Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Hasonló csillaghullás 2002-ben volt legutóbb, amikor a címvédő franciák csoportutolsóként kullogtak haza, de a csoportkörben ragadt a kiváló generációjú Portugália és a már akkor is furcsa válogatási szisztémájú Argentína is.
A továbbiakban Dél-Korea és a meccseikre érdekesen kirendelt játékvezetők miatt elhullott Olaszország és Spanyolország is. Tizenhat évvel később a legjobb nyolc mezőnyét ismerve kimondhatjuk: négy válogatott bukdácsolása és kiesése okozta a szenzációhajhász címeket, pedig – jobban megvizsgálva –
csak egy csapat korai kiesésével nem lehetett előre számolni.
Kezdjük is azokkal, akik a legkevesebb erre utaló jel után zúgtak ki egy viszonylag könnyebb négyesből. Németország is beleesett abba a hibába, amelybe az elmúlt évtizedekben már több címvédő is.
Világbajnoki cím megnyerése után ritkán távozik szövetségi kapitány. Aimé Jacquet jó ütemben hagyta ott a francia világbajnokokat 1998-ban, de a 2006-os győztes Lippi és a 2010-ben Spanyolországot történelmi csúcsra repítő Del Bosque is egyaránt vállalta a címvédők vállát terhelő súlyt. Ugyan Lippit Donadoni után kellett reaktiválni 2008-ban, de a bajszos spanyolhoz hasonlóan ő is arccal állt a földbe négy évvel később. Del Bosque volt az, aki kettejük közül a végsőkig ragaszkodott a jól bejáratott csapathoz és ahhoz a szisztémához, amelyet 2014-ben már nagyon erősen meghaladt az idő. A huszonhármas keretből akkor tizenhatan is ott voltak 2010-ben a győztes csapatban, ez pedig rekordnak számított; korábban egy szövetségi kapitány sem bízott ennyire címvédő játékoskeretben.
Joachim Löw tavaly egy B-csapattal verte agyon a Konföderációs Kupa mezőnyét, tehát tudvalevő volt, milyen minőségi utánpótlással rendelkezik a német futball.
Ehhez képest a 2014-es győztes csapat, amelyik első meccsén a portugálokat fektette le egy négyessel, hét helyen is megegyezett azzal a kezdővel, amelyiket viszonylag egyszerű sémával verte meg Mexikó az F-csoport nyitómeccsén. Löw sem engedte el a kezét a négy évvel ezelőtti állapothoz képest sokkal visszafogottabb állapotban lévő, klubjaikban sem brillírozó Özilnek, Khedirának vagy Thomas Müllernek. Ahogy meccselemzésünkben is megírtuk, Kroos kikapcsolásával a német támadójáték megszűnt létezni, és bár a svédek elleni utolsó perces fellángolásnál lehetett azt gondolni, hogy az majd új impulzust ad a németeknek, Löw csapata Dél-Korea ellen ugyanazt az ötlettelen semmit mutatta be kilencven percen keresztül, mint az első találkozón.
Egyébként ott, ahol a csatár pozíciójában 2018-ban még mindig Mario Gómez a B-terv, ott eleve nem beszélhetünk egészen kiforrott csapatról. Szimbolikus volt továbbá az is, hogy az egész évet kihagyni kényszerülő, Löw bizalmát mégis élvező Manuel Neuer Dél-Korea ellen egy középre tartó, lassú szabadrúgást is képes volt kiejteni a kezéből – ennél egy védelem sokkal nagyobb magabiztosság látszatát igényli.
Nyilván nem segítette az sem a német válogatottat, hogy kevéssel a torna előtt a csapat két fontos láncszeme, Mesut Özil és Ilkay Gündogan a törökországi választások előtt Erdogan elnökkel fotózkodott kedves üzenettel ellátott, szignált mezek társaságában, márpedig a német vezetés sokkal több dologban nem ért egyet a török belpolitikával, mint ahányban igen. A két futballista meg is kapta a hazaiaktól a jutalmat a kommentelők körében és személyesen is: a szaúdiak elleni felkészülési meccsen a német szurkolók éles fütyüléssel bírálták Gündogant, Özil pedig csak azért úszta meg akkor a kifütyülést, mert azon a találkozón nem játszott.
A mérkőzést követően Gündogan lelkileg összetörve zokogott az öltözőben.
Löw makacsságával és a nem túl egységesnek mutatkozó öltözővel Németország aztán nem bírta el az esélyesség terhét, és a felemásan végződő, de abból messzemenő következtetés levonására nem mindig alkalmas 2018-as felkészülés meccseket követően a címvédő a csoport utolsó helyén zárt. Ugyan Joachim Löw maradhatott a posztján, de nem biztos, hogy ezzel helyeset lépett a német szövetség: ez a túlzott bizalom már a spanyoloknak sem jött be 2016-ban.
Spanyolország válogatottja azért esett ki, mert Lopeteguit menesztették a torna kezdése előtt egy nappal. Ezen a tételmondaton lehet persze moralizálni, és keresni azt, hogy a Real Madridra, Florentino Pérezre, a tárgyalássorozatról Luis Rubiales szövetségi elnök szerint sokáig hallgató kapitányra miként lehet ráhúzni a vizes lepedőt, de a vége mégis az, hogy
Lopetegui kirúgásával már a bejelentés pillanatában megpecsételődött az ország vb-sorsa.
Gondoljuk el azt a fejetlenséget egy Portugália elleni, fontos csoportmeccs előtt nagyjából 40-50 órával, ahol időben két különböző sajtóközleményt kell megjelentetni arról, hogy kirúgják a kapitányt, és bejelentik a csapatot átvevő szakember személyét.
A szövetség a játékosok kérését sem vette figyelembe, pedig Sergio Ramos és Andrés Iniesta is egyöntetűen állt ki Lopetegui mellett. Ehelyett megkapta a nemes feladatot az a Fernando Hierro, akinek gyakorlatilag semmi vezetőedzői tapasztalata nem volt. Lopetegui segítői helyett ráadásul új stábot kellett hozni, a másodedző például az a szakmában bizonyára ismert és elismert Julián Calero lett, aki idén majdnem visszaejtette a negyedosztályba a híres Navalcarnero együttesét.
Képzeljük magunkat a szituációba, amikor a spanyol válogatott tagjainak bemutatják ezt a stábot közvetlenül a világbajnokság kezdete előtt.
Hierro persze végig hangsúlyozta, hogy a Lopetegui által megkezdett úton haladnak végig, csak ehhez szükséges lett volna az előd ismeretanyaga is. Ez látványosan nem volt meg.
A portugálok elleni második félidőn kívül Spanyolország végigszenvedte a világbajnokságot, és a csapatnak halvány elképzelése sem volt arról, hogyan törje fel a bekkelő védelmeket.
Spanyolország Irán és Marokkó ellen is szenvedett, ráadásul a védelme átjáróházzá vált, amit most még De Gea sem tudott kellőképpen ellensúlyozni.
Lopetegui csapata a selejtezőkben úgy verte meg az olaszokat 3-0-ra, hogy a sokat mozgó Iscóval játszatott hamis kilencest, és a fáradt Del Bosque-csapathoz képest végig egy labdabirtoklásra épülő, de mindezek mellett is direkt futballt bemutató együttest játszatott. A 2014-es és 2016-os égés utáni stabilizációt követően Hierro semmit nem tudott a pályára rakni abból, amit az elmúlt két évben láthattak a spanyol válogatott szurkolói, és sokatmondó volt, hogy akkor sem tudtak volna helyzetet kialakítani az Uruguay által is szétkapott oroszok elleni nyolcaddöntőben, ha egy hétig játszanak. A statikusság és a tervszerű, támadóharmadban megejtett kombinációk hiánya nem is végződhetett volna máshogy, mint kieséssel. Azt pedig már csak szimpla adalékként jegyezzük fel, hogy Diego Costa jobban felismerte, kivel nem kellene tizenegyest rúgatni, mint maga a szövetségi kapitány.
Argentína Maradona visszavonulása óta várja a Megváltót, aki majd újra a hegy tetejére viszi a válogatottat, egyedül, egy személyben, ő és a világ ellen, itt a vége, boldogok, amíg meg nem. Ez a futballpályákon viszonylag ritkán állja meg a helyét, és ahhoz, hogy egy válogatott sikeres legyen, nem elég egy emberre bízni mindent.
Lionel Messi tizenéves kora óta cipeli ezt a súlyt, amelyet láthatóan nem szívesen vesz a vállára.
Nincs segítségére az argentin szövetség sem, amelyik úgy váltogatja a padon a kapitányokat, mint más az alsógatyáját,
de tény: a Messi-függőség görcsbe rántja Argentínát, és ott, ahol a támadók sora évtizedek óta világklasszis matéria, hiba egy darab ikontól várni az összes feladat elvégzését. Jorge Sampaoli nagy reményekkel vette át a válogatottat, de ezen a világbajnokságon az derült ki, hogy rémesen nagy lett rá a kabát. A három középső védős szisztémával tálcán kínálta szinte az összes ellenfélnek a kiváló kontrázási lehetőségeket, miközben a padon aszalta a papíron jobb játékosait. A világfutball által kevésbé ismert játékosok (Salvio, Acuna, Meza) szénné égtek, és
már az is diegói csoda volt, hogy egyáltalán a csoportból továbbjutottak.
A horvátok elleni fiaskó a vébé egyik legnagyobb pofonja volt, és ahogyan elemzésünkben is írtuk, ebben az argentin válogatottban még Messit is könnyedén ki lehetett venni a játékból. A horvátok meg is tették. Ha Hierro tekintélyét már boncolgattuk, akkor Sampaoli hozzáállását is érdemes elővenni, aki csak a fel-alá járkálásával hívta fel magára a figyelmet, na meg azzal, amikor
Messit másodedzőként alkalmazva, meccs közben kérdezte meg az ötszörös aranylabdást, hogy pályára küldje-e Agüerót.
Sampaoli láthatóan nem pendült egy húron a nagyobb nevű játékosokkal, amit az is jelezhet, hogy Agüero a közösségi oldalán még csak említés szintjén sem köszönte meg neki a közös munkát. Messi közben elmúlt harmincegy éves, négy év múlva még a mostaninál is nagyobb csoda kellene ahhoz, hogy világbajnoki álmokat dédelgethessen.
Portugália Argentínához hasonlóképpen egyszemélyes hadseregként szeretné magát feltüntetni, pedig ebben a keretben, ezzel az utánpótlással talán több is lehetett volna. Fernando Santos semmit nem szeretett volna változtatni a 2016-ban Európa-bajnok csapatán, és
egy kontrázó, defenzív 4-4-2-vel akarta végigkínlódni ezt a tornát is.
A 2016-os csodához persze az is kellett, hogy amikor igazán égett a ház, akkor érkezett a megváltó, és gólt sarkazott, gólt fejelt az utolsó csoportmeccsen, valamint a walesiek ellen kíméletlenül döntőbe bólintotta csapatát. Az a csapat úgy nyerte meg az Európa-bajnokságot, hogy a csoportjában egy mérkőzésen sem hagyta el győztesen a pályát, és csak az elődöntőben tudott vezetni a rendes játékidő végén is. Ez a túl jól sikerült Eb hagyhatta meg abban az álomban Fernando Santost, hogy Guedessel, Gelson Martinsszal, Bernardo Silvával vagy Bruno Fernandessel a fedélzeten is azt a
nézhetetlen, portugál hagyományokkal ellentétes célfutballt játszassa az övéivel,
amivel végül annak rendje és módja szerint ki is esett.
Portugália kerete nem biztos, hogy alkalmas lett volna a világbajnokság megnyerésére; nem is emlegették őket az igazi jelöltek között. Az viszont, hogy a spanyolok ellen kiizzadt döntetlen után is csak annyiban bíztak, sikerül-e megtalálni Cristiano Ronaldo fejét vagy sem, nem lehetett elegendő muníció hat-hét meccs megnyerésére. Bár könnyű selejtezőcsoportot kaptak, a kvalifikáció során még a bunkerező csapatok ellen is végig támadtak – tíz meccsen harminckét lőtt góllal nem szégyenkezhettek. Portugália a vb tétmeccsein viszont már visszanyúlt a kockázatkerülő, 2016-os sikerrecepthez, és ezzel nem lehetett még egyszer csodát csinálni.
