A londoni győzelméről Szilágyi Áron azt mondta, az egy harmonikusan megvívott verseny volt, amelyet tökéletes mentális állapotban tudott le. A mostani versenyen mintha feszültebbnek tűnt volna, rá nem jellemző módon reklamált is párszor. Ön hogy látta?
Nem éreztem őt feszültebbnek, legalábbis a vívásán ez nem látszott. Mások voltak a körülmények, ilyen létszámú hazai közönség előtt még nem vívott, ez számára is egy új élményt jelentett. Londonban ilyen szempontból nyugodtabb volt a légkör, és ott ő csak egy volt a sok közül, most pedig már olimpiai bajnokként indult. Az indokolatlan reklamálás valóban nem jellemző rá, ő egy nagyon tisztességes sportember, aki csak akkor tesz szóvá valamit, ha biztos az igazában.
London óta lehet tudni, hogy asszók előtt és után is szoktak SMS-eket váltani. Elárulja, mit írt neki az elődöntő előtt?
Ez már a titoktartás témakörébe tartozik, és kicsit úgy érzem, ez az SMS-ezés túl lett misztifikálva. Ezek az üzenetváltások döntően baráti beszélgetések, úgy alakult ki, hogy a közös munkánk elején, a versenyeken kértem, hogy írja meg, mi van vele, aztán válaszoltam, ő megint írt, és végül létrejött ez a kapcsolattartás, amit akkor is megtartunk, ha egy teremben vagyunk a versenyen. Ez amolyan rituálé, de lélektani szempontból túl nagy jelentőséget nem kell neki tulajdonítani.
Akkor ezek többnyire biztató, dicsérő üzenetek? Vagy leírja azt is, mire figyeljen a következő ellenfélnél?
Igen, általában ilyen tartalma van az üzeneteknek. Azt, hogy mire figyeljen, már korábban kielemezzük, a YouTube-on megnézzük, hogy a lehetséges riválisok közül kinél milyen viselkedésre számíthat.
A mostani vébé előtt hogy nézett ki a felkészülés? Kellett valamit máshogy csinálni a hazai pálya miatt?
Áron egy hihetetlen profi mentalitású sportoló, amikor nagy cél lebeg a szeme előtt, már hónapokkal korábban kizárja a külvilágot. Idén annyiban volt más a felkészülés, hogy az egyik erőnléti edzőtáborból két napra eljött a vébé kampányfilmjének forgatása miatt, de ezt később bepótolta. Ő soha nem linkeli el az edzéseket, sőt, az a típus, aki negyedórával előtte már melegít. Szerintem nem történt semmi, egy százhúsz fős mezőnyben harmadik lett, és attól a Kovaljovtól kapott ki, aki ezen a napon összeszedetten vívott, és egész évben jó formában volt. 15-14-re veszíteni vívásban nagyon rossz, és teljesen más lenne a beszélgetés menete, ha Áron győzött volna, ami simán megtörténhetett volna, hiszen neki is esélye volt a döntő tus bevitelére. Az olimpián és a vébén is az orosszal vívta az elődöntőt, és ha dönthetett volna, hogy melyiket nyerje meg, akkor nyilván azt választotta volna, hogy megnyeri az olimpiát, majd utána bronzérmes lesz a vébén. Világbajnokságot minden évben rendeznek, jövőre lehet javítani.
Az egyik újságban azt mondta, Áronnak a katarzis terápiát javasolta a vébé előtt, vagyis hogy nézze meg újra a londoni győzelmét.
Azt gondoltam, hogy jót tehet neki, ha többször megnézi a felvételt, és meghallgatja Horváth Mariann kommentálását. Az volt a cél, hogy borzongjon meg, és szabadítson fel jó érzéseket benne a saját sikere. Ha egyszer majd leteszi a kardot, akkor ez a vb-bronz is hasonlóan borzongató lesz számára, mint az olimpiai arany, mert a közönség imádta, és tudnia kell, hogy nem lehet mindig minden nagy versenyt megnyerni.
Férfi kardban három magyar is bekerült a negyeddöntőbe, köztük két olyan vívó, aki Világkupákon még nem jutott ilyen messzire. Sokszor mondják, hogy a hazai pálya teher, de ezek szerint ez úgy működik, hogy aki esélyes, azt nyomaszthatja, aki pedig esélytelenebb, azt inkább feldobja?
A kardcsapat tagjaival részben egyénileg, részben csapatszinten dolgoztam már együtt, és biztosan mondhatom, mind a ketten nagyon tudnak vívni. Az, hogy nem jutottak még el ilyen messzire a világkupákon, nem feltétlenül mérvadó. Szatmári András 20 éves, ez volt az első felnőtt vébéje, igazából felelősség nélkül vívhatott, és megvolt benne a fiatalos lendület, az "ide nekem az oroszlánt is" hozzáállás, az sem zökkentette ki, ha az ellenfél több találattal vezetett. Gémesi Csanád pedig egy nagyon jól fanatizálható vívó. Engem nem ért akkora meglepetésként, hogy ilyen jól szerepeltek, isteni hangulat volt a csarnokban, ők pedig meg tudták ezt lovagolni.
Áron azt mondta, valamilyen szinten teher neki az olimpiai bajnokság, és ha nem ő nyert volna Londonban, akkor Kovaljov nem készült volna fel ellene ennyire. Miként lehet kivédeni, hogy most folyton ez nyomassza, hogy mindenki kétszáz százalékot ad, ha vele vív, mert ő a nagy ember?
Az olimpiai bajnokra mindig sokkal jobban felkészülnek az ellenfelek, de Áron számított rá, hogy Kovaljov kimagaslót nyújthat a vébén, és idén végig potenciális ellenfélként emlegette. Az orosz vívás háttere hihetetlenül erős szervezetileg és anyagilag is, van több világszínvonalú edzőközpontjuk, ahol nagyon komoly infrastuktúrális feltételek adottak ahhoz, hogy felkészüljenek, valamint kielemezzék az ellenfeleik akcióit, a mozgásukat, pontosan feltérképezzék, hogy mire számíthatnak a másiktól. Kovaljovon is érződött, hogy olvassa Áron vívását.
Egyszer korábban kiállt egy asszóra Szilágyi ellen. Ennek mi volt a célja? Fogadásból történt, vagy meg akarta ismerni, milyen ő a páston?
Ez egy fogadás képébe bújtatott, a viselkedéséről sok mindent sejtető dolog volt, aminek úgy mentem neki, hogy előtte kard életemben nem volt a kezemben. Érezni akartam, hogy mit élhetnek át a gyengébb ellenfelei, és mondtam neki, úgy vívjon ellenem, mint ahogy a legkomolyabb meccseken szokott. Szörnyű élmény volt. Emlékszem a huszonéves önmagamra, amikor azt hittem, gyors vagyok, de most már tudom, hogy akkor sem voltam az. Áron viszont nem csak gyors, hanem offenzív is, egyszerűen agyonvert, vágtam öt-hat együttes találatot, de amúgy esélyem sem volt. Nem is tudom, hogy képzeltem, hogy csinálok ellene két találatot, amivel már megnyertem volna a fogadást.
Az segít a munkájában, hogy ön is vívott? Könnyebben bele tudja élni magát bizonyos helyzetekbe, például hogy mit él át valaki, ha 14-8-ra vezet, vagy ha 14-14 az állás?
A gyerekkoromtól párbajtőrözöm a mai napig, így át tudom érezni, hogy mi is zajlik a páston. De nem kell ahhoz sportolónak lenni, vagy profi múlttal rendelkezni, hogy valaki a sportlélektannal foglalkozni tudjon. Alapból ehhez egy valóban profi mentalitású sportember kell, mert megfeszülhetek, akár órákat is beszélhetünk, sokféle módszert kitalálhatunk, de ha a sportoló nem teszi hozzá a maga száz százalékát, akkor mi sem tudunk segíteni. Elég sok sportolóval foglalkozom, és az, hogy a sportlélektan világában sikerem lett, döntően Áronnak köszönhető. Nagyon becsülöm őt azért, amit a közös sikerünkért tett, hogy az olimpia előtt úgy és annyit dolgozott, sok mindenről lemondott a cél érdekében. Igen, hozzá tettem, tettünk, de a bőrét ő vitte vásárra, ő kelt fel korábban, hogy szigetköröket fusson, ő nyomta le a napi két edzést. Ahhoz, hogy mi el tudjuk végezni a finomhangolást, kell egy nagyon jó személyiség is.
Amikor ön versenyszerűen vívott, ki látta el azokat a feladatokat, amit most a sportpszichológusok? Akkor ez az edzőkre hárult?
Nagyon sok edző gondolja azt, hogy egyben pszichológus is. Somlai Bélával, Áron edzőjével szerencsénk van, mert ő elismeri, és el is várja a munkánkat, szoktunk a versenyzőkről is konzultálni. Amikor én aktív voltam a nyolcvanas-kilencvenes években, akkor ez még kevésbé volt elterjedt, mint most, úgy rémlik, a folyamat Nagy Tímeával kezdődött, ő volt az első, aki nyíltan köszönetet mondott sportpszichológusának, Vura Mártának a segítségért.
A vívásban mennyire játszik szerepet az, ami sportoló kezében van, és mennyire az, ami a fejében? Ebben a sportágban azért jóval többször előfordul, hogy egy esélytelenebb győzni tud, mint például úszásban.
A világklasszisok között annyira kicsi a különbség, hogy az elődöntőt már a fejek játsszák le. Technikailag és fizikailag olyan érett sportolók szoktak eljutni a végjátékig, hogy ott már az dönt, hogy a másfél-két perc aktív vívásra ki tudja jobban összerakni magát mentálisan.
Egyszer azt nyilatkozta, sok hülyeséget talált ki, hogy Szilágyi jó eredményeket érjen el. Mik voltak ezek?
Ide tartozik a már említett egymás elleni vívás, vagy az, amikor poénból megvuduztuk az egyik kellemetlen ellenfelet. A csapatépítés során is kitalálunk különböző vicces gyakorlatokat, ezeknek a lényege, hogy a csapat együtt legyen, röhögjenek egy jót, és sikerüljön oldani a feszültséget, illetve a monotonitást. Áronnak azt is feldobtam, hogy kimegyünk a kedvenc csapata, a Bayern meccsére, ha megnyerni az olimpiát, úgyhogy ősszel kinn voltunk, amikor a müncheniek 6-1-re verték a Lille-t, ami még úgy is hatalmas élmény volt, hogy én Barcelona-drukker vagyok. A mi kapcsolatunk picit túl van a szakmaiságon, ami részben jó, viszont ha a pszichoterápia oldaláról nézzük, akkor nem feltétlenül követendő.
Miben fejlődött a legtöbbet Szilágyi, amióta együtt dolgoznak?
Megfontoltabb lett a páston, sokkal kevésbé lehet kizökkenteni, és sokkal kevésbé függ a külső körülményektől. Ebben azért is tudtam segíteni neki, mert sok csatát vívtam én magam is. Amin két éve még halálosan kiakadt volna, azt ma már sztoikus nyugalommal viseli.
Érdekes, hogy ha egy sportoló megsérül meccs közben, de folytatja, akkor néha úgy tűnik, a másikat zavarja meg jobban, hogy egy sántikáló áll a túloldalon.
Azért ehhez ketten kellenek, nem hiszem, hogy Nadalt mondjuk zavarná, ha Djokovic húzná a lábát. Aki ilyen helyzetben túlzott empátiát érez, az nem tűnik jó versenyzőalkatnak. Ha vége a versenynek, akkor oda lehet menni, de menet közben nem szokták megsajnálni egymást. Ha nagyon lesarkítom a dolgot, akkor a vívásban emberi életekről volt szó, sokan nem haltak volna meg fiatalon egy párbaj miatt, ha jobban vívtak volna. A vívás a régi lovagi tornák modern változata, és ha nem lennének felöltözve a sportolók, akkor belehalhatnának, a karddal simán lehet akkorát vágni, ami halálos sebet ejt a másikon.
Volt már olyan, hogy ön tanácsolt valamit, és erre Szilágyi egyből azt mondta, hogy hülyeség?
Azért nem volt ilyen, mert nagyjából tudom, hogy mit lehet neki mondani, és mit nem. Amikor még az ismerkedés fázisában voltunk, kíváncsi voltam, hogy mennyire lehet olaszosítani, magyarán szólva próbáltam arra biztatni, hogy legyen ő is néha manipulatívabb vívás közben. Azt mondta, hogy neki ez nem megy, ő nem ilyen, és az ilyen trükkök helyett maximálisan hisz az elvégzett munkában. Ő abban is más, hogy amíg az egész szakma azt mondja, hogy milyen sok múlik a zsűrin egy-egy asszó közben, Áron szerint ez nem feltétlenül van így. Vannak tévesen eldöntött asszók, de messze nem olyan szinten, ahogy ezek korábban zajlottak. Olyan ez, mint egy focibajnokságban, ahol azt szokták mondani, hogy a bírói tévedések nagyjából kiegyenlítik egymás a szezon végére.
Amikor egyszer azt mondta, hogy "Áront meg lehetett frusztrálni" különféle dolgokkal, az mit jelentett?
Paradox intenciónak hívják ezt a pszichológiában, és az a lényege, hogy ha valakibe azt sulykolják, hogy nem fogja tudni megcsinálni a feladatát, vagy nem is szabad neki, akkor ez a megfelelő személyiségből egy olyan reakciót válthat ki, hogy még inkább rámozdul, és csakazértis meg akarja csinálni. Olyan ez, mint amikor a gyerek nem akarja megenni a rántottát, és a szülő erre azt mondja neki, hogy ne is edd meg, nem neked való, tilos, mire a gyerek úgy reagál, hogy "ha tilos, akkor megpróbálkozom vele". Én is alkalmaztam ezt Áronnál, mondtam neki az ellenfélről, hogy ez nehéz lesz, ő nem neked való, és sikerült néha annyira felpiszkálni, hogy végül jól megverte. Ehhez persze kell egy alapos felkészülés és egy jó sportolószemélyiség is.
Milyen helyzetben van itthon a sportpszichológia? Pekingben két sportpszichológus volt csak a csapat mellett, de Londonban már nemcsak Szilágyi, hanem Gyurta és Risztov is hálálkodott, hogy milyen sokat számított nekik a segítség. Kezdik felismerni itthon is a terület fontosságát?
Kezdik, és emiatt tényleg nagy köszönet jár a sportolóknak. Mi nem reklámozzuk önmagunkat, nem fogunk odaállni, hogy nemcsak az edző, nemcsak a masszőr, hanem mi is ott voltunk. Ha megemlít minket a sportoló, akkor megköszönjük, ha nem, attól mi még dolgozunk velük tovább. Az árnyékban vagyunk, de nagyjából ott is a helyünk, miután a munka nagy részét a sportoló és az edző végzi el, a mi feladatunk a finomhangolás, bár ez egyre fontosabb szerephez jut a nemzetközi sportban. Jó dolog, hogy a Testnevelési Egyetemen létezik egy Pszichológiai tanszék Dr. Lénárt Ágota vezetésével, aki maga is aktív sportoló. Ez már rövid távon is éreztette a hatását, de hosszú távon fog igazán a magyar sport hasznára válni.
Dolgozik még a férfikézilabda-válogatottal? Ott teljesen más módszert kell alkalmazni, mint egy vívó esetében?
Egyénenként is, csapatként is szoktam a játékosokkal foglalkozni, Mocsai Lajos szövetségi kapitánynak is van erre igénye, legutóbb az Eb-selejtezők alatt dolgoztam a csapattal. Nagyon jó gyerekek, szeretek velük dolgozni, lazák, intelligensek, értelmesek, remek közösséget alkotnak.
Szilágyi azt mondta, rengeteg mindenben változott az élete London óta. És önnek? Többen keresik meg?
Sokkal több lett az ilyen jellegű megkeresés, de a nap még mindig huszonnégy órából áll, így általában a szabadidőm rovására megy. De mivel a sportolókat szívügyemnek tekintem, és a sportot is imádom, így nagyon szívesen csinálom. Van polgári foglalkozásom is, orvos vagyok, úgyhogy ez nem a megélhetésem, de szeretek a sportolóknak segíteni, és látni, amikor valamit hozzá tudok tenni a sikerükhöz, mert ők nagyon hálásak érte. Hatalmas élmény, amikor egy szülő vagy egy versenyző megköszöni a munkámat.