Akik elfutottak az olimpia elől

Az olimpia után megkezdődött a verseny Londonban a menekültstátuszokért. A brit hatóságok meg sem lepődtek azon, hogy több sportoló a versenyt kihasználva a bevándorlási hivatalnál kopogott. Van, aki fenyegetések elől menekül, más azért, hogy esélye legyen jobb helyen edzeni és győzni. Az emigrálás mindig része volt a játékoknak, a leghíresebb eset épp az 1956-os olimpia magyar küldöttségéé.

Vannak sportolók, akik egész másként értelmezik a soha vissza nem térő alkalmat, amit az olimpia jelent, és a pálya helyett inkább a bevándorlási hivatal felé veszik az irányt. Az olimpiai kvóta számukra azt is jelenti, hogy egyúttal maguk mögött hagyhatják a nyomort, az elnyomást vagy éppen a diktatúrát, és a versenyzéssel belépőt kapnak egy új életbe. Nem véletlen, hogy a modern kori játékok történetét átszövik az elkeseredett disszidálások. Nem volt ez másként a mostani londoni olimpián sem.

Nem sokkal a játékok kezdete után hét kameruni sportoló - öt bokszoló, egy úszó és egy labdarúgó - egyszerűen eltűnt az olimpiai faluból. A BBC egy héttel az után, hogy nyomuk veszett, egy titkos helyszínen készített interjút a bokszolókkal, akiknek a mondataiból az derült ki: lényegében a versenyszellem ösztönözte őket arra, hogy hátrahagyják az olimpiai falut, és megtalálják a módját, hogy Nagy-Britanniában telepedjenek le. "Nem azért maradunk itt, mert nem szeretjük az országunkat, hanem azért, mert a szeretett sportunkat akarjuk gyakorolni. Profik akarunk lenni, de nem tudunk visszatérni Kamerunba, mert ha visszamegyünk, többet nem edzhetünk" - mondta a BBC-nek az egyik bokszoló, Thomas Essomba, aki négy évvel ezelőtt Pekingben már tett egy kísérletet arra, hogy lelépjen.

Thomas Essomba nem akarja a véletlenre bízni

Hasonlóan érvelt a kameruni olimpiai bizottság egyik tagja is, aki elismerte, hogy a sportolóknak otthon nincs lehetőségük normális körülmények között edzeni. "Tisztában vannak azzal, hogy ha jól fel tudnának készülni, le tudnák győzni a többi ország sportolóit" - mondta a CNN-nek Aka Amuam Joseph, aki arról is beszélt, hogy ezeknek a sportolóknak kifejezetten fájdalmas volt ott lenni az olimpián, és szembesülni azzal, hogy kikapnak a többiektől, akiknek sokkal jobbak a lehetőségeik a felkészülésre.

Nemcsak a hazai, hanem a brit lapokban is címlapra kerültek az eltűnéssel, így a kameruni olimpiai delegációnak kellett magyarázkodnia a történtekért. A kameruni tisztségviselők viszont egészen más motivációt sejtenek a bokszolók eltűnése mögött, mint amiről maguk a sportolók beszéltek. David Ojong, a kameruni olimpiai delegáció vezetője például hazugsággal vádolta meg őket, és azzal, hogy csak a jobb élet reményében akarnak bevándorlók lenni Európában.

Bár Kamerunt az afrikai kontinens politikailag viszonylag stabil országai között tartják számon, a húszmilliós államban óriási a szegénység, ennek megfelelően a sportlétesítmények távolról sem ütik meg azt a mércét, amire a versenyképes olimpiai felkészüléshez szükség lenne.

Ellenségek a saját hazájukban

Még fel sem lobbant az olimpiai láng, amikor három szudáni olimpikon sétált be az egyik londoni rendőrőrsre, és politikai menedékjogot kért. A BBC pedig két szomáliai sportoló menedékkérelméről is beszámolt, bár később az egyikük tagadta ezt. A szomáliai sportolóknak nemcsak azzal a helyzettel kell megbirkózniuk, hogy az ország gyakorlatilag több mint két évtizede politikai vákuumban, életképes kormány nélkül tengődik, hanem azzal is, hogy az iszlamisták erőteljes befolyásának köszönhetően kivételesen ellenségesen tekintenek az olyan nyugatinak tekintett tevékenységekre, mint a sport.

Zamzam Mohamed Farah komoly fenyegetéseket kapott

Emiatt különösen sok fenyegetést kapott a szerencsétlenségére az olimpiai csapat zászlóvivőjének kijelölt Zamzam Mohamed Farah, aki így különösen szem előtt volt. Pedig a női 400 méteres síkfutásban induló sportoló igazán mindent megtett: fejkendőben, a karját és a lábát elfedve futott, ráadásul közben betartotta a ramadán böjtölési szabályait is. Ennek ellenére a szüleit megfenyegették, hogy amint a lányuk hazaér, "kezelésbe veszik". Márpedig a szomáliai iszlamisták komolyan veszik az ellenérzéseiket a sporttal szemben: az idén áprilisban öngyilkos merénylettel végeztek a szomáliai olimpiai bizottság és a labdarúgó-szövetség vezetőjével a fővárosban, Mogadishuban.

A záróünnepséget még megvárta a kongói cselgáncsozó, Cédric Mandembo, később azonban nyom nélkül eltűnt, és azóta mobiltelefonon sem lehet elérni. Mandembo olimpiai szereplése mindössze 49 másodpercig tartott, ennyi idő kellet ugyanis az orosz ellenfelének, hogy egy ipponnal legyőzze a kongóiak reménységét. Eltűnt az edzője, Ibula Masengo is. Ugyancsak hiányzik a küldöttségből Blaise Bekwa bokszedző és az atlétikai szövetség technikai igazgatója, Guy Nkita.

Cédric Mandembo telefonon sem érhető el

Vigyáznak rájuk

A disszidálásra okot adó országok azért megpróbálják nem tétlenül nézni sportolóik elvándorlását. Eritrea például csak úgy engedi el a versenyekre az atlétáit, ha előtte letétet fizetnek ki. Az óvatosság érthetőnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy 2009-ben a teljes nemzeti labdarúgó-válogatott lelépett egy kenyai tornán.

Az elmúlt években Kuba volt az az ország, amely a legkevésbé tudta megtartani a külföldre utazó sportolóit, annak ellenére, hogy a delegációkba rendszeresen beépítenek politikai ügynököket is, a leghatásosabb módszerei azonban minden valószínűség szerint Észak-Koreának vannak, meglepő módon ugyanis rendszerint ugyanannyi sportoló tér vissza a versenyekről, mint ahány elutazott oda. Pedig számukra a legtöbb esetben valóban vissza nem térő alkalom az utazás külföldre. A pontos észak-koreai módszerek nem ismertek, de a propaganda és a szigorú felügyelet mellett szerepe lehet a példás statisztikában annak is, hogy a sportolókat a családjuk bántalmazásával is megfenyegették.

Az észak-koreaiak mindig visszatérnek

Londonban eddig tizenöten iratkoztak fel az eltűntek, illetve menedékkérők listájára, a brit hatóságok azonban arra számítanak, hogy novemberig újabb esetek válnak ismertté. Az egyes sportolók és az olimpiai csapatok tagjai márciustól novemberig kérhetnek vízumot a belépésre és a tartózkodásra az Egyesült Királyságban. A brit bevándorlási hatóságok attól tartanak, hogy az olimpia alkalmából az országba látogatók mintegy két százaléka menedéket fog kérni Nagy-Britanniában a játékokat követő hónapokban.

Történelme van

Az olimpia korábban sem csak a világ legnagyobb sporteseménye volt, hanem egyúttal az egyik legkézenfekvőbb alkalom is a disszidálásra. A modern kori olimpiák történetének első nagy vihart kavart disszidálása 1948-hoz, a szintén Londonban megrendezett játékokhoz köthető. Csehszlovákiát ezekben az években kezdte el beszippantani a Szovjetunió, és Marie Provaznikova, a csehszlovák női tornászcsapat vezetője kitűnő ütemérzékkel ismerte fel, hogy lépnie kell. "Politikai menekült vagyok, és büszke vagyok rá. Csehszlovákiában nincs szabadság" - mondta akkor a Guardian című brit lapnak. Provaznikova az Egyesült Államokba disszidált, és a későbbiekben amerikai tornászokat edzett.

Az olimpiai disszidálások leghíresebb epizódja az 1956-os melbourne-i olimpiához és a magyar csapathoz köthető. A magyar sportolóknak a forradalom után Budapestre bevonuló szovjet tankok több mint elegendő indokot szolgáltattak ahhoz, hogy elgondolkodjanak, érdemes-e visszatérni. Ráadásul a hidegháború egyik fejezetét épp a magyar vízilabdacsapat vívta a medencében, 4-0-s parádés győzelmet arattak a tehetetlenül dühöngő szovjet csapat felett, a medencéből vérző fejjel kilépő Zádor Ervin pedig szinte kézzelfoghatóvá tette a forradalmat a világ másik oldalán, Melbourne-ben is. Végül a 83 tagú magyar csapat több mint fele a disszidálás mellett döntött.

A melbourne-i olimpia legendás jelenete Zádor Ervinnel a főszerepben

A legnépesebb olimpiai menekültáradat azonban mégsem Melbourne-t, hanem az 1972-es müncheni olimpiát kísérte. Becslések szerint 117 sportoló disszidált ekkor. Az olimpiai disszidálás jelensége azonban a hidegháború vége után sem tűnt el. Atlantában 1996-ban több kubai sportoló döntött a menedékkérés mellett, és ugyanígy tett az irakiak egyik súlyemelője, Raed Ahmed is. Az irakiak zászlóvivője azzal indokolta a kérelmét, hogy otthon kivégezhetik. Az iraki sportolók félelmét egyébként könnyen át lehetett érezni, hiszen korabeli hírek szerint Szaddám Huszein diktátor fia, Udaj válogatott kínzásokkal büntette azokat a sportolókat, akik nem az ő elvárásainak megfelelően szerepeltek a versenyeken.