"Amit teremtünk, az megbecsül bennünket" - interjú a világ legidősebb olimpiai bajnokával

Vágólapra másolva!

Szeptember 23-án ünnepelte 98. születésnapját Tarics Sándor, aki az 1936-os, berlini olimpián a magyar vízilabda-válogatott tagjaként szerzett aranyérmet. A világ legidősebb olimpiai bajnoka berlini részvételét annak köszönhette, hogy egyedülálló módon mindkét kézzel megtanult lőni, Harangi Imre ökölvívó aranyába besegített, az aktív sporttól visszavonulva pedig a földrengésbiztos épületek megtervezőjeként vált ismertté. 1984-ben futhatott az olimpiai lánggal, a világ legszebb dolgának pedig a tanítást tartja.

- Szeptember 23-án ünnepelte a 98. születésnapját, talán nem ünneprontó a kérdés: hogy van?
- Köszönöm szépen, egészségügyi szempontból semmi problémám nincs. Az egyensúlyérzékem ugyan nem az igazi, de ez csak az öregkorral járó kellemetlenség, semmi több. Ha hosszabb sétát tervezek, viszek magammal sétapálcát.

- Mennyire kíséri figyelemmel a magyar sport, azon belül pedig a vízilabda történéseit?
- Minden napom úgy kezdődik, hogy megnézem a MOB honlapját, így tudok mindenről. Ismerem a játékosokat is, hiszen találkoztunk többször. Nagyon kedvelem például Varga Danit, aki miután megtudta, hogy sohasem voltam magyar bajnok, elhozta nekem az egyik saját aranyérmét.

- Magyar bajnok sohasem volt, ellenben olimpiai aranyérmes igen. Ennyire erős volt a vízilabdasport a harmincas években?
- Annyira erős, hogy a B válogatott gyakran le is győzte az A válogatottat. Nem túlzás, három azonos erősségű csapatot ki tudtunk volna állítani, és mindegyik esélyes lehetett volna az olimpiai aranyra. Persze Németh Jamesz és Halassy Olivér volt a legjobb, de a fiatalok is próbáltak felzárkózni.

- Hogyan lett vízilabdázó?
- Miután Budapest fürdőváros, gyorsan az úszás és a vízipóló közelében találtam magamat. Komjádi Béla is így találta a tehetségeket, járta a szabad strandokat, az ingyenfürdőket, és 25-30 embert összeszedve trenírozta őket. Akkoriban minden iskolának volt vízilabdacsapata. Én az Árpád Gimnáziumba jártam, és 14 éves lehettem, amikor a Mátyás Gimnázium ellen volt egy meccsünk. A kapusuk védett, elkapta a labdát, de elbámészkodott. Láttam, milyen mafla, odaúsztam, leütöttem a kezéről, és gól lett. Egyszer csak azt hallottam a partról: "Hogy hívnak, fiam?" No, ő volt Komjádi Béla. Meghívott az ifiválogatott edzésére, és kaptam tőle ajándékba egy ebédjegyet. Illetve nem is ebédjegy volt az, egy cukrászdában lehetett leenni, emlékszem, gyümölcsös rizst vettem rajta.

- Mesélne Komjádiról? A szakirodalom szerint ő volt a modern vízilabdasport megalkotója.
- Komi bácsi nagyon aranyos, szimpatikus, szangvinikus ember volt. Az első világháború alatt megsérült, emiatt nem lehetett családja, és teljes életét a sportnak és a vízilabdának szentelte. Amikor édesapám meghalt, eljött hozzánk, körülnézett, hogy szenvedünk-e bármiben hiányt, sohasem hagyott magamra. Olyan szuggesztív személyiség volt, akiért bármit megtettünk. Ha azt mondta volna, ugorjak, azonnal ugrom, mert tudom, ott van és elkap. Miután meghalt, Kisfaludi Strobl Zsigmond segítségével a saját érmeinkből készíttettünk egy mellszobrot, amely a német megszállás idején eltűnt, ellopták. Szerencsére megkerült, és ismét ott van méltó helyén a fedett uszodában.

- Igaz, hogy mindkét kézzel tudott lőni?
- Kénytelen voltam megtanulni. Átlag atléta voltam, semmiben nem tűntem ki, ki kellett találnom valamit, amit más korábban nem tudott. Ismertem a mezőnyt, de nem emlékeztem olyan játékosra, aki mindkét kezével képes lett volna kapura lőni. Rájöttem, ez óriási fegyver lehet nekem, hiszen a védőnek fogalma sem lesz, melyik kezemet kell blokkolnia. Nem is tudtak lefogni. Pedig ballal gyengébb voltam, de nem erősen, hanem gyorsan lőttem, lehetőleg a kapus feje fölé, hogy ne érje el.

- Hogyan képezte magát, hogy a bal keze is használható legyen a vízben?
- Írni sohasem tudtam ballal, de minden mást gyakorolgattam, labdával például földön és falon a dobást és az elkapást. De lementem egy gyengébb csapat edzésére is, ahol mondták, túl jó vagyok én hozzájuk. Vállaltam, hogy csak ballal nyúlok a labdához, így élesben is tudtam kísérletezgetni. Aztán a válogatottakkal különböző túrákon végigvertük egész Európát, mindkét kézzel tudtam lőni, azt hiszem, enélkül nem is kerülhettem volna be az 1936-os olimpiai csapatba. Ez a kézhasználat egyébként az agyban dől el, érdekes, hogy amint befejeztem a vízilabdázást, teljesen visszaálltam a jobb kezem használatára.

- Azt olvastam, a válogatottal sohasem szenvedett vereséget.
- Így van, csak győztes mérkőzésen szerepeltem. Volt olyan mérkőzés, az 1939-es főiskolás világbajnokságon a németek ellen, ahol a 9-2-es győzelemnél hét gólt szereztem.

Az 1936-os olimpián aranyérmet szerző magyar férfivízilabda-válogatott kerete: Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor.
Szövetségi kapitány: dr. Beleznay László.
A magyar válogatott eredményei az olimpián: Jugoszlávia 4-1, Málta 12-0, Anglia 10-1, Belgium 3-0, Hollandia 8-0, Németország 2-2, Franciaország 5-0.

- A berlini olimpiát csak korabeli felvételeken, híradórészleteken és propagandafilmeken láthattuk. Milyen volt ott lenni, hogy élte meg az eseményt?
- Amikor kiutaztunk, olyan látvány fogadott bennünket, amihez pólómeccseken nem nagyon szoktunk hozzá. Mindenütt horogkeresztes zászlók lobogtak, mindent a katonai háttér uralt. De pozitív hatás is ért bennünket, az olimpiai faluban életünkben először láthattunk televíziót. Körülbelül húsz centiméteres lehetett, úszás ment rajta, arcokat ugyan nem lehetett kivenni, de a stílusból megismertük a versenyzőket.

- Milyen volt az olimpiai falu?
- Ha jól emlékszem, valami katonai objektum volt, jól éreztük magunkat, mert vittünk magunkkal szakácsot és masszőrt is. A legtöbb sportolót ismertük, barátságok alakultak ki, még a nagy rivális németekkel is. A sport felülírta a politikát. Nők? Érdekes, most hogy kérdezi, rájuk nem emlékszem, biztosan máshol voltak elszállásolva.

- Járt az olimpia bármely más versenyén?
- Inkább vigyáztunk magunkra, otthon maradtunk, pihentünk, készültünk a következő mérkőzésre. Egyedül Harangi Imre barátom ökölvívódöntőjére mentem el. Imre a döntőbe jutásért vívott meccsen megsérült, felrepedt a szemöldöke. Én javasoltam a csapatorvosnak, hogy olyan kötést tegyen rá, hogy ne derüljön ki, melyik oldalon sérült, nehogy az ellenfél kihasználja. Bejött a húzás, megnyerte az aranyat.

- Hány mérkőzésen játszott?
- Mivel a tizenegy játékosból mérkőzésenként heten lehettek ott, csak Málta ellen játszottam, négy gólt lőttem, 12-0-ra nyertünk. A mérkőzés másról is emlékezetes marad, hiszen egyszer csak azt vettük észre, eggyel többen vagyunk a medencében. Az egyik máltai játékosnak kiugrott a válla, elájult, és elmerült, úgy kellett felhozni. Miután cserélni nem lehetett, Beleznay László szövetségi kapitány azt mondta Némethnek, álljon ki ő is. Hatalmas tapsot kaptunk a nézőktől. De engem még meghívtak egy bemutató mérkőzésre az Európa-válogatottba is, amellyel a tengerentúliak ellen játszottunk, és nyertünk 3-1-re vagy 3-2-re.

- Mit jelentett a harmincas években egy olimpiai bajnoki cím?
- Ott, akkor nagy örömöt és büszkeséget. Libasorban álltunk, tizenegy szőke, kék szemű lány adta a kezünkbe a kis dobozt benne az éremmel, és tette a fejükre a győzelmi koszorút. A dobogóra csak Homonnai Márton állt fel a csapat képviseletében. A magyarországi fogadtatás kézfogás volt, semmi több. Számomra mindig egyértelmű volt, a sportot és a tanulást össze kell tudni egyeztetni. Néha a csapat túráira sem tudtam elmenni az iskola miatt, 1936-ban például az olimpia előtt szereztem diplomát, így hazaérkezve mérnökként próbáltam belépni az életbe. De az olimpiai bajnoki cím olyannyira nem ért semmit, hogy még munkát sem kaptunk. Okleveles mérnökként csak a Műegyetemen keresztül sikerült elhelyezkednem, ott nem volt urambátyám és komaság. A főváros feltérképezése zajlott, ott dolgozhattam, a Városházára bekerülni elérhetetlen álom volt a számomra.

- Miért döntött úgy 1948-ban, hogy Amerikát választja?
- Azért, mert bíróság elé kerültem. Azt mondták, a MAC (Magyar Atlétikai Club) az arisztokraták klubja, bár kenyér- és zsírjegyet kaptam, de a szavazati jogomat elvették. Azt kérdeztem magamtól, ha az nincs, akkor én minek maradjak itt? 1941-ben féléves ösztöndíjjal már jártam az Egyesült Államokban, elküldtem a jelentkezésemet, öt ajánlatot is kaptam, és az elsőt elfogadtam. Kvótán felüli vízummal, azaz legálisan hagytam el az országot, ráadásul egyből állás várt az Egyesült Államokban. Két évig tanítottam a Fort Wayne Egyetemen, majd privát vállalkozásba fogtam, igaz, később még egy évet még tanítottam a Berkeley-n is. Számomra Amerika azt tanította, nem abból áll az élet, hogy letöltöd a munkaidődet nyolctól négyig, hanem mindig keményen kell dolgozni. Erre nevelt a sport: nemcsak a vízilabdában, de az üzleti életben is folyton trenírozni kellett. 1948-ban egy fiatal amerikai életbe csöppentem, olyan volt ez, mint a nőknél a gyermekáldás: nem lehet csak kicsit terhesnek lenni. Éjjel-nappal dolgozni kellett, de ennek meg is lett az eredménye, a pénz és a siker.

- Szeretett tanítani?
- Nagyon. A világon a legszebb dolog tanítani. Minden agy egy-egy csiszolatlan gyémánt, rád van bízva, mit kezdesz vele.

- Tudták a tanítványai, hogy olimpiai bajnok sportoló volt?
- Akkor nem, később igen. Nagyon sok tanítványom emlékszik rám, a tanár-diák viszony hasonló az apa-gyerek kapcsolathoz. 1984-ben, a Los Angeles-i olimpia előtt a helyiek felhívására sok ott élő olimpikon jelentkezett, én például futhattam az olimpiai lánggal is. Alakult egy klub, amelyben nemzetiségtől függetlenül megtalálhatók az olimpikonok, legyen az panamai, német vagy éppen magyar. Vannak ülések, évente egyszer-kétszer közös vacsora, ahol mindenki mindenkit szeretettel fogad.

- Az Egyesült Államokban mérnökként szerzett hírnevet.
- Harmadmagammal kaptunk egy feladatot az államtól, hogy kísérletezzük ki, hogyan lehet a házakat a földrengések ellen megvédeni. Találtunk olyan kaliforniai települést, amely a Szent András-törésvonalra épült, és hajlandó volt kipróbálni az ötleteinket. Megszületett a világ első olyan magasépülete, amelyben alkalmazhattuk a földrengésbiztos megoldást. Minden emeleten szeizmográfokat helyeztünk el, és miután volt egy 4,1-es rengés nem messze az épülettől, az eredmény bennünket igazolt. Azt történt, amire előzetesen számítottunk, amit előre kiszámoltunk. Bemutattuk mindenkinek az eredményeket, elsősorban a japánok érdeklődtek a technológia iránt, tíz évig dolgoztam nekik, mintegy háromezer épületnél használták fel a módszeremet. Bőségesen, úri módon megfizettek, szerintem, ha háromszor annyit kérek, azt is megadták volna.

- A földrengésbiztos épületek megtervezésére vagy a sportsikereire büszkébb?
- A kettőt nem lehet összehasonlítani. A sportsiker egy dolog, az egy játék. A másik viszont arról szól, mennyi jót teszel az emberiségnek. Hiszek abban, hogy amit teremtünk, az megbecsül bennünket.

- Mi a véleménye a mostani sportvilágról? Ha most lenne tizen-huszonéves, vonzó lenne az élsport?
- Nem tudom, bele tudnék-e illeszkedni az én alkatommal. De biztosan sportolnék, hiszen szeretem, egészségre nevel. A lényeg, hogy az ember egészségesen éljen, a testébe ne tegyen semmi hülyeséget, ne drogozzon, ne cigarettázzon, mert az megöl. Ha az nem is biztos, hogy így tovább él, de legalább nem lesz beteg az ember. Egészségesen pedig az öregkor is elviselhető.

- Hogy tudta ennyi év után is ilyen tisztán megőrizni a magyar nyelvet?
- Úgy gondolom, nagyon sokan megjátsszák magukat. 35 évesen hagytam el Magyarországot, a feleségem egy székely lány, Benedek Elek leszármazottja. Miért feledném el a nyelvünket?

- A pekingi olimpián a helyszínen szurkolt a pólósoknak. Tervezi a londoni utat is?
- Nagyon készülök, mert a Magyar Olimpiai Bizottság meghívott, úgy tudom, már le is foglalták a szállást. Szeretnék élőben szurkolni Kemény Dénesnek és csapatának.

Tarics Sándor
Születési hely és idő: Budapest, 1913. szeptember 23.
Lakóhely: San Francisco, Egyesült Államok
Klubjai: Óbudai Torna Egylet (1927-31), MAC (1931-45)
Jelentősebb sporteredményei: olimpiai bajnok (1936, Berlin), háromszoros főiskolai világbajnok (1933, 1935, 1937)