Slágerlistás futballsztárok

Az 1960-as évektől kezdve egyfajta marketingfogásként egyre-másra összekapcsolódott a labdarúgás és a könnyűzene fogalma. A legsikeresebb futballisták mellett főleg a válogatottak vonultak stúdióba, énekeltek fel olyan dalokat, amelyek - ha nem is váltak legendás számokká - éppen az előadók révén akár a slágerlisták élére is ugrottak. Összeállításunkban a hőskortól kezdve megpróbáltuk számba venni a legnagyobb sztárokat, az angol és német labdarúgó-válogatott mellett a szólókarriereket: Gerd Müllertől Albert Flóriánig.

Nemcsak nézni, hallgatni is élvezet az angol bajnoki, kupa- és válogatott mérkőzéseket: a látványos játék és a rendezett létesítmények összhangja mellett még a szurkolók éneklése sem kelt disszonáns érzéseket. Ugyan nem vájt fülűeknek való az effajta zene, s nem is zenei mesterművekről van szó, a dalok világa megidézi egy régi kor hangulatát, szellemét.

Mára már a dalrepertoár nemzetközivé lett: a narancsba öltözött lelátókról (azaz a holland szurkolók szájából) nem hiányozhat az Aida bevonulási indulója, de ugyanilyen népszerű a Pet Shop Boys Go West-je, vagy a Beatles Yellow Submarine-je ("a legnagyobb király").

A szurkolói kórusokat gyakran maga a kedvenc csapat is kisegítette, napjainkra teljesen általánossá vált, hogy egy klubnak, nemzeti válogatottnak legyen olyan himnusza, amelyet a csapattagok énekeltek lemezre - nem is beszélve arról, hogy minden sporteseménynek is megvan a külön dalocskája.

A labdarúgáshoz visszakanyarodva, az elsők között az 1970-es világbajnokágra készülő angol válogatott döntött úgy, stúdióba vonul, s a Back Home című sláger egészen elképesztő nagyot szólt: 1970. május 16-án felkerült a brit listára, három hétig vezette, s összesen 16 hetet töltött ott.

A szívhez szóló sorok valóban utat találtak a drukkerekhez, akik a szöveghez méltóan valóban minden pillanatban a csapat mögött álltak, s együtt mozdultak a válogatottal, pechjükre Anglia a negyeddöntőben, hosszabbításban alul maradt az NSZK-val szemben. Viszont dalolásban legalább erős volt az együttes: Geoff Hurst és Martin Peters olyan dalokkal lépett színre, mint a "Red shirt explained", a "Who pinched the ball?" vagy a "Was it over the line?"

Nem lehetett kérdéses, hogy 1974-ben az NSZK házigazdaként előrukkol valami hasonlóval, a futball-láz velejárójaként természetesen a "Fussball ist unser Leben" (A futball az életünk) című sláger hetekig vezette a toplistákat, a világbajnokság ideje alatt megszámlálhatatlan mennyiséget adtak el belőle. Igaz, úgy könnyű jó üzletet csinálni, hogy a Nationalelf világbajnok lett. A lemezről mindössze egy játékos hangja hiányzott: Günter Netzer úgy döntött, nem keseríti meg senki életét, inkább távol marad a mikrofontól, megóvva mindenkit az énekhangnak nem nevezhető "zörejektől".

1982-ben Anglia ismét nagy vállalkozásba kezdett: együttes újabb dalokkal rukkolt elő, de a remény és dicsőség földjéről daloló gárda (Land of hope and glory) mindössze a vb hatodik helyéig menetelt.

Elkezdődött viszont Glenn Hoddle karrierje, aki először a "We are the champions" taktusaival próbálkozott, majd 1987-ben a Tottenhamben és a válogatottban is csapattárs Chris Waddle-lel daloltak "Diamond Lights" - végeredményül inkább kornyikálásnak lehetne nevezni, hiszen a Channel 4 három éve minden idők egyik legrosszabb dalaként aposztrofálta...