"Nem professzor vagyok, csak egy paraszt" - itthon újratemették az Aranycsapat legendáját, Lóránt Gy

Ellentmondást nem tűrő stílusával Lóránt Gyula megosztotta csapattársait, főnökeit és játékosait, tehetségét és a labdarúgás iránti alázatát azonban nem lehetett kétségbe vonni. Magának való különc volt, aki nélkül talán nem érhetett volna el ilyen eredményeket az Aranycsapat, amelynek egyik legstabilabb alapillére volt. A játékosként olimpiát és világbajnoki ezüstöt nyert Lóránt Gyulát a PAOK Szaloniki kispadján érte a halál, Németországban temették el, most azonban hazahozták a maradványait, és özvegye kérésére szülővárosában, Kőszegen újratemették. Ki is volt Lóránt Gyula?

Lipovics Gyula néven született 1923-ban Kőszegen, 1928-ban változtatta meg a család a nevét Lóránt Gyulára, amelyet azóta szinte az egész világ megismert. A legendává válás útja különösen rögös volt a számára, hiszen makacs, konok ember volt, aki nem tűrt ellentmondást és akit nem lehetett irányítani. Katolikus elemi iskolába, majd gimnáziumba járt, ahol kiegészítő sportágként sokat síelt és korcsolyázott. Annyira vallásos volt, hogy nem tudott elmenni egy templom mellett úgy, hogy ne térjen oda be néhány percre.

Manapság a tizenéveseket európai sztárcsapatok vásárolják meg a nevelőegyesületektől, Lóránt azonban már 16 éves volt, amikor igazolt labdarúgó lett szülővárosában, Kőszegen. Tehetségével, fizikai adottságaival, célratörő, kőkemény játékstílusával, parádés rúgótechnikájával és remek irányítóképességével kiemelkedett a többiek közül, ami feltűnt az NB II-es szombathelyi Haladás vezetőinek is, ezért 1941-ben próbajátékra hívták. Akkoriban még a játékosok szögezték a cipőket, Lóránt pedig túlütötte az egyik szöget, amely így nyomta a talpát. Segítséget kért a szertárostól, akitől ez a válasz érkezett: "Jó lesz neked így is!" Az akkor mindössze 18 éves Lórántnak ennyi elég volt ahhoz, hogy ledobja a csukát, otthagyja az edzést és a városi rivális SZFC-hez igazoljon. Két év múlva elvitte őt a Nagyvárad, ahol még csatárként számítottak rá, volt olyan meccs, ahol öt gólt rúgott, nem sokkal később a Vasasba igazolt, de ekkor már a védelem tengelyében játszott, nem is akárhogy.

Keménysége mellett remek ütemérzéke és atletikus mozgása is az átlag fölé emelte, az edzések után is rengeteget dolgozott, sokszor kiment a Margitszigetre futni, gimnasztikázni, külön olyan gyakorlatokat végzett, amelyek javították a fordulékonyságát, bár erre nem sokszor volt szüksége, mert szinte lehetetlen volt mellette elmenni. Szokása volt, hogy már a mérkőzés első perceiben tekintélyt parancsolón, kőkeményen odalépett az ellenfél centerének, majd látványosan bocsánatot kért, felsegítette, ezzel elérte, hogy ne kapjon komolyabb bírói figyelmeztetést, de a középcsatár általában a meccs további részében már nem ment bele hasonló szituációkba.

"A labda gömbölyű. Ha szögletes lenne, akkor az dobókocka lenne" - Lóránt Gyula

Védőtársa, Buzánszky Jenő az [origo]-nak adott interjújában így fogalmazott róla: "Ha a mamája betéved a pályára, őt is lerúgta volna." Az Aranycsapat meccsein, ha a támadó az első tíz percben nem kapott egy komoly bodicseket Lóránttól, akkor Puskás odaszólt csapattársának: "Lóri, meddig villog még az a center?" A tekintélyt parancsoló belépők ellenére a sportszerűtlenség határát soha nem lépte át, egyszer sem állították ki a 37 válogatottbeli fellépése során.

Puskás Ferenc és Lóránt Gyula kapcsolata egyébként nem volt felhőtlen, a válogatott kapitánya szerint Lóránt "gonosz, magának való ember volt, aki nem tett semmit a közösségért". Imádta a komolyzenét, nem ivott, soha nem szívott el egy szál cigarettát, nehezen oldódott fel, nem voltak sztárallűrjei, viselkedésével gyakran kifejezte, hogy különbözik a társaitól. Ennek ellenére csupán két játékos volt, aki az Aranycsapat legfontosabb mérkőzésein (világbajnokságon, olimpián, az angolok elleni 6:3-as és 7:1-es meccseken) végig a pályán volt: Lantos Mihály és Lóránt Gyula.

A kommunista diktatúra kezdetén, 1949-ben a Kubala László által alapított Hungaria csapatával Olaszországba akart szökni, de elkapták, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, ahol közel három hónapot kellett töltenie. Amikor kiengedték, Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya maga kérte az akkori belügyminisztert, Kádár Jánost, hogy szerepelhessen a válogatottban, ám ehhez az edzőnek meg kellett ígérnie, hogy Lóránt nem fog lelépni az országból.

Lóránt Gyula balra, labdával a kezében

A Vasasból eltanácsolt Lóránt azonban egy ideig elszakadt a labdarúgástól, anyagbeszerző lett a Kismotor- és Gépgyárban, majd jött a Budapest Honvéd ajánlata, amely arról szólt, hogy akkor igazolhat az akkor világverő csapatba, ha a bajnoki rajtig, azaz másfél hónap alatt tökéletes fizikai állapotba hozza magát, teljesen egyedül. Az akkorra hatalmas adósságot felhalmozott Lóránt tudta, hogy ez az egyetlen út a túlélés felé, ezért kölcsönszerelésben elkezdte magát kínozni egy farkasréti gyepes területen, és néhány héttel később kiváló állapotban jelentkezett játékra a Honvédnál. Élete talán legjobb döntése volt, karrierje elképesztő ütemben ívelt felfelé, alapember lett Kispesten, és természetesen kirobbanthatatlan lett a válogatottból is, amellyel 1952-ben megnyerte az olimpiát, 1953-ban az Európa-kupa döntőjében legyőzték az olaszokat, majd jött az angolok elleni 6:3 és 7:1. A világbajnoki döntő elvesztése azonban mély nyomokat hagyott benne, az egyébként is zárkózott alaptermészetű Lóránt teljesen magába zuhant, leáldozott a karrierje, 1955-ben be akarta fejezni a pályafutását, de nem engedték neki, és még egy évet játszania kellett.

Azután sem szakadt el a labdarúgástól, 1956-ban ismét felmerült benne, hogy elszökik az országból, hiszen szövetségi kapitánynak hívták Japánba, de végül úgy döntött, hogy marad. Edzői képesítést szerzett, majd 1962-ben leülhetett a Honvéd kispadjára. Egy legenda szerint, amikor először bement az öltözőbe, Tichy Lajos, a csapat csatára nyújtotta felé a kezét, hogy gratuláljon neki, mire Lóránt így felelt: "Majd üdvözölhetsz, ha én nyújtom a kezem" - olvasható Somos István és Peterdi Pál: Lóri című könyvében. Nem is maradhatott fél évnél tovább, gyorsan megbuktatták őt a csapat sztárjai, mert nem bírták elviselni a Lórántra jellemző vasfegyelmet. Edzői karrierjét ez a jelenség végigkísérte, nem tudott behódolni sem a játékosok, sem a klubvezetők akaratának, a saját feje után ment, és bár az eredmények sokszor őt igazolták, két évnél tovább szinte sehol nem tudtak vele együtt dolgozni.

Kispestről való távozása után Németország felé vette az irányt, ahol teljesen bolondnak tartották, amikor a Kaiserslauternnél a 4-2-4-es alapfelállásban játszatta a csapatot, és áttért az akkor még forradalminak számító területvédekezésre. "Az a baj, hogy Németországban túl nagyokat lépnek a játékosok, ezen gyorsan változtatni kell" - mondta Lóránt, aki a csapatot fizikailag 120 perces meccsekre készítette fel, így a hajrában általában bedarálták az ellenfelet. Csupán egy szezont töltött el a Kaiserslauternnél, és megérkezett Duisburgba, ahol a bemutatkozó sajtótájékoztatón Lóránt így fogalmazott: "Csúcsformában kezdjük a szezont, októberben hullámvölgy következik, de gyorsan kikerülünk belőle, és megkezdjük a felzárkózást az élmezőnyhöz." Minden úgy történt, ahogy a 4-2-4-es felállás és a területvédekezés mellett kitartó magyar edző mondta, a csapat a negyedik helyen zárta a bajnokságot, majd Lóránt távozott.

"A Bundesliga-meccsek nem orosz választások, ahol mindig nyerni lehet" - Lóránt Gyula

Egy rövid kaiserslauterni visszatérés után Kölnbe igazolt, ahol szintén csak egy évet töltött, többek között azért kellett mennie, mert a klub nem bírta tovább állni a havi 9000 márkás bérét (egyébként is jellemző volt rá, hogy nagyon magas fizetéseket harcolt ki magának), másrészt összeveszett a klub elnökével, Wolfgang Overathtal, akinek egyszer tömött lelátók előtt azt mondta, hogy "Fogd be a szád, te kövér disznó!" - írja a már említett Lóri című könyv. Kirúgták, a csapat ekkor a negyedik helyen állt, Lóránt pedig a másodosztályban kezdett el edzősködni.

Innen vitte el a görög PAOK Szaloniki, amellyel azonnal bajnokságot nyert, és vissza is tért Németországba, a pocsék formában lévő Eintracht Frankfurthoz. A csapat huszonkét meccsen át tartó veretlenségi sorozatot produkált Lóránttal, megdöntve ezzel a Bundesliga akkori rekordját. A szezon végére összebalhézott a vezetőkkel, egy sajtótájékoztatón lehordta a sárga földig a klub utánpótlásedzőjét, ám a nyilatkozatháború és a botrányok ellenére nem tudtak megszabadulni tőle, mert a szerződéskötéskor rendkívül magas, 450 ezer márkás lelépési díjat alkudott ki magának.

Lóránt (balra) itt távolról figyeli az eseményeket

1977-ben jött a Bayern München ajánlata. Testvére, Lóránt Imre próbálta lebeszélni őt, mire csak ennyit válaszolt: "Muszáj mennem, még a végén Cramer kiejti őket" - utalt arra, hogy az akkor vezetőedzővel hét veresége volt már a bajoroknak, olvasható a Sport Plusz című újságban. Lóránt tehát megérkezett Münchenbe, és az első edzésen csak ennyit mondott: "Régen láttam ennyi rossz futballistát egy helyen, szédülök is." Teljesen felforgatta a csapatot, a söprögetőt a középpályára, a beállóst söprögetőbe, a középpályást beállósba tette, teljesen őrültnek nézték. "Nem professzor vagyok, csak egy paraszt. Nincs duma, nincs előadás, a futball harc a fennmaradásért, reflex, ösztön. Semmit nem ér a vércukorszint vizsgálata, ha a kapu előtt lyukat rúgsz" - utalt arra, hogy sokan akkor már tudományos alapokra helyezték a futballt, és többet foglalkoztak a játékosok laboreredményeivel, mint a pályán nyújtott teljesítménnyel. Amikor a Bayern München 8-0-ra megverte az Ajaxot, Lóránt csak így nyilatkozott: "Végre megértették, hogy mit akarok." A jó eredmények ellenére kezdett megromlani a kapcsolata a csapat sztárjaival, így Gerd Müllerrel, Martin Jollal és Sepp Maierrel, elkezdték őt bírálni, Lóránt pedig nem hagyta magát, visszaszólogatott, mire végül menesztették.

Lassan megcsömörlött az edzői szakmától, még a Schalkénál és a PAOK-nál próbálkozott, de már nem azzal a hévvel, amellyel korábban irányította a csapatait.

Egyszer azt írták róla, hogy az edzői kispad jelentette neki az életet, és végül a halált is, hiszen a Szaloniki edzőjeként 1981. május 31-én az Olympiakosz elleni meccs 76. percében szívrohamot kapott, és eszméletlenül zuhant le a kispadról, miután csapata kihagyott egy ziccert. A németországi Endingben temették el, ahol korábban otthont teremtett a családjának.

Szülővárosában mindig is imádták őt, 1996-ban a sporttelep felvette a nevét, 1998-ban Kőszeg posztumusz díszpolgára lett, 2004 ben utcát neveztek el róla, özvegye pedig úgy döntött, hogy hazahozatja maradványait, és újratemetik. Lóránt Gyula visszatért oda, ahonnan indult, az Aranycsapat legendája hazatért. (Forrás: Somos István-Peterdi Pál: Lóri, Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk, Sport Plusz, Sportszelep.nso.hu)

Lóránt Gyula
(1923. február 6. - 1981. május 31.)

Klubjai játékosként:
1939-1941: Kőszegi SE
1942-1943: Szombathelyi FC
1943-1944: Nagyváradi AC
1944: Vasas
1945-1946: Nagyváradi Szabadság SK
1946-1947: IT Arad
1947-1950: Vasas
1951-1956: Bp. Honvéd SE
1956: Bp. Spartacus
1956-1957: Váci Vasas

Válogatottság:
1948 és 1955 között 37 meccsen játszott a válogatottban

Klubjai edzőként:
1962-1963: Bp. Honvéd SE
1963: Debreceni VSC
1965-1967: 1. FC Kaiserslautern
1967-1968: MSV Duisburg
1969-1971: 1. FC Kaiserslautern
1971-1972: 1. FC Köln
1972-1974: Kickers Offenbach
1974: Freiburg FC
1974-1976: PAOK
1976-1977: Eintracht Frankfurt
1977-1978: Bayern München
1979: Schalke 04
1980-1981: PAOK

Eredményei játékosként:
Magyar bajnok (Nagyváradi AC: 1944, Honvéd: 1952, 1954, 1955), a válogatottal olimpiai bajnok (1952), világbajnoki ezüstérmes (1954) és Európa-kupa-győztes (1953).

Eredményei edzőként:
Görög bajnok (PAOK, 1976)