Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
2010-ben a három dobogós csapat, Spanyolország, Hollandia és Németország is 4-2-3-1-es felállásban játszott, ez a formáció határozta meg a komplett dél-afrikai vb-t, amely magával hozta a 4-4-2 halálát is – átmenetileg legalábbis. 2014-re nagyot változott a helyzet, a 4-2-3-1 már messze nem dominálja a tornát, Brazíliában a 4-3-3 és a 3-5-2 kerül előtérbe (a játékrendszerekhez tartozó csapatokért húzza az egeret a diagramokra).
A futball ciklikussága jól megfigyelhető, az elmúlt száz évben posztok, formációk születtek és tűntek el, csak hogy évtizedekkel később új köntösben jelenjenek meg. A tükörszélsők például már az 1930-as években feltűntek, de a WM-rendszerrel együtt ki is koptak a futballból, aztán a 4-2-3-1 megjelenésével újra a játék szerves elemeivé váltak. Igaz ez a háromvédős rendszerekre is, melyek a modern futballban az 1980-as évek elején élték virágkorukat.
Az 1960-as években szakadt ketté az európai futball. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Nyugat- és Észak-Európa a négyvédős felállásra, a lestaktikára és a letámadásra építette fel a játékát, míg Dél- és Kelet-Európa a három védőt, a söprögetőt és az emberfogást választotta.
Ez a védekezési alapelv született újjá az 1980-as évek elején, mikor a futballban megjelent a 3-5-2. Az ehhez vezető folyamat Európában és Dél-Amerikában párhuzamosan zajlott, a formáció szellemi atyjának pedig az argentin Carlos Bilardót és a horvát Miroslav Blazevicet tekinthetjük.
Az 1998-as vb volt az első, amelyen már 32 csapat vett részt, Horvátország pedig Blazevic vezetésével a harmadik helyet szerezte meg. Egy másik déli futballnagyhatalom, Olaszország is használta a rendszer módosított változatát, a 2000-es Európa-bajnokság döntőjében 3-4-1-2-es rendszerben léptek pályára, majd a háromvédős rendszerek a 4-2-3-1 megjelenésével tulajdonképpen kikoptak a futballból, hogy a 2010-es évek elején újra megjelenjenek.
Azt nem jelenthetjük ki, hogy egyik formáció jobb, mint a másik, az viszont igaz, hogy egyfajta kő-papír-olló kapcsolat fennáll közöttük, hiszen mindegyiknek megvan az erőssége és a gyengesége is, attól függően, hogy milyen ellenféllel kerül szembe.
Általánosságban elmondható, hogy a 3-5-2 azért született meg, mert szükség volt egy olyan védelmi rendszerre, amely lehetővé teszi, hogy a csapatba illesszünk egy irányítót, egy nagy tízest: Platinit, Maradonát, Michael Laudrupot, vagy később Prosineckit, Tottit, hogy maradjunk az említett nemzeteknél. Egy olyan játékost, akinek nem kell védekeznie.
Éppen az ő játékukat lehetetlenítette el a 4-2-3-1, és az azzal együtt járó két védekező középpályás megjelenése: eltűntek a nagy tízesek, és eltűnt maga a formáció is. Érdekes viszont, hogy éppen a 4-2-3-1 térnyerése segítette elő a 3-5-2 visszatérését is: minek négy védő, ha az ellenfél csak egy csatárral játszik? Újra feltűnt tehát a 3-5-2, de átalakult: az irányítók, mint mondjuk Pirlo, már a védelmek előtt futballoznak, és kiveszik részüket a védekezésből is.
2010-ben Özil, Sneijder, Xavi és Forlán irányította saját csapatát, mára mindegyikük szerepe átalakult. Özil kikerült a szélső támadó szerepkörébe, Sneijder feljebb tolódott, és inkább a csatár mögötti árnyékékként játszik, az uruguayi válogatottban teljesen megszűnt Forlán szerepe, Xavi pedig bármekkora játékos is, Brazíliában már inkább csak lassította, mint mozgatta a csapatát, Ausztrália ellen ki is került a válogatottból.
Ennek a folyamatnak összetett okai vannak, de ezek közül kiemelkedik az, hogy a 4-2-3-1 beteljesítette a küldetését: eltüntette a nagy tízeseket a nemzetközi futballból, így feleslegessé vált a két védekező középpályás pályán tartása, a rendszer pedig a 4-3-3 irányába tolódott el, és ez lett a 2014-es világbajnokság meghatározó felállása.
Ebben a rendszerben három szerepre különül a középpálya: van egy labdaszerző játékos; egy másik, aki tud passzolni, és a támadások elindításáért felel; és egy, aki hármuk közül a legelőrébb játszik: ő az, aki képes helyzeteket kialakítani a társak számára. Az argentin válogatott (sorrendben: Mascherano, Gago, Di Maria) vagy Németország (Lahm, Schweinsteiger, Kroos) jó példa erre a szisztémára.
A brazíliai vb másik meghatározó felállása a 3-5-2, amely az említetteken túl azért tudott visszatérni a futballba, mert az argentin Marcelo Bielsa modernizálta az alapvetően passzív, védekező rendszert.
A védekezés Bielsa számára a proaktivitásról szólt, nem arról, hogy minél több bekkelő embert lásson a pályán. Az volt a célja, hogy minél magasabban megszerezze a labdát, vagyis még az előtt megfojtsa az ellenfelek támadásait, hogy azok lendületbe jöttek volna. „Amikor az ellenfélnél van a labda, az egész csapattal nyomás alatt tartjuk, megpróbáljuk elvágni a passzsávokat, olyan közel az ellenfél kapujához, amilyen közel csak lehetséges. Ha megszereztük a labdát, dinamikus játékra törekszünk, és az a célunk, hogy szabad területeket hozzunk létre, ami lehetőséget teremt az improvizatív játékra” - magyarázta rendszerét Bielsa a Blizzard futballmagazinnak, bár ő a 3-3-1-3-as rendszert preferálta. Mindenesetre a dinamizmus, az agresszivitás és a kreativitás olyan erények, amelyekre Dél- és Latin-Amerika csapatai vevők voltak.
A négy- és a háromvédős rendszerek között alapvetően az a különbség, hogy a négyvédős rendszerben a két belső védő mellett két szélső védő játszik, akik a támadásokat is segítik. Háromvédős rendszerben mind a három belső védő a tizenhatost védi, őket pedig a középpálya két szélén futballozó szárnyvédő támogatja, akik persze a támadásokból is kiveszik a részüket. Uruguay esetében ez Pereira és Gonzalez, Costa Ricánál Gamboa és Díaz, Chilében Isla és Mena.
1998 óta folyamatosan csökkent a vébék gólátlaga, ám Brazíliában masszív növekedésnek vagyunk szemtanúi: a csoportkörben átlagosan 2,83 gól esett meccsenként. Ilyen magas mutatóért 1970-ig kell visszamennünk az időben (2,97), bár az is igaz, hogy az egyenes kieséses szakaszban valószínűleg visszaesést tapasztalhatunk majd.
A megnövekedett gólátlag is részben annak köszönhető, hogy a 4-2-3-1 és az azzal járó két védekező középpályás negativitása háttérbe szorult. Ellenben minden négyvédős csapatnál megmaradt az a trend, hogy a szélső védőknek hangsúlyos szerep jut támadásban, amit az ellenfél egy labdaszerzést követő gyors kontrával ki tud használni.
Már csak azért is, mert a 4-2-3-1 nemcsak a nagy irányítók, de a lesipuskás csatárok korszakának is véget vetett. Ennek elsősorban az az oka, hogy az ilyen típusú csatárok igénylik egy támogató társ jelenlétét (pl.: Sevcsenko-Rebrov, Del Piero-Inzaghi, Heskey-Owen), azonban a 4-2-3-1-ben csak modern középcsatárnak van helye.
Gonzalo Higuaín, Asamoah Gyan, Olivier Giroud, Edinson Cavani, Luis Suárez, Robin van Persie vagy Mario Mandzukic nemcsak a befejezésekre képesek, de hatékonyan lépnek vissza a támadások felépítéséért, és a széljátékot is gyakran segítik, ami megint a felfutó szélső védők ellen dolgozik. A csapatok tehát a szélső hátvédek posztján kialakuló kritikus áttörési pontokat használják ki.
Ha a góllövőlistára pillantunk, azt látjuk, hogy a négygólos Neymar és Messi is a szélről indul befelé, de Müller (4) és Enner Valencia (3) sem klasszikus középcsatár, Robben (3) és Shaqiri (3) pedig olyan intelligens, gyors szélső, aki bármikor képes kihasználni az ellenfél szélső védőjének hibáját.
A három-, illetve a négyvédős rendszerek csatája kiegyenlített, amit az is mutat, hogy mindkét felállásnak vannak képviselői Dél-Amerikában, és Európában is. Persze egy adott rendszert többféle stílusban is lehet játszani, de ebből a szempontból is kiegyenlített a csata: ugyanúgy hat európai csapat van a nyolcaddöntőkben, mint négy éve, és a dél-, illetve latin-amerikai csapatok számában sincs jelentős változás: hatról hétre emelkedett a számuk.
