is a véleményét a programokról, természetesen csak jót mondtunk róla.

A médiafalun belül egy jópofa és nagyon praktikus elektromos minibusszal lehet közlekedni, a hegyi kisvasutak hangulatát idéző járművökön nincsen ajtó, s aki fel akar rá szállni, csak leinti, bepattan, majd élvezi, amint 30 km/órás sebességnél "kabriófílinggel" siet a célja felé. Ugyanilyen buszok egyénként az egymáshoz közel eső ötkarikás helyszíneken is megtalálhatók, például az olimpia szívében, az Olympic Greenben, ahol egy-egy (nagyobb) kőhajításnyira van egymástól megannyi sportszínhely.

Miután a "villanybusszal" kiutazunk a médiafalu szélére, minden nap át kell vergődni a biztonsági kapukon. Táskaátvilágítás, motozás, ha van nálad bármilyen folyadék, kóstold meg, csak utána mehetsz tovább (kíváncsiak vagyunk, a 80-90-es évek robbanócukorkája vajon itt legális-e). Rossz szavunk nem lehet, Athénban sokkal több biztonsági vizsgálaton estek át az újságírók, elmondások szerint nem ritkán naponta harmincszor is csekkolták a médiaemberek táskáját, zsebét.

Lejöttünk tehát a 19. emeletről, villanybuszoztunk egyet, átvergőttük magunkat a biztonsági kapun, beleittunk a vizünkbe, irány az olimpia! Az újságírók a faluból médiabusszal juthatnak el 20 perc alatt az óriási sajtóközpontba, ahol szintén minden adott a megfelelő munkához. Efféle médiacentrikus szolgáltatásokkal találkoztunk: bank, posta, bank, mobilfeltöltés, mini ABC, kávézó, a már ecsetelt minőséget produkáló étterem, nyakmasszázs, edzőterem, orvosi szoba, stb.

Külön érdemes megemlékezni az infóterminálokról. A médiaközpontban minden ötven méteren található három számítógép, amelyeken több nyelven elolvashatók a legfrissebb hírek, a napi menetrendek, nyilatkozatok, exkluzív sajtóközlemények. Ez így elsőre talán átlagosnak hangzik, pedig nem az: tényleg villámgyors, könnyen kezelhető és teljes körű a szolgáltatás, három kattintással például - természetesen ingyen - kinyomtatható a magyar érdekeltségű események napi programja - kezdési időpontokkal, helyszínmegjelöléssel, résztvevőkkel.

A helyszíneken néha még túlbuzgók is az önkéntesek: verseny közben egyből kézbe adják kinyomtatva a részeredményeket, a nyilatkozatokat, akkor is, ha nem kérjük, visszautasítani lehetetlen őket (nem kevés papírt pazarolván ezzel).

Az MPC-nek becézett óriási médiacentrumot pár napig tankkal őrizték, majd a túl nagy népszerűségnek örvendő járgányt (az érdeklődők minden pillanatban körbeállták és fotózták) végül lecserélték egy gépfegyveres katonára.

Végezetül a helyszínek megközelítéséről. A különbusz rendszere tökéletesen működik, minden egyes eseményt ilyen járművekkel lehet megközelíteni, bár előfordul, hogy az 500 méterre eső színhelyeket a kacskaringózások miatt ugyanúgy fél óra alatt lehet elérni, mint például a 15-20 kilométerre eső lövészetet.

Az utóbbi két napon a Shunyi felé tartó busz volt a legnépszerűbb, a kajak-kenu központ ugyanis 35-40 kilométerre található az Olympic Greentől. Az újságírók többsége általában elbóbiskol a pincehidegre légkondicionált buszokon, mások az egyórás menetidő alatt megírnak egy-egy cikket. Ha valaki lekéste a buszt (ami nem könnyű, hiszen általában 15 percenként indítanak járatot minden helyszínre), nem kell aggódnia, 200 forintnyi jüanért kb. 5, míg tízszer ennyiért akár 40 kilométert is meg lehet tenni.

A játékok végére jobbkedvűbbek lettek az addig pókerarcú katonák is, nemcsak, hogy köszöntek, de ha kellett, útbaigazítást is vállaltak, és esetenként már mosolyogni is tudtak. Peking nagyon figyelt arra, hogy szép kép alakuljon ki róla az olimpia alatt, s ezt sikerült is elérnie.