Szabó Bence, a márkahű kapitány

Szabó Bence hazatért. Ötévi klubelnökösködés után hivatalosan január 1-től ő a magyar vívóválogatott szövetségi kapitánya. A hírt olvasva az embernek akaratlanul is az villan az eszébe, hogy a megfelelő személy került a megfelelő helyre. Nem mintha öt éven keresztül esetlenül mozgott volna az UTE-elnöki szerepkörben - bár egynémely lila-fehér futballistának óhatatlanul az elefánt és a porcelánbolt metaforája ugrik be, amikor a Szabó-korszakot idézi fel -, de az utolsó négy évtized legeredményesebb magyar kardvívója igazán a pást közelében van otthon.

- Jól látom, hogy ez egy Breitling?
- Jól, ez az egyik kedvenc óramárkám, a másik a Tag Heuer.

- Félmilliónál kezdődik az áruk...
- Ez igaz, viszont a minőségük ezzel arányban áll. Nem mondom, hogy nem szívtam a fogam, amikor megvettem, de mindennel úgy vagyok: ha megengedhetem magamnak, igyekszem a legjobb minőségű árut vásárolni.

- Öltönyben a kedvenced?
- Giorgio Armani.

- Michael Jordannek is. Tudtad?
- Nem, de ezek szerint nincs rossz ízlésem.

- Utolsó ilyen jellegű kérdésem: autóban melyik márkát kedveled?
- Mindhalálig BMW! Nálam a márkahűség szent dolog.

- Ehhez képest egy Opelbe szálltál be, amikor kijöttünk a Gundelből.
- Ez csak szolgálati kocsi, egy BMW kicsit drága lenne a szövetségnek.

- Régóta ismerlek, de sohasem láttalak ócska, viseltes ruhában, Trabantban, de elhízva, slamposan sem. Mindig olyan vagy, mint akit skatulyából vettek elő. Ez nyilván nem véletlen.
- Nem, mert - hogy úgy mondjam - az anyatejjel szívtam magamba a minőségre törekvés szellemét, jóllehet nem volt gyerekszobám. Apai és anyai ágon is nagypolgári családból származom, a nagyszüleim között voltak tehetős, mondhatni gazdag emberek, s mondanom sem kell, a háború után az egész famíliát kitelepítették a Viharsarokba, a kommunisták mindenünket elvették. Csak az ötvenes évek végén költözhettünk vissza Budapestre, így születtem én már a fővárosban, lassan negyven éve. Egy három és fél szobás lakásban éltünk hatan vagy heten, pedig csak egy nővérem van.

- Aztán Újpesti Dózsában elkezdtél vívni...
- Pedig tizenkét éves koromig azt sem tudtam, mi fán terem a sportág. Úsztam, futballoztam a Vasasban, mígnem egyszer az édesanyám, aki a vívószövetségben volt francia tolmács, levitt az Eötvös utcába egy kardedzésre, és ott ragadtam. Jakab Lászlónál kezdtem, majd Zarándi Csaba csoportjába kerültem, s ott is maradtam pályafutásom befejezéséig.

- A "márkahűség" újabb megnyilvánulása?
- Lehet...

- Nyilván óriási tehetség voltál.
- Nem voltam ügyetlen, de sohasem nyertem korosztályos versenyt, egyvalaki mindig előttem járt. A legjobb barátom, Abay Péter. Illetve, ma már dr. Abay Péter, aki később az Újpestnél a klub jogtanácsosa volt. Most megint jöhetsz a márkahűséggel.

- Ezúttal eszembe sem jutott. Mondd csak, milyen volt a nyolcvanas években menő kardvívónak lenni?
- A nyolcvanas évek elején még nem voltam annyira menő, akár későn érő típusba tartozónak is mondhatnám magam, hiszen első felnőtt Világkupa-versenyem döntőjébe csak 1986-ban, 24 évesen tudtam beverekedni magam. Igaz, attól kezdve hét éven át ott voltam a legközvetlenebb elitben. Szóval, akkoriban egy franciaországi túra még óriási dolog volt, azaz nem a túra önmagában, hanem minden, ami azzal együtt járt. A seft, az ügyeskedés. No meg a pénzdíjak. Kétszer nyertem Mesterek Tornáját, egyenként százezer francia frank volt az első díj.

- Az sok pénz volt?
- Nem volt kevés. Amikor megnyertem az elsőt, a pénzből megvettem életem első BMW-jét, az álmaim autóját. Egy 316-os. Egy fillért sem kellett hozzátennem a pénzdíjhoz, elég volt.

- A vívók mindig is az elitet képviselték a magyar sport sajátos kasztrendszerében.
- De tudod, miért? Mert közöttünk szégyen volt nem tanulni. Edzőtáborban, világversenyen mindig a könyveket bújtuk. Én például a kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolát végeztem el, Abay és Nébald Gyuri jogász lett, Bujdosó is lediplomázott.

- Tehát 1986-nál tartottunk. Milyen vívó voltál akkoriban?
- Gonosz. Nem kértem, de nem is adtam kegyelmet. Azon a bizonyos első Világkupa-döntőmön Gedővárival vívtam a négybe jutásért, amikor odajött mindkettőnk mestere, Zarándi Csaba, és azt mondta, le kell adnom a csörtét Imrének. Megfordult velem a világ: hogy én önként kikapjak életem első Világkupa-döntőjében?! Azt már nem!

- És jól megverted Gedővárit?
- Most a dramaturgia ezt kívánná, de sajnos kikaptam tőle. Igaz, nem önként, hanem fogcsikorgatva, de kikaptam. Mert akkor még jobb volt.

- Szöulban már nagyágyúnak számítottál?
- Annyira azért nem, hogy egyéniben elindítsanak. Bár Bujdosó vezette a Világkupát, Nébald Gyuri volt a harmadik, én pedig a negyedik, tehát ezen az alapon ott lett volna a helyem a három egyéni induló között. Gedővárinak megmondták, mindenképpen nevezik az egyénire. De engem ez akkor nem nagyon érdekelt, örültem a csapattagságnak is. Főleg azok után, hogy amikor az egyéni befejeződött - nem valami fényes sikerrel -, Nébald és Gedővári, a két rangidős odahívott magához, és elmagyarázta, hogy komolyan számítanak rám, nem csak kiegészítő ember leszek. Ez annyira feldobott, hogy alig kaptam ki, az olaszok és az oroszok ellen is három győzelmet hoztam.

- A döntő ma már része a sportág legendáriumának.
- 8-4-re vezettek az oroszok, ráadásul Nébald megsérült, emberi számítás szerint már elúszott az aranyérem. Ám akkor Csongrádi, a tartalékunk győzött, majd én következtem Burcev ellen, akit addig sohasem tudtam megverni. Most sikerült, méghozzá 5-2-re, amivel a tusarányunk is megjavult, olyannyira, hogy már két 5-4-es győzelem is elég volt. Pontosan annyira is nyert előbb Bujdi Pogoszov, majd Gedővári Alsan ellen. Olimpiai bajnokok voltunk! De hogy milyen az élet, egy évre rá, a denveri világbajnokságon 7-4-es vezetésünkről buktuk el a csapatdöntőt, a sors egyenlített. Hiába nyertem négy asszót, a többiek betliztek. Majd' felrobbantam a dühtől.

- 1991-ben, a Budapest Sportcsarnokban hatalmas favorit voltál. Aztán...
- Aztán a 16 között kipottyantam. Fölényesen vezettem a világranglistát, mindenki elkönyvelte az aranyérmemet, az a baj, hogy én magam is. Majdnem elsüllyedtem a szégyentől, amikor kiestem. Még szerencse, hogy működött bennem az életösztön. Megkértem Csaba bácsit, iskolázzunk egy jó nagyot. Úgy is történt, kivívtam magamból az elkeseredést, és a csapaton már tűrhetően vívtam, világbajnokok lettünk. Annyi haszna azért volt az egyéni kudarcomnak, hogy elkezdtem járni Budavári Ágota sportpszichológushoz, tulajdonképpen neki is köszönhetem, hogy egy év múlva egyéni olimpiai bajnok lettem Barcelonában.

- Én úgy emlékszem vissza arra a versenyre, hogy meg sem tudtak vágni az ellenfelek.
- Mármint a döntőben. Ott 5-1, 5-1-re vertem az olasz Marint, a Los Angeles-i olimpia ezüstérmesét. Ez egy abszolút tudatos győzelem volt. Kovács Tamással megbeszéltem, hogy - ellentétben a többiekkel, akik héthetes edzőtáborba vonultak - én csak 5 hétig készülök az olimpia előtt, nekem az éppen elég. Minden mozdulatomat kiszámítottam, mindent előre elterveztem, és hibátlanul végig is vittem a haditervet. Harmincévesen a csúcsra kerültem.

- Ha jól emlékszem, az olimpia után nyitottad a Sancho éttermet a Dohány utcában.
- Pontosan. Egy kicsit elmentem az üzlet felé, de azért a vívást sem hanyagoltam. Az 1993-as vb-n simán begyalogoltam az egyéni döntőbe, s ott már 5-1, 3-0-ra vezettem Kirijenko ellen. Az hagyján, hogy már a világbajnoki dobogó tetején láttam magam, hallgattam a Himnuszt, de még azt is elképzeltem, hogy én leszek az év sportolója. Erre gyorsan kaptam egy tust, de nem érdekelt, azt hittem, innen nem lehet kikapni. Ki lehetett. Hát ezért nincs egyéni világbajnoki címem.

- Atlantában, 34 évesen még összejött egy csapatezüst.
- Amivel tökéletesen elégedett voltam, gyenge csapatunk volt, a második hely is csodának számított. Viszont egyéniben Köves Csabának kellett volna győznie, úgy éreztem, ugyanolyan helyzetben van, mint én négy évvel korábban - sajnos, rosszul gondoltam.

- Atlantában lejöttél a pástról, és azzal a lendülettel beleültél a legeredményesebb magyar klub elnöki székébe.
- Fel is kértek, akartam is. És bárki bármit mond, nem voltam sikertelen. A futballcsapat - ami mindennek az alfája és ómegája - 1997-ben második, 1998-ban első, 1999-ben harmadik lett, 1998-ban pedig annyi olimpiai pontot gyűjtött a klub, mint addig még soha.

- A Sólyom-sztori azért egy kicsit zavaros, főleg most, hogy kiderült, nem éppen feddhetetlen úriemberről van szó.
- Sólyom még Gedővári elnöksége alatt adott kölcsönt a labdarúgó-szakosztálynak. Amikor én vettem át a klubot, olyan helyzetbe kerültünk, hogy nem lehetett kutatni, honnan van a pénz. Annak nincs szaga. A BM által adott 135 milliót elvitte a többi szakosztály, a futballistákkal szemben két hónapos elmaradásunk volt, és már lázadás fenyegetett. A sajtó is rám szállt, holott más kluboknál sokkal régebbi tartozások voltak. Akkor nem tehettem mást, el kellett fogadnom Sólyom pénzét. Herczeg Mikit 250 000 dollárért el tudtam volna adni, s az érte kapott pénzből ki tudtam volna fizetni a 46 millió forintos adósságot a labdarúgóink felé. Erre Herczeg fejét telebeszélték, hogy kevés az a pénz, meg hogy ami fölötte van, azt én akarom lenyúlni. Addig nyűglődött, amíg az üzlet meghiúsult, senki sem kapott egy fillért sem. Hogy ez kinek volt jó?!

- Végül is hogyan summáznád az UTE-elnöki időszakodat? Sikeres volt?
- Nézd, sokan nem szerettek, mert olykor pökhendinek tűntem, néha az újságíróknak is harciasan válaszoltam. Meglehet, túl közel volt még a versenyzői időszakom. Még a kezemben volt a parádriposzt, ha megtámadtak, azzal a lendülettel vissza akartam vágni. Ma már talán másképp csinálnám. Azt hiszem, a szövetségi kapitányi poszt inkább nekem való.

- Lételemed a közszereplés? Egyik funkcióból a másikba röppensz, mintha nem tudnál szép nyugodtan, a háttérben élni.
- Ez valószínűleg igaz, bár ezen még nem gondolkodtam el. Amit viszont biztosan tudok magamról, az az, hogy maximalista vagyok, képtelen vagyok elviselni a vereséget, a második helyet.

- Mit szóltál ahhoz, hogy a feleséged megmutatta a bájait - persze nem teljesen - az egyik férfimagazinunkban?
- Semmit. Egyetlen feltételem volt, hogy lássam a fotókat publikálás előtt.

- És a fiatok mit szólt hozzá?
- Bence fiam? Ez az egészben a legérdekesebb. Imola szülei borzasztóan ellenezték a dolgot, talán prüdériából, de a fiam odaállt a nagyszülők elé, és azt mondta: "Inkább lennétek büszkék az anyura, hogy ilyen jól néz ki!"

- Akkor tényleg apja fia.
- Lehet, bár nem vív, "csak" futballozik, igaz, kimondottan ügyesen, de minden sporthoz van érzéke, például kiválóan síel. Meg jól is tanul, azaz büszke vagyok rá.

- Nem zavar, hogy a vívás kimaradt az életéből?
- Az sem biztos, hiszen még csak tizenkét éves. A minap azt mondta: "Apa, te hány éves is voltál, amikor elkezdtél kardozni? Ugye, tizenkettő. Hetente kétszer én is szívesen lejárnék a vívóterembe."

Korábban:

Edzéseken még beszáll az új vívókapitány

Ch. Gáll András