A labdarúgás hőskorában a gólöröm, mint kifejezés semmi extrát nem jelentett: ha valaki gólt szerzett, mosolyogva fogadta társai gratulációit, esetleg boldogan magasba emelte a kezét, de egyéb különleges mozdulatsort nem hajtott végre.
Az 1980-as évektől kezdve már többen igyekeztek egyedivé tenni gólörömüket (gondoljunk csak a mexikói Hugo Sánchez szaltóira), ám még őket is különcnek tartották.
A példa azonban ragadós lett, később egyre több futballista talált ki valamiféle rituálét találatainak megünneplésére. Fabrizio Ravanelli rendre a fejére húzta a mezét, Sonny Anderson virtuális pisztolyokkal puffogtatott, Gabriel Batistuta egy képzeletbeli géppisztollyal sorozta meg a mit sem sejtő közönséget, Raúl vagy Carsten Jancker a jegygyűrűjét csókolgatta.
Tardelli-orgazmus és a pályát tévesztett nigériai tornász
Az első olyan vb-gólörömöt, ami máig emlékezetes, az 1982-es döntőben láthattuk. Az olaszok középpályása, Marco Tardelli tulajdonképpen semmi különöset nem tett csapata második gólját követően, de az arcán olyan földöntúli boldogság és öröm volt látható, miközben a kispad felé rohant, hogy a jelenet örökre felejthetetlen maradt. Tardelli öröme olyan elevenen él az olasz köztudatban, hogy amikor néhány éve közvélemény-kutatást tartottak az országban arról, hogy leginkább mihez hasonlítanák az orgazmus pillanatában átélteket, akkor a jelenet ott volt az első háromban.
Nyolc évvel később a kameruniak legendás futballistája, Roger Milla már kisebbfajta őrületet indított el azzal, hogy mindegyik találatát követően a szögletzászlóhoz szaladt, hogy ott önfeledt tánccal ünnepeljen. A szinte követhetetlen lábmozgás a szamba és a lambada egyvelege volt, Milla mindezt négyszer is bemutathatta a torna folyamán.
A tánc azóta is örök, főleg az afrikai csapatok körében, akik gyakran továbbfejlesztették a dolgot, és igazi közösségi eseményt kreáltak. Az 1998-as tornán a nigériaiak középpályása, Sunday Oliseh a spanyolok elleni bombagólját követően a teljes kispadot megtáncoltatta, 2002-ben pedig a szenegáliak mutattak be egyedi koreográfiát azt követően, hogy Papa Bouba Diop góljával megszerezték a vezetést a nyitómérkőzésen Franciaország ellen.
Hugo Sánchez után a szaltó is kifejezetten kedvelt ünneplési mód maradt, még a brazil Cafú is megpróbálkozott vele, amikor 1998-ban a skótok elleni nyitómérkőzésen beadása egy védőről került a kapuba (3.00-tól látható a videón).
A műfaj koronázatlan királya azonban minden bizonnyal a nigériai Julius Aghahowa, aki a 2002-es világbajnokságon bizonyította, hogy tornász is lehetett volna. A svédek elleni csoportmérkőzésen a védőjét túlugorva csúsztatta a hálóba a labdát, majd hat darab kézen átfordulást mutatott be, talajgyakorlatát szaltóval zárva.
Aghahowa akár leckéket is adhatna szaltózásból, és a tanfolyamra a holland Boudewijn Zendennek sem ártana beiratkoznia: a középpályás az 1998-as bronzmeccsén a horvátok ellen szerzett gólja után akart egy szaltót bemutatni, de a mozdulat nem sikerült, Zenden pedig nemes egyszerűséggel pofára esett.
A gyermekringatós rutingyakorlat lett, az olasz Buddha eltűnt
Az 1994-es világbajnokságon debütált az azóta szinte rutingyakorlattá vált gyermekringatós, amit elsőként a brazilok mutattak be. A hollandok elleni negyeddöntőben Bebeto egyedül lépett ki, a kapust is elfektetve az üres kapuba gurított, majd az oldalvonalhoz futott, ahol két kezével ringató mozdulatokat tett. Hamarosan csatlakozott hozzá két csapattársa, Mazinho és Romário is, akik persze tudták, hogy Bebetóéknak akkor született meg harmadik gyermekük.
De az amerikai tornán nem ez volt az egyetlen egyedi gólöröm: a nigériai Finidi George a görögök elleni találatát követően a szögletzászló felé szaladt, ott négykézlábra ereszkedett, majd egy magán könnyítő kutyára emlékeztető mozdulatot tett.
Négy évvel később, Franciaországban rengeteg egészen egyedi mozdulatsoron nevetett a világ. Az olasz Christian Vieri például Buddhát imitálta, miután a norvégok ellen eredményes volt: törökülésbe ült, és összefonta karjait, így várva elsőnek odaérkező társát, Alessandro del Pierót, aki alighanem be volt avatva, mert ő is végrehajtotta ugyanezt a mozdulatsort - és így ültek egymással szemben pár másodpercig. Vieri ezzel a gólörömmel a buddhista Roberto Baggiónak üzent.
A dán Brian Laudrup viszont nem ült, hanem egyenesen lefeküdt azt követően, hogy egyenlített a brazilok ellen. A támadó Roberto Carlos félresikerült ollózási kísérlete után hat méterről kipókhálózta a rövid felső sarkot, majd rövid vágtába kezdett, végül fejét könyökével kitámasztva oldalára feküdt a füvön, így várta csapattársai gratulációit.
Lilian Thuram produkálta magát: a hátvéd pályafutása során sem korábban, sem utána egyetlen gólt sem ért el címeres mezben, a horvátok elleni elődöntőben pedig kétszer is betalált. A második gól után térdre ereszkedett, és egyik kezét az arcához emelve, egyfajta gondolkozó mozdulatot tett. Alighanem azon töprengett, miként történhetett mindez.
Gyorskorcsolyázás füvön és Pókember 2
A legutóbbi két világbajnokság ebből a szempontból szegényesebb volt, de azért akadt egy-két emlékezetes gólöröm. 2002-ben például a dél-koreai An Dzsung Hvan egy másik sportágat is bevezetett a világbajnokságra: a gyorskorcsolyázást. Az Egyesült Államok ellen fejelt találatát követően csapattársával, Li Csun Szóval együtt mutatta be a jégen siklók mozdulatait, nem véletlenül.
Pár hónappal korábban, a Salt Lake Cityben rendezett téli olimpián ugyanis a koreai Kim Dong Szungot az első helyről zárták ki, mert állítólag akadályozta az amerikaiak versenyzőjét, Apollo Ohnót - aki nem mellékesen szintén koreai származású. A döntés a dél-koreaiak persze vitatták, és hivatalosan is tiltakoztak ellen, mindhiába.
A 2006-os tornán az ecuadori Iván Kaviedes egy évvel korábban autóbalesetben elhunyt csapattársára, Otilino Tenorióra emlékezett a Costa Rica elleni találatát követően. Tenorio beceneve Pókember volt, mivel találatai után rendre egy Pókember-maszkot húzott fel, és Kaviedes maga is hasonlóan tett, miután bevette a közép-amerikaiak hálóját.