Nem fürödtek 105 napig. De teljesült életük álma

Két brit extrémsportoló sikerrel teljesítette Robert Scott balsikerű, 1912-es Terra Nova expedíciójának tervezett útvonalát. Ben Saunders és Tarka L'Herpiniere mindenféle külső segítség nélkül, gyalogosan, szánokat vontatva eljutott a Déli-sarkig, és vissza is tért onnan. A 105 nap alatt 69 maratonit teljesítettek, kétszer akkora megterhelésnek voltak kitéve, mint egy Tour de France-versenyző, 20-25 kilót fogytak, és majdnem kihűltek. Csak a kenyér és a kávé hiányzott nagyon.

Február 7-én jelentették be, hogy Ben Saunders és Tarka L'Herpiniere történelmi tettet végrehajtva megismételte, és sikeresen be is fejezte Robert Falcon Scott kapitány tragikus véget ért 1910–12-es, Terra Nova néven ismert expedícióját. Saundersék 105 nap alatt 2900 kilométert tettek meg oda-vissza úgy, hogy az általuk vontatott szánok egyenként közel 200 kilót nyomtak az induláskor (ekkora terhet húztak annak idején Scotték leggyengébb lovai). Átlagosan 27 kilométert tettek meg az olykor mínusz 40 fokosnál is hidegebb, szeles időben.

A 36 éves extrémsportoló, Ben Saunders az egész életét a sarkvidéki céloknak szentelte. 2004-ben a harmadik ember volt, aki egyedül, gyalog eljutott az Északi-sarkra. Tavaly fogant meg benne a Terra Nova expedíció teljesítésének a gondolata, ehhez Tarka L'Herpiniere személyében egy négy évvel fiatalabb társat is talált. Az 1981-es születésű ultrasportoló sok mindent kipróbált, a síelés, az ejtőernyőzés, a siklóernyőzés és a bázisugrás mellett részt vett a Mount Blanc, a dél-amerikai Aconcagua, illetve a nepáli Cso-Oju megmászásban is. 2007-ben ő lett az első, aki teljes hosszában végigjárta a kínai nagy falat, 2008-ban pedig egy 30 éves kerékpárral 8000 km-es jótékonysági túrán vett részt Afrikában.

A Terra Nova-expedíció

Scott kapitány expedíciója – dr. Edward Wilson, Edgar Evans, Lawrence Oates és Henry Bowers volt még a csapat tagja – elsőként akarta meghódítani a Déli-sarkot, ám 1912. január 17–18-án megdöbbenve tapasztalta, hogy a nagy rivális, Roald Amundsen egy hónappal előbb már odaért, és kitűzte a norvég zászlót. A visszaúton sorra jöttek a tragédiák, Evans, majd Oates is meghalt, mindenki legyengült és megbetegedett. Az utolsó három ember 1912. március 29-én halt meg, sátrukat fél évvel később találta meg a keresésükre küldött expedíció.

Saunders és L'Herpiniere tehát az 1912-es tervek alapján vágott neki minden idők leghosszabb, 2900 kilométeres sarki expedíciójának.

"Már gyerekkoromban is a kalandregények izgattak, a felfedezés, a hegyek, az óceánok és a dzsungel. Aztán rátaláltam Roger Mear és Robert Swan 'Az Antarktisz szívébe Scott nyomdokain' című könyvére. Megfogott a borítón látható szánhúzó férfi látványa. Néhány hónapja átélhettem élőben is az érzést: lehetetlennek tűnt, hogy egy kétszáz kilós szánt vontassunk, olyan nehéz volt, mintha nedves homokban húztuk volna" – nyilatkozta Saunders a Die Welt német napilap internetes kiadásának adott interjújában.

"Úgy gürcöltünk, mint az állatok, eleinte napi 5,7 kilométert tudtunk csak megtenni. Fizikai értelemben korábban sohasem szenvedtem annyit, mégsem akartam nyafogni. Mi szerettük volna így véghezvinni, nem akartunk például vitorlák segítségével napi száz mérföldet megtenni. Ez alapvetően megváltoztatta volna az expedíció jellegét, sokkal inkább függtünk volna az időjárástól és a szerencsétől, és kevésbé az állóképességünktől" – mondta Saunders.

BejegyzésThe Scott Expedition által

105 napig nem fürödtek

Azt is mondta, életében nem volt még annyira fáradt, mint az expedíció során. Átlagosan négy és fél órát sikerült aludniuk, és nem volt olyan testrészük, ami ne fájt volna. "Az izmaink, a lábujjaink és a sarkaink voltak a legérzékenyebbek, de a szánhúzó hámok miatt is állandóan voltak zúzódásaink. A hőmérséklet-tartomány tág határok, 0 és mínusz 46 fok között mozgott, a csípős szél ellen alig tudtunk védekezni."

Alig-alig váltottak ruhát, a termó fehérneműt például havonta cserélték, ellenben mindennap új zoknit húztak a lábukra. Az extrém körülmények ellenére azért igyekeztek figyelni a higiéniára, még úgy is, hogy 105 napig nem fürödtek. "Rendszertelenül tisztálkodtunk, mindketten egy-egy kis üveg alkoholalapú kézmosó gélt használtunk. A melegebb napokon megmosakodtunk a hóban, de a szájhigiéniára és a kezünk tisztán tartására mindvégig figyeltünk” – idézte fel.

És hogy mi hiányzott a leginkább a bő három hónap alatt? "A friss kenyér és a tisztességes kávé. Annyira, hogy azóta néha naponta négyszer is reggelizem" – mesélte Saunders. "Az egyetlen kivételt a karácsony jelentette, akkor ünnepeltünk. Tarka hozott magával egy vákuumcsomagolt, egyszer használatos kávéfőzőt, amelyből három csésze hihetetlenül jó brazil kávéhoz jutottunk. Ez volt életünk legjobb kávéja."

Legalább a jegesmedvék nem üvöltöttek

A Déli-sark elérésekor még csak a túra felénél jártak, ráadásul óriási csalódás volt, amit ott találtak. Saunders azt mondta, teljesen egyetértett Scott kapitánnyal, aki akkor – teljesen más indíttatásból, de – azt mondta: "Édes istenem, ez egy szörnyű hely!"

"Úgy éreztem magam, mintha egy repülőtér, egy roncstelep, illetve egy katonai bázis elegyébe kerültem volna. Lehet, hogy antiszociálisan hangzik, de én úgy akartam megtenni az utat, hogy nem találkozom emberekkel. Ehhez képest ott találtam magam egy központi fűtésű épületekből, konténerekből, zümmögő generátorokból, parkoló repülőgépekből, üzemanyaghordókból és sátrakból álló területen. Csináltunk néhány fotót és videofelvételt, és amilyen gyorsan csak tudtunk, visszaindultunk a tíz kilométerre hagyott sátrunkhoz."

Saunders úgy tapasztalta, a sarki lét elég gyorsan felfedi az emberek személyiségét, a jégmezők nem tűrik az arroganciát és a nagyképűséget. Az éjszakai viharok ijesztőek voltak ugyan, de kevésbé félelmetesek, mint az Északi-sarkon, ahol még a jegesmedvék üvöltését is hallani lehetett.

Feladni sohasem akarták, de voltak holtpontok, például a 2400 méter magas Beardmore-gleccser megmászásakor, vagy amikor egyikük vagy másikuk kihűlésközeli állapotba került. Kevés élelmük volt, Saunders húsz, L’Herpiniere huszonöt kilót fogyott az expedíció során.

"Öt héttel a célba érkezés előtt közel álltunk a feladáshoz. A gyomrom szüntelenül morgott, kilátszottak a bordáim, a döntéshozatali képességünk minimálisra csökkent. Mínusz 45 Celsius-fokban, egy hóvihar közepén a társam összeesett, és rajtam is jelentkeztek a kihűlés jelei. Sohasem éreztem még olyan tehetetlennek magam, olyan voltam, mint egy részeg gyerek. Akkor egy teljes napra megálltunk pihenni, mert tudtam, nagy veszélyben vagyunk. A következő napon 74 kilométert gyalogoltunk, és végül elértünk az egyik élelmiszerraktárunkig. Az megint olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék, addigra állandóan az evésről álmodtam."

"Felfoghatatlan, amit elértünk"

A hazaút utolsó három-négy hete volt a legnehezebb, fizikailag és mentálisan annyira kimerültek mindketten, hogy szinte csak arra tudtak gondolni, hogy a következő órát túléljék. Saunders szerint valószínűleg azért nem próbálta még megismételni soha senki Scott útját, mert logisztikailag hatalmas feladat: "Az Antarktisz akkora, mint Kína és India együtt" – magyarázta.

A 105 nap alatt 69 maratonit teljesítettek. Hetente több mint 70 óra intenzív fizikai megterhelésben volt részük – ez kétszer annyi, mint amennyi a francia kerékpáros-körverseny, a Tour de France egy indulójának jut, ráadásul nem három, hanem 15 héten át. Napi 6000 kalóriát égettek el, másfél óránként megálltak, hogy csokoládét vagy szárított ételeket egyenek.

"Szinte felfoghatatlan, amit elértünk. Életünk nagy álma vált valóra azzal, hogy befejeztük Scott kapitány Terra Nova-expedícióját. Az utazás maga egy mamutvállalkozás volt, minden egyes nap a testi-lelki határainkat tesztelte. Meg kellett küzdenünk az intenzív hideggel, a széllel, a tengerszint feletti magassággal, végig a túlélés és a halál mezsgyéjén egyensúlyoztunk. Ennek fényében mindketten mély tisztelettel adózunk Scott kapitány és csapata egy évszázaddal korábbi kitartása és bátorsága előtt" – jelentette ki Saunders.