Pálinger: Nehéz kihozni a sodromból

Se duci nem volt, se ügyetlen, és a kapuba is önként jelentkezett az első edzésen. Azóta - többek között - Európa-bajnokságot, olimpiai és vb-ezüstöt nyert a válogatottal, néhány napja pedig klubcsapatával, a Győri Audi ETO KC-vel BL-döntőt játszott. Nem rajta múlt, hogy végül a dánok örülhettek.

Pálinger Katalin:Nagyon közel voltunk ahhoz, hogy valami nagy bravúrt csináljunk. De utólag és reálisan nézve: nem mi voltunk a párharc esélyesei, nem mi uraltuk a visszavágót, hiszen a közepén 7 góllal is vezetett a Viborg. Igazából a csapat erejét, szívét és tartását mutatja, hogy onnan is vissza tudtunk jönni a meccsbe. Egyébként napról napra szépül, igazából csak az első két napban volt hiányérzetem. Vagy dühös voltam inkább, hogy még egyet kellett volna fognom! Bár a statisztikát látva, sajnos nem a kapott gólokkal volt a baj, vagy a küzdéssel, hanem hogy kintről nem tudtunk átlőni. És nagyon hiányzott Görbicz Anita és Mika (Aurelia Bradeanu) is.

[origo]: Az nem jut eszedbe, mi lett volna, ha eljuttok a végén a hetesekig?

P. K.:Nem biztos, hogy előrébb lettünk volna. Sőt, talán úgy még rosszabb lett volna veszíteni. A Viborgban

7 olyan játékos van, aki téthelyzetben, válogatottban szokott hetest lőni, tehát jó heteslövő. Nálunk kettő ilyen volt, akik azon a meccsen addigra már többet hibáztak. Vagyis abban sem mi voltunk az esélyesek. Én inkább azt mondom, hogy a védekezést kellett volna megoldani és nem lett volna szabad megkapni a 26. gólt. Én azt ugyanolyan hibának látom, mint hogy kihagytuk azt a hetest. Nem lehet erre a momentumra kiélezni azt a meccset, jó gondolat volt Herr Anitától az az ejtés, hiszen köze nem volt hozzá a kapusnak, egyszerűen fölé pördült téthelyzetben. A sport az ilyen.

[o]: Te hogy kezdtél el sportolni?

P. K.:Elég sok mindenben tehetséges voltam: a zenetanárom zeneiskolába akart küldeni, az úszók le akartak igazolni, mert a fiúkat is megvertem víz alatt. Közben szavalóversenyt is nyertem, és iskolabajnok voltam 400 méteres síkfutásban. És kézilabdáztam is, ahol a közösséget imádtam igazából: lejárni, közéjük tartozni. Aztán Kálmán bá' (Róth Kálmán, aki a Balázs Béla Általános Iskolában tartotta a kézilabdaedzéseket, és a Győr felnőtt csapatának is volt az edzője) belénk nevelte, hogy rajongásig szeressük a kézilabdát, és annyira fontossá vált, hogy hétvégén otthon sírtam, hogy nekem Kecskemétre kell mennem nagyon fontos meccset játszani, úgyhogy azonnal engedjenek el 39 fokos lázzal is! És a fanatizmusa: amikor szóltam, hogy szavalóversenyre kellene mennem, akkor mondta, hogy adok én neked szavalóversenyt, edzés van! Tehát azért el volt döntve a sorsom előre. És nem is bánom. Úgy gondolom, hogy végül a legjobbat választottam. Előkerült egy nagyon régi naplóm, amibe azt írtam, amikor még nem is kézilabdáztam, hogy vagy profi sportoló leszek vagy tanár. És előkerült egy régi gyerekkori rajzom is: állok a dobogó tetején aranyéremmel a nyakamban.

Forrás: MTI

[o]: A szüleid mit szóltak, hogy a kézilabdát választottad?

P. K.: Nagyon fontos volt, hogy az első pillanattól kezdve mindenben támogattak. Amikor például Svédországba mentünk edzőtáborozni, azt ki kellett fizetni. És nem volt egyszerű, mert édesanyám rokkantnyugdíjas lett elég fiatalon, édesapám pedig - aki sajnos már meghalt - kőkeményen dolgozott reggeltől estig, hogy eltartsa a családot és hogy tudjuk fizetni a Győrben vett lakást. De mindig mindent biztosítottak, a kézilabdás cipő például hatalmas vágyam volt, és végül azt is megkaptam névnapra-szülinapra-karácsonyra együtt. Most szinte azt veszek meg, amit akarok, de soha nem felejtem el, honnan indultam, és jó érzés, hogy hosszú ideje én tudom támogatni a családomat.

[o]: És a tanulás?

P. K.:Nagyon nehéz volt. Az egyetlen olyan pont, amit talán bánok, hogy nem erőltettem jobban. De más felfogásban éltünk akkor: nálunk nem volt kérdés, hogy vizsgára mész vagy edzésre, én például az érettségit is később, esti iskolában tettem le, mert kijöttem magántanulónak, és amikor mondjuk szóltam, hogy érettségi vizsgám volna, mondták, rakassam el! Akkor így volt normális. Sajnálom, de legalább addig eljutottam, hogy elég jól beszélek angolul, azzal tudok majd mit kezdeni.

[o]: Mi mindennel "kárpótolt" a sport?

P. K.:Az első diákolimpián szerzett győzelmünkkel a Róth Kálmán-féle csapattal. Az első NB I-es meccsemmel: 16 éves lehettem, a Szekszárd ellen játszottunk, Kálmán 10 percre állított be, és megfogtam mindent. Hetest, ziccert, átlövést. Aztán a '98-as Európa-bajnoksággal, amikor sajnos a Farkas Andinak a bronzmeccs előtt eltörött az ujja, és egyértelmű volt, hogy én védek az elég erős osztrák csapat ellen.

[o]: Izgultál?

P. K.:Igen, de úgy voltam vele, hogy mit tudnak csinálni, ha nem megy? Lecserélni biztos nem, a korom miatt lecseszni sem, hisz nem várható el tőlem, hogy megoldjak egy ilyen meccset. Az volt bennem, hogy tulajdonképpen csak jól jöhetek ki ebből. És így is lett: nagyon jól sikerült az a meccs, úgy örültem annak a bronzéremnek, mintha nem is tudom, mit nyertem volna! És azt hiszem, onnantól jegyeznek engem igazából, hogy itt ez az ügyes kislány. Aztán jött egy olimpiai ezüstérem, amihez már tényleg hozzátettem, és utána lettem első számú kapus a válogatottban. Ami 22 évesen nem megszokott. Eb-arannyal debütáltam: büszke vagyok rá, hogy Bukarestben tudtunk nyerni. És onnantól kezdve a világversenyek 70 százalékát végigjátszottam. Úgy, hogy már elvárták tőlem a jó teljesítményt.

[o]: Miért pont a 26. gólt kellett volna megfognod?

P. K.: Az jön vissza legtöbbször, bár egy beállós gól volt, tehát nem 10 méterről kaptam. De a védők is a fejemben vannak, és en bloc a csapat, meg még számtalan korábbi lövés is, amiken rajta voltam, de bement rólam, pedig meglehetett volna. De meg kell tanulni feldolgozni ezeket, hogy hiába ez a meccs vége, nem ez döntött, hanem rengeteg apró momentum. És én már megtanultam ezt kezelni.

Forrás: MTI

[o]: Hogyan?

P. K.:Már gyerekkoromban erősítette ezt bennem Róth Kálmán. Rengetegszer mentem haza sírva edzésről, de meglett az eredménye! Emlékszem, ha rosszul indítottam, akkor nem leszidott, hanem minden rossz indítás után két iskolakört kellett futnom. És egy idő után, amikor már 3 hete köröztem nap mint nap az iskola körül fél órával edzés után, megtanultam pontosan indítani. Nagyon sokat dolgoztam ezért, és amikor egy idő után jöttek a jó meccsek, elkezdtem hinni abban, hogy tényleg jó vagyok, nem csak véletlenül lőttek telibe. Ebből tudtam meríteni.

[o]: Mi volt az első felnőtt lecke?

P. K.:A 2003-as, franciák elleni vb-döntő, amikor azt az időn túli hetest kellett volna megfognom és világbajnokok vagyunk. Pedig azon a meccsen nem lehetett rám panasz. Pláne úgy, hogy 39 fokos lázzal játszottam, napok óta beteg voltam, Tállay András, a csapatorvosunk mondta is, hogy most lázat mérünk, és 38-nál nem játszom. 37,9-nél kivettem. Kaptam lázcsillapító injekciót, meg szövődményként tüdőgyulladást. És amíg otthon feküdtem, a sírás kerülgetett, hogy meg kellett volna fognom azt a hetest. Nagyon kemény volt feldolgozni, nehezebb, mint az olimpiai döntőt (2000, Sydney). Biztos azért is, mert Zágrábban nagyobb szerepet vállaltam. De ma már az a vb az egyik legnagyobb élményem, mert lehet, hogy védtem annál jobban, de annyi magyar szurkolóval és abban a hangulatban a vereséggel együtt is élmény volt megélni azt a meccset! És egy-másfél év múlva ugyanilyen emlék lesz ez a BL-döntő is!

[o]: Olyan nincs, hogy ne kapnál gólt. Ezt hogyan lehet kezelni?

P. K.: Nagyon fontos a kudarctűrő képesség! Ha kapsz egy olyan gólt, amiről tudod, hogy meg tudtad volna fogni, vagy a tiéd volt, tehát meg kellett volna fognod, akkor is tudnod kell, hogy minden megy tovább! És ha három ilyet kapsz egymás után - és nem cserél le az edző -, akkor is úgy kell odaállnod, hogy most kezdődik a meccs, minden védett labda nagyon fontos lehet! Erre mondta Konkoly Csabi, az edzőnk, hogy szerinte ebben én jó vagyok. Arra törekszem, ne 3 ilyen legyen, hanem csak egy, mert ha a következő kettőt megfogom, azt az egyet már el is felejtem. Nagyon erős pszichés-mentális felkészültség kell, amivel magabiztosságot tudsz sugározni, mert ez a csapatnak is nyugalmat ad. De ehhez saját magadat is le kell győznöd, hogy ne borulj ki, ne veszítsd el a hitedet.

[o]: Van olyan, hogy mégis lenyom egy-egy kapott gól?

P. K.: Ha, mondjuk, szélről kapom, és tudom, hogy az enyém volt. Mert azért meg se dolgozott az ellenfél. De utána már csak a következőre gondolok, nincs bennem az, amikor újra jön, hogy hú, belőtte, most mit kéne csinálni?

[o]: És az hogyan érint, ha lecserélnek?

P. K.:Ha jogtalannak érzem, megvisel egy kicsit. De mostanában tudom, többnyire azért cserél le a Csabi, hogy fújjak egyet, pihenjek fejben is, hogy bírjam a végét. Mert nem egyszerű egy meccset végigkoncentrálni, nagyon el lehet benne fáradni. És miután minden labdának jelentősége van, nem is görcsölök cserénél, mert akkor nem tudnék újra felpörögni és hozzátenni.

Forrás: MTI

[o]: És az edzői reakciókat meghallod? Reagálsz rájuk?

P. K.:Volt egy itthoni BL-meccsünk, amikor a csajok másnap kérdezték, kiszóltam-e a Csabinak? Mert a szurkolók azt írták, hogy egy indításom után, ami jó indítás volt, de a Csabi úgy nézett, hogy szerinte húzós volt, kiszóltam neki, hogy cserélj le! De soha nem mondtam még ilyet egyetlen edzőmnek se! Azt mondtam Csabinak: cserélnek. Vagyis azért indítottam oda, mert cseréltek, futott le a kettes játékos, és üres volt a szél. És annak ellenére, hogy ő egy elég arrogáns edző, pontosabban egy fanatikus őrült, aki még a 60. percben is ott lábmunkázik a kispadnál, az a maximum, ameddig eljutok, mondjuk, egy hiba vagy gól után, hogy nem nézek oda, amikor kiabál. Nem hagyom, hogy ő mondja el, hogy kellett volna kivédeni.

[o]: De a padról milyen beállni?

P. K.:Nem annyira nehéz, bár nekünk nincs annyi időnk, mint egy mezőnyjátékosnak, aki még passzolgathat és kivárhat két-három támadást, amíg bemelegednek az izmai, és begyorsul. Mi tudjuk, ha beállunk, azonnal teljesítenünk kell! De ez is egy olyan pszichés dolog, amiről előre tudjuk, így működik, fel vagyunk rá készülve.

[o]: És egy nagy meccsre hogy készülsz?

P. K.: Két nappal előtte már a gyomromban érzem, hogy mi is ez... Amikor a Viborghoz mentünk, nagyon nyugodt voltam, már attól tartottam, túlságosan is nyugodt. A visszavágó előtt meg nagyon ideges. Egyrészt a hatalmas érdeklődés miatt, másrészt mert olyan fáradt voltam a rengeteg edzéstől, hogy a meccs előtt szinte nem értem labdába. Nagyon nehéz ez pszichésen, főleg, hogy annyira lassan telik az idő, hogy nem győzöd kivárni a mérkőzést. Aztán amikor odaérsz, mindent úgy csinálsz, mint addig, tehát nem futsz, mondjuk, hosszabban a bemelegítésnél. Persze azért kérdezgetjük egymást, hogy tudtál-e enni, aludni.

[o]: És te szoktál tudni?

P. K.:Aludni mindig, nekem fontos is, hogy 3-4 órával a meccs előtt aludjak másfél órát. Ebédelni nem nagyon szoktam meccs előtt, de nem azért, mert nem tudok, hanem mert nem szeretek. 8 éve úgy van, hogy reggelizem, aztán később csokizom, kávézom.

[o]: Konkrétan egy-egy játékosból is készülsz?

P. K.:10-10 perceket megnézek a meccsekből, és próbálom rögzíteni, hogy ez a játékos ebből a pozícióból ezt szereti lőni, az meg azt. Eszemben van nap mint nap a mérkőzés, majd az utolsó napon még egyszer megnézek folyamatában egy meccset, és elalvás előtt még átgondolom a mozgásokat. Edzésen pedig meg szoktam kérni egy-két játékost, például a szélsőket, hogy lőjenek úgy, ahogy az adott ellenfél is szokott. Aztán meccs közben úgy alakul, ahogy alakítjuk: a játékos vagy én, a pillanatnyi döntéseink.

[o]: Hogy tudsz dönteni egy pillanat alatt? És mi mindenre kell figyelned egy támadás során?

P. K.: A befutó szélsőkre mindig, mert hangzavarban hiába kiabálok a társaimnak. Készenlétben kell lennem, hogy ha a szélső felugrik, akkor át is lőhet. Figyelnem kell, hol van a lövőnek a keze a bejátszásnál, mert esetleg a beállós fog lőni, tehát előrébb kell helyezkednem. Azt is figyelnem kell, hova ugrik a védő, mert ettől is függ, melyik sarkot lövi majd az ellenfél. Vagy hogy szélről merre fele ugrik, hova viszi a kezét, megy-e felé a szélső védő, mert akkor nem tud majd annyira befele ugrani. Ezek mind-mind befolyásoló tényezők. Ahogy az is, megfogtam-e előtte az illető lövését vagy sem. És fontos a reakcióidő és az edzettségi állapot is, hogy jól dönts egy-egy szituációban.

[o]: Ésszel védsz vagy ösztönből?

P. K.: Összetett, egyik nem működik a másik nélkül. Hiába vagyok például annyira okos, hogy tudom, mit lőnek és beleállok, ha nincs meg hozzá a megfelelő rutinom, gyorsaságom, reakcióidőm. De hiába lenne tökéletes a reakcióidőm és a többi, ha annyira buta volnék, hogy nem tudnám felismerni, ki hova ugrik éppen.

[o]: A külön párharcaidat el lehet mesélni? Hetesnél, ziccernél, átlövésnél, szélsőnél?

P. K.: Az átlövő más, mert ott a védő nagyon sokat hozzá tud tenni, megszűri az egészet, hiába akarja mondjuk a jobb felsőt lőni, ha a védő úgy áll előtte, hogy csak a bal felsőt lőheti. Tehát a védőn is túl kell jutnia ahhoz, hogy velem harcoljon. A szélsővel való párharcban fontos, hogy mondjuk az első két lövésnél mi van, hogy tudjak irányítani. Hetesnél pedig lehet gondolkodni, hogy ki mit szeret lőni, mit lőtt előtte.

[o]: Szoktál gondolkodni?

P. K.:Persze, de nem mindig jó, ha előre eldöntöd, mit csinálsz. Én sokszor úgy védem a hetest, hogy nem is tudom, a rutin egyszerűen odaviszi a kezem. A Hypo elleni elődöntő talán az egyik legjobb példa erre: nagyon jó érzés volt, hogy már 4-5 hetest kivédtem, amikor Németh András rámutatott a következő játékosra, az visszakérdezett, hogy biztosan neki kell-e lőnie. És amikor már így jön oda valaki, nem is gondolkozol, hova lövi, az van benned, hogy ezt úgyis megfogod, mert semmi önbizalma sincs. Csak odaállsz.

[o]: Acimovic hetese?

P. K.: Kirúgtam neki a vissza alsóból, pont a kezébe pattant a labda, de én úgy álltam vele szemben, hogy pozitívan jöttem ki az előző szituációból, esetleg még örültem is, neki meg borzasztó nehéz lehetett. És itt jön megint a rutin: biztos voltam abban, hogy nem fog alsót lőni, mert azt hiszi, biztosan lecsúszom, hiszen arra van csak időm. A fölsőből rúgtam ki a másikat. Erre nem lehet felkészülni,
ez megint az adott döntés.

[o]: A védést követő gesztusaid miről szólnak?

P. K.: Én nem vagyok ez a mutogatós kapus, soha nem tudnék egy másik játékosra ráüvölteni, hogy nesze, kihagytad! Belőlem inkább a stressz vagy a feszültség jön ki ilyenkor, felszabadulok, hogy megvan! Nekem soha nem volt szimpatikus az a kapus, aki megy a játékos után, mutogat, szerepel. A sport az olyan, hogy egyszer fent, egyszer lent, nem szabad ezt. Inkább a saját csapatnak szól a gesztus vagy a mosoly, hogy magabiztosságot sugározzak: itt vagyok, számíthattok rám. De ha velem viselkedik így egy játékos, nem húzódom vissza, ha ő kezdeményez, kiabál vagy mutogat, akkor szoktam szólni, hogy most hagyják lőni, és akkor esetleg utána odamondok valamit. De ez ritka, nehéz kihozni a sodromból.

Forrás: MTI

[o]: És a közönség?

P. K.:Ha szidnak, azzal nem nagyon foglalkozom. Két éve viszont nagyon nehezen viseltem, amikor itthon megalakult az Antipálinger Csoport, és pár szurkoló petíciót nyújtott be, mikor kiderült, hogy engem haza akarnak hozni. Felhívott akkor egy dán újságíró, hogy milyen érzés, hogy a világ bármely pontján ujjongva fogadnának, erre te hazajössz a saját csapatodba, és van 10 ember, aki petíciót nyújt be, transzparenseket rak ki, pólókat csináltat? Nehéz volt kezelni, látszott is tavaly az első fél évben nyújtott teljesítményemen. Ljubljanában például teljesen mindegy, ki vagy, az a lényeg, hogy jól teljesíts. Amikor például kint játszottunk a Győrrel, és nekem is elég jól ment, a ljubljanai szurkolók követelték, hogy menjek oda, hogy gratulálhassanak. Óriási érzés volt! Nem tudom, itthon miért nem működhet ez így, de ha már nem működik, legalább ne szidjanak és ne kiabálják az első gól után, hogy kérjek cserét! És azért sem volt korrekt ez az egész, mert ha már nem tudnak győriként tekinteni rám, és ha nőként sem tudnak tisztelni, legalább azt tiszteljék, amit a válogatottért tettem. Legyenek legalább csöndben. De feldolgoztam ezt is. És az volt a legfontosabb, hogy a csapat maximálisan kiállt mellettem: Görbicz Anita az első meccs után mondta, hogy a Gin (Pálinger beceneve) megy előre, és aki nem pacsizik vele, azzal mi sem pacsizunk.

[o]: És azt meg lehet határozni, hogy Bakos Istvánnak (egykori kiváló kapus, ma kapusedző) mi mindent köszönhetsz?

P. K.: Volt egy stílusom, amit hoztam, és azt ő nem megváltoztatni akarta - pedig többen mondták, ne védjek már kicsúszással -, hanem jobbá tette, megerősítette. Kiállt mellettem: miért ne csúszna ki, amikor ez a leggyorsabb védési forma és még eredményes is vele? És a meglévő adottságaimat, hogy lábbal jó voltam, vagy ügyesen bántam a labdával, ő jól kezelte. Sokszor kinézek rá, hogy szerinte mit kéne, ő hogy látta, de annyira régen dolgozunk együtt, hogy általában én is el tudom mondani: igen, jobbra kellett volna még lépnem, vagy még jobban a hosszúba helyezkedni, vagy a kezem lemaradt. Ő meg helyesel. Nagyon pozitív, általában dicsér, még a negatívumot is pluszként adja elő. Fontos ez a kommunikáció, és fontos ez a szakmai kapcsolat. Egyébként meg mindig is annyit edzettünk, mint az állat, és tudom, ő nagyon örül annak, hogy mindent maximálisan megcsináltam, soha nem nyafogtam. A napokban mondtam neki talán először, hogy remélem, nem hoztál bóját, mert kicsavarom a kezedből. De soha nem kellett és most sem kell külön motiválnia, hisz fiatalkoromtól kezdve a legjobb akarok lenni.

[o]: Miben kell még fejlődnöd?

P. K.: Mindenben lehet! A fiú kapusokat szoktam nézni, Pericet például (az MKB-Veszprém kapusa), irigylésre méltó, ahogy ő helyezkedik. És tud még fejlődni a védőfallal való kapcsolatom, jövőre például nagyon bízom a brazil lányban (Eduarda Amorim), akinek olyan hosszú keze van, hogy a Szimivel (Simona Spiridon) és a Tomori Zsuzsival egy nagyon biztos pontot jelenthetne középen, nagyon jó dolgom lehetne a kapuban. Nagyon várom már, hogy egy olyan védőfalunk legyen, aminél "csak" be kell állnom az egyik sarokba. És amivel jövőre megnyerhetjük a Bajnokok Ligáját!

[o]: És a válogatott?

P. K.: Ez a csapat egy nagyon jó csapat - lesz. Most van egy jó alap, ami ha követi a norvég mintát, azt a munkát, Londonra vagy kicsit utána beérhet. De ebbe én már sehogy nem férek bele. Mi lenne a többi kapussal? Mikor kezdenének el nemzetközi szinten védeni? Herr Orsinak, Pastrovics Melindának lehetőséget kell adni, hogy igenis érezzék, milyen az, amikor napról napra úgy kell teljesíteniük, hogy felkészülnek belőlük. Ez egy kőkemény menet, meg kell érezniük, rutint kell szerezniük. Én abba a csapatba már nem férek bele a koromból vagy a terveimből kifolyólag. 10 éves álmom egy magánóvoda, ahol nyelveket tanulnak és sportolnak a gyerekek. Olyan ovit szeretnék, ahová majd én is leviszem a gyerekem.

(Ezután minden kedden délután nagyinterjúkat is olvashatnak az [origo] látogatói, hosszabb beszélgetéseket érdekes emberekkel. Több időt szánt ránk az interjúalany, és ezek elolvasása az olvasótól is több időt igényel. Bízunk abban, hogy megérte-megéri rászánni ezt az időt.)