A szurkolók általában jól dolgozzák fel a vereségeket. A pszichológiai kutatások tanúsága szerint ebben elsősorban a felelősség áthárítása segít nekik. Először általában a külső körülményekre hivatkoznak, mint a játékvezető, az időjárás vagy a pálya állapota. Ez a jelenség magyarázza, hogy a szurkolók akkor is kitartanak a csapatuk mellett, ha az mindig veszít.
A kudarckezelés második szintjén viszont már egy bűnbak ellen fordul a népharag.
A mezőnyjátékosok a legtöbbször felmentést kapnak, annál könnyebben lesz viszont bűnbak az örök kívülálló, a kapus, illetve a szövetségi kapitány – különösen, ha külföldi. A jelenség egyik legszebb példája az angol válogatott 2010-es dél-afrikai szereplése, amely után a szurkolók egy emberként gyűlölhették a FIFA-t Lampard meg nem adott gólja miatt, ujjal mutogattak Robert Green potyájára, amely miatt nem nyerték meg a csoportjukat, de az igazi társadalmi kohéziót Fabio Capello, a külföldi kapitány szapulása teremtette meg. El is üldözték még a 2012-es Európa-bajnokság előtt.
Míg a Románia elleni döntetlent különösebb bosszankodás nélkül, kissé apatikusan vette tudomásul a közvélemény, az Észak-Írország elleni mérkőzés után a közösségi csatornákon és az online felületek kommentjei között tapintható volt a feszültség. A többség – a jelenség természetének megfelelően – Bernd Storck szövetségi kapitányt vette elő a végjáték menedzselése miatt, mások Király Gábort hibáztatták a rossz helyre ütött lövés miatt, bár a győztes gólt szerző Kyle Lafferty mellett álló Guzmics felelőssége is felvetődött.
Miért Vanczákot kellett becserélni?
Ezt a kérdést tette fel elsőre a legtöbb szurkoló, mondván, magunkra húztuk az ellenfelet, és emiatt kaptuk a gólt. De vajon tényleg edzői hiba az utolsó percekben egy harmadik belső védőt állítani a csapatba az eredmény megtartása érdekében?
A 2014/2015-ös Bajnokok Ligája döntőjét a Barcelona és a Juventus vívta, viszonyítási alapként induljunk ki tehát az előző szezon két legjobb csapatának edzői felfogásából.
A berlini döntő 90. percében 2-1-re vezetett a Barca, amikor Luis Enrique cserélt: a középpályás Ivan Rakitic helyén a belső védő Jérémy Mathieu lépett pályára – hasonló húzás, mint Storck esetében, és be is vált, mondhatjuk, hiszen nyert a Barca.
Egy lényegi különbség (a nyilvánvalón túl) azonban akad: a magyar kapitány egy támadóját, Németh Krisztiánt hozta le a pályáról, ezzel pedig csökkent az esély, hogy megzavarjuk az ellenfél védőinek támadásépítését, illetve hogy labdaszerzés után kontrázni tudjunk. Luis Enrique sem önmagában Mathieu-t cserélte be, hanem ezzel együtt frissített a támadósorban is: Suárez helyén Pedro folytatta, aki az ellenfél letámadásában, zavarásában első osztályú, és hasznos a gyors kontrák felépítésében. Ő is adta a gólpasszt Neymarnak a 97. percben.
A harmadik középső védő beiktatása a Juventust irányító Massimiliano Allegrinél is bevett eszköz, így tett, például, a Real Madrid elleni elődöntős párharcokon. Az első meccsen Andrea Barzagli a 64. percben állt be a középpályás Sturaro helyére, második húzásával viszont Allegri is a támadó szekciót frissítette (Morata helyett Llorente). A madridi visszavágón hasonló volt a helyzet, ismét egy középpályás, Pirlo helyén jött Barzagli (79. perc), pár perccel később pedig megismétlődött a Morata-Llorente csere.
Itt azonban megint van egy nem elhanyagolható különbség: a topligákban Európában egyedül az olasz bajnokságban elterjedt a háromvédős rendszer, ezért az olaszoknak semmiféle gondot nem okoz, ha egyik pillanatról a másikra váltani kell védekezésben három középső védőre. Ez Európa más részeiről, így Magyarországról sem mondható el – mindkét esethez hozzávéve, hogy
Magyarországgal ellentétben az adott csapatok nem játszottak emberelőnyben.
Ha továbbmegyünk, a fentihez hasonló eseteket találunk a focitörténelem legemlékezetesebb összecsapásai között is, ám negatív előjellel.
2009, Bajnokok Ligája-elődöntő: a hazai pályán játszó Guus Hiddink és a Chelsea foggal-körömmel őrzi egygólos előnyét (1-0) a Barcelona ellen. Mit lép a holland mester?
Az emberhátrányban játszó ellenféllel szemben lehozza a csatárposztról Drogbát, a helyére pedig a szélső védő Bellettit állítja, és Bosingwa középre húzódásával átáll három belső védőre a Chelsea – de az utolsó pillanatban gólt kap, és a döntetlennel elveszíti a párharcot (1-1).
2012, Bajnokok Ligája-döntő: a hazai pályán játszó Jupp Heynckes és a Bayern München foggal-körömmel őrzi egygólos előnyét a Chelsea ellen. Mit lép a német mester?
Lehozza a támadó középpályás Thomas Müllert, a helyén pedig Daniel Van Buyten lép pályára, a Bayern átáll három belső védőre – az utolsó pillanatban mégis gólt kap, és később elveszíti a meccset.
Látszik tehát, hogy maga a taktikai húzás széles körben alkalmazott, egyszerűen edzői felfogás kérdése, egyszer bejön, másszor nem. Az viszont közös pont, hogy ilyen esetekben középpályást szokás lehozni, hiszen az ívelgetésben ez a csapatrész elveszíti a jelentőségét, úgyis minden labdát a tizenhatoson belülre bikáznak. Ezzel párhuzamosan viszont felértékelődik a támadók szerepe: legyen ember, aki képes megtartani a labdát, vagy egy gyors sprinttel kihozni a saját tizenhatosról. Ebből a szempontból Németh lecserélése szembemegy az alkalmazási elvekkel.
A második vád Storck ellen, hogy feleslegesen adta át a területet az északíreknek. Itt idézzünk fel egy másik esetet, amikor fontos magyar pontokat láttunk elveszni: 2013-ban azért nem játszhatott pótselejtezőt a válogatott, mert hazai pályán a 92. percben gólt kaptunk Romániától.
Egervári Sándoron akkor épp azt kérték számon a szurkolók, hogy hova rohant a csapat, hiszen a gól előtt nem sokkal még Királynál volt a labda, ő rúgta ki a mezőnybe, a védelem pedig szinte a félpályáig tolódott fel, és ezt használták ki a románok. Vagyis önmagában sem a bekkelés, sem a labdatartás nem hoz garantált eredményt.
Kalmár Zsolt, Nagy Ádám és Bernd Storck nem először élte át együtt az utolsó pillanatban a megsemmisülés érzését: az U20-as világbajnokság nyolcaddöntőjében a későbbi aranyérmes Szerbia előbb a rendes játékidő utolsó percében egyenlített (1-1) a magyarok ellen, majd a hosszabbítás utolsó percében – szintén emberhátrányban játszva! – a győzelmet is kicsikarta (1-2).
A mostani szövetségi kapitány akkor sem meccselt másképp, mint az északírek ellen: Mervó az 57. percben szerezte meg a vezetést a magyar csapat számára, Storck pedig két perccel később azonnal egy védőt, Forgács Dávidot cserélte be a csapatba. Bekkeléssel sem a rendes játékidőt, sem a meccset nem húztuk ki.
A példákból az tehát látszik, hogy biztos recept nincs az eredmény megtartására, viszont a bekapott gól mintázata
három sorsdöntő meccsen is ismétlődött a magyar válogatottnál.
A cseréket tekintve ennek elkerülésére nincs univerzális eszköz, bár a labdarúgás egyik legnagyobb gondolkodója, Johan Cruyff azt tartotta, hogy akár az előnyt kell védened, akár gólt kell szerezned, labdaszerző középpályást kell behozni, mert a labdabirtoklás mindennek az alapja.
Ettől függetlenül a román és a szerb meccs tükrében – ha csak nem gondoltuk, hogy gólokkal fogunk vezetni Belfastban – érdemes lett volna külön, a legapróbb részletekig felkészülni a végjátékra. Akkor talán Kalmár nem csinál olyan gyermeteg hibát, hogy egy teljesen ártalmatlan helyzetben, ahelyett, hogy hagyná kigurulni a labdát, szabadrúgáshoz juttat egy olyan ellenfelet, amely rögzített játékhelyzeten kívül szinte semmi veszélyt nem jelent a kapura. Abból alakult ki aztán a végzetes szöglet és a gól.
Ha megnézzük magát a gólt, az is látszik, hogy a magyar csapat csak a saját ötösén védte, Evans és McGinn ellentétes irányú mozgásából viszont tiszta lövőhelyzet alakult ki. Eközben Guzmics külső oldalról fogja Laffertyt, ami hiba: a védő alapesetben mindig a kapuhoz vezető legrövidebb utat kell hogy védje a csatárral szemben, más szóval mögötte kéne állnia (már csak azért is, mert Király Gábor két védőt kért a gólvonalra, így lesről biztosan nem beszélhetünk, bármi is történik). McGinn amellett, hogy egyből kapura lövi a labdát, megjátszhatná a labdát kérő Evanst is, ami szintén nettó gólhelyzet lett volna. Egy okos figurára persze nem lehet százszázalékosan felkészülni, de
egy jól felkészített védelem elleni szöglet után 16 méterről nem lőhet szabadon egy játékos. Pláne, ha a csapata emberhátrányban van.
Márpedig ha az északír csapat nem egyenlített volna, a magyaroktól szinte nem lehetne elvenni az Eb-kvalifikációt jelentő legjobb harmadik helyet, vagyis egyenes ágon jutnánk ki az Eb-re. Igaz, a helyzet most sem reménytelen,
csak most már másoktól is függ, mi lesz velünk.
A csoport állása:
1. Észak-Írország 8 5 2 1 12-6 17 pont
2. Románia 8 4 4 - 7-1 16
3. Magyarország 8 3 4 1 6-4 13
4. Finnország 8 3 1 4 7-8 10
5. Feröer 8 2 - 6 5-12 6
6. Görögország 8 - 3 5 2-8 3
