Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mint tudjuk, a labdarúgás egyszerű játék, 22-en vannak a pályán, 90 percig tart egy meccs, és a végén vagy a németek győznek, vagy valaki más. De azért talán mégsem annyira egyszerű ez a játék, mert ez
a világbajnokság is egyértelműen mutatja, hogy mennyire kell hozzá egy jó szövetségi kapitány is.
Az argentinokkal nem is foglalkoznék sokadszorra is, itt van nekünk Spanyolország. Egyetlen nappal a világbajnokság kezdete előtt kirúgták Lopetegui szövetségi kapitányt – most ne tárgyaljuk, hogy igazuk volt-e, vagy sem – és kényszerűségből kinevezték az addigi sportigazgatót, Fernando Hierrot.
Nyilván a rendelkezésre álló idő alatt nem lehetett más megoldást találni még akkor sem, ha mindenki tudta, hogy amilyen nagyszerű és sikeres játékos volt Hierro, annyira tapasztalatlan edző. Ő meg volt annyira naiv, lelkes, tisztességes, optimista, következetes, gyenge, esendő, hogy ha már sportigazgatóként nem figyelmeztetett a szakmai veszélyekre, és asszisztált az elnök döntéséhez, akkor el is vállalta a beugró szerepet. Gyorsan kiderült, hogy a kezdeti optimizmus után a helyzet cseppet sem biztató.
A spanyolok játéka tökéletesen megmutatta, hogy az csak az alap, hogy egy keret össze van rakva egy koncepció szerint, és a taktikát begyakorolták.
De az, hogy mindezt hogyan ültetik át a napi gyakorlatba, nem begyakorolható, ahhoz kell egy megfelelő ember ott a pálya szélén. A kezdő 11-et aktuálisan kell összeállítani. A taktikát az aktuális ellenfélhez kell igazítani. A pályán történtekre ott helyben kell reagálni cserékkel és taktikai változtatásokkal. Az, hogy a játékosok milyen mentális erővel mennek ki a pályára, javarészt az öltözőben dől el, és ha mérkőzés közben hullámvölgybe kerül a csapat, azt is csak ott és akkor lehet kezelni.
Ha olyan ember áll a partvonal mentén, aki erre nem alkalmas, akinek nincs B-terve, akkor pont az fog történni, ami történt a spanyolokkal az oroszok elleni mérkőzésen. Csak hogy ne menjünk nagyon messzire, Oscar Tabarez vagy Fernando Santos vajon hogyan vezette volna ezt a spanyol válogatottat? A mindig kreatív spanyolok Hierro irányítása(?) mellett döbbenetes tanácstalansággal és nulla hatékonysággal adogatták körbe a labdát 1-1 után.
Összesen 1114-et passzoltak, a legtöbbet teljesen hiábavalóan.
Az oroszok meg pontosan ezt akarták, és tudták, hogy nekik nem szabad többet vállalniuk, és nem voltak hajlandóak feladni az állásaikat. Védekeztek és bíztak egy gyors kontrában. Ebből persze csak unalmas mérkőzés kerekedhetett. Hogy megérdemelte-e Oroszország, hogy ezzel a defenzív játékkal továbbjusson végül, azon lehet vitatkozni. Egy biztos: ők csinálták jobban a maguk dolgát, nekik volt több elképzelésük arról, hogy hogyan lehet ezen a napon továbbjutni, egyszóval nekik volt szövetségi kapitányuk. Lehet, hogy igaza volt a spanyol szövetség elnökének, hogy kirúgta Lopeteguit, de egyben halálra ítélte a saját csapatát is.
Andrés Iniesta könnyek között búcsúszott el a szezon végén a Barcelonától. Ott játszott 12 éves kora óta. 675 felnőtt mérkőzésen lépett pályára gránátvörös-kék mezben, 32 különböző trófeát nyert, közte 4 BL-t. Méltó módon búcsúztatták el. A válogatottban 134 mérkőzésen játszott. Kétszeres Európa-bajnok, és 2010-ben az ő hosszabbításban szerzett góljával győzték le Hollandiát a világbajnokság döntőjében. Az utolsó válogatott meccse viszont nem lesz szép emlék.
Egy rossz csapatban játszva ő sem tudott emlékezeteset alakítani. Sajnáltam, hogy így kellett lebandukolnia a pályáról. Pár órával korábban aligha készült arra, hogy ez lesz az utolsó mérkőzése spanyol címeres mezben.
Nyilván megadják majd a módját, hogy hivatalosan is elköszönjenek tőle, de az a magányos séta az öltöző felé az elveszített tizenegyespárbaj után, a labdarúgás szomorú pillanata volt.
Iniesta búcsúja a szimbóluma annak, hogy egy korszak véget ért Barcelonában és a spanyol válogatottnál is. Két nap alatt a harmadik korszakos zsenitől búcsúzott el a világbajnokságok története.
A Horvátország-Dánia meccs olyan volt, mintha fordítva játszottak volna le egy filmet. Az elején volt a katarzis, 4 perc alatt 2 gól, de aztán fokozatosan lelassult az egész, és a második félidő, meg a hosszabbítás nagy része tájképpé merevedett. Hogy miért fogyott el a horvátoknál a tudomány, arra válaszoljanak ők! Ennyire azért nem lehet a biztonságra törekedni, mert önveszélyes. De a futball sajátja az egyenes kieséses meccseken, hogy lehet bármilyen unalmas, a vége azért biztosan izgalmassá válik.
Igaz, ezúttal a tizenegyespárbaj egy kicsit hamarabb kezdődött. Sok mindenről emlékezetes lesz ez a vébé, például arról is, hogy Messi, Ronaldo és Modric is hibázott 11-est. De neki volt lehetősége és bátorsága újra odaállni. És egy olyan büntetőpárbajban, amiben tízből öt 11-es kimaradt, ez érték volt.
Meg persze az is, hogy Rakitic a végén belőtte.
Az igazi hős a két kapus volt. De csak egy csapat juthat tovább, és ez végül Horvátország lett. Hogy tudnak-e még egyszer ilyen gyengén futballozni, az majd kiderül Oroszország ellen. Korábbi világversenyeken az ilyen meccseken rendre ki is estek. Most kapnak egy új lehetőséget, igaz, egy olyan Oroszország ellen, amelyik nem világverő alakulat, de tudja, hogy mit kell játszania, és most már elhiszi, hogy messzire juthat a hazai közönség előtt.
Gyorsan pihenjük ki a vasárnap megpróbáltatásait, mert sok unalmas, és csak kevés emlékezetes focit láttunk közel hat óra alatt! Brazília és Belgium valószínűleg már egymásra is gondol, de ahogy a vasárnap történései is megmutatták, előbb tovább kell jutni Mexikó, illetve Japán ellen. Mexikó képes lehet megizzasztani Brazíliát, de ha Japán 90 percnél többre tudná Belgiumot kényszeríteni, az tényleg komoly meglepetés lenne.
