"Az életben maradás sokkal fontosabb, mint az érmek. Azok semmit sem jelentenek" - mesélte Keleti Ágnes, aki az 1952-es helsinki olimpián talajon szerzett aranyat, majd 35 évesen - amikor a legtöbb tornász még régen befejezte pályafutását - Melbourne-ben ért a csúcsra.
Talajon megvédte címét, de aranyat nyert gerendán, felemáskorláton és a kéziszercsapat tagjaként, míg egyéni összetettben és csapatban ezüstérmet szerzett.
Ő lett a játékok legeredményesebb versenyzője, és a legidősebb tornásznő, aki aranyérmet tudott szerezni.
A Helsinkiben szerzett négy érmével együtt abban az időben olyan világnagyságokkal állt a ranglisták élén, mint a finn futó, Paavo Nurmi vagy az amerikai sportlövő, Carl Osburn.
Keleti azt mondta, ő sohasem akart tornász lenni, gyerekkorában arról álmodott, hogy csellista lesz. Ám a második világháború keresztülhúzta a számítását, a deportálástól az mentette meg, hogy felvette a keresztény vallást. Édesanyját és testvérét a svéd diplomata, Raoul Wallenberg mentette ki Budapestről.
Édesapja és több családtagja az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg.
"Számomra a sport csak egy lehetőség volt világot látni. Talán ezért nem voltam sohasem ideges. Az emberek többsége megijed a versenyek előtt, velem ez sohasem történt meg. A torna az életem részévé vált" - mondta.
Az 1956-os olimpia után politikai menedékjogot kért és kapott, így került Izraelbe, ahol férjhez ment, két fia született, ő pedig a helyi tornaszövetségben dolgozott. 2002-ben beválasztották a tornászhírességek közé.
Még mindig aktív sportéletet él, úszik, és naponta egy órát sétál. Lazasága és ruganyossága megmaradt, képes még mindig leülni spárgába, vagy a lábát a feje fölé lendíteni.
A londoni játékokat a televízión át követte, és meglepte, hogy a sport mennyit változott és fejlődött.
"Túl nagy a fejlődés, most már hihetetlen dolgokra képesek a sportolók. Ez nem is sport már, ez szakma" - mondta. "A tornászok már jobbak a cirkuszi akrobatáknál."