A helyszín egy pesti belvárosi bérház első emeletén kialakított iroda, a Forradalmi győzelem című könyv megjelenését támogató Takács Tibor által elnökölt Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület központja. Lassan gyülekezünk, a főszereplők közül még csak Kertész Alice érkezett meg. Az Egyesült Államokban élő Bodó Andrea és Korondi Margit csak lélekben lehet az ünneplőkkel, Keleti Ágnesre, Köteles Erzsébetre és Tass Olgára egyelőre várni kell.
„Nem szeretek a múlttal foglalkozni, meg nincs is értelme" - mondja Kertész Alice, akitől azt kérdezzük, igaz-e a szóbeszéd, miszerint félig-meddig a véletlennek is köszönheti a melbourne-i aranyat. „Igaz bizony! – vágja rá csöppnyi sértettség nélkül.
Nekem ugyanis gipszben volt a kezem,
mert még a felkészülés során, Nymburkban jéghideg teremben gyakoroltunk, és a felemás korláton rosszul fogtam rá a szerre. Ha nem is ficamodott ki a könyököm, de egy kicsit megnyílt, bedagadt, emiatt nem tudtam edzeni."
Kertész Alcie azt mondja, akkor nagyon úgy festett, hogy Ausztráliában csak néző lesz. "Gipszelt kézzel engem küldtek reprezentálni a küldöttség nevében. A kinti magyarok tündériek voltak, nagy szeretettel fogadtak, etettek, itattak.
Meg is híztam egy kicsit, nehéz volt utána versenyezni.
Merthogy menet közben kiderült, a tartalék Nagy Márta nem tudja a közös kéziszergyakorlatot, márpedig ebben a számban aranyesélyesek voltunk. Ezért az a döntés született, hogy levágják a kezemről a gipszet, és majd én tornászom a kéziszercsapatban."
Az akkori szabályok szerint azonban csapattag az lehetett, aki előtte mind a négy szeren elindul. "Nem volt mit tenni, néhány edzéssel a hátam mögött oda kellett állnom, noha lovat ugrani például egyáltalán nem tudtam. Nulla pontot is kaptam, többi szeren is rontottam; egyéniben nem is értem el eredményt. Ám a lényeg, hogy ott lehettem a csapatban, akkor már eszembe sem jutottak a könyökfájdalmak. A melbourne-i gyakorlatunkat nagyon szerettem, a kisujjamban volt, és végül meglett az arany."
A kéziszercsapatnak Kertész Alice volt a legfiatalabb tagja. Melbourne idején mindössze 21 éves volt, majdnem 15 évvel fiatalabb az Ausztráliába már olimpiai bajnokként érkező Keleti Ágnesnél. „Ági volt a vezéregyéniség a nagy szájával. Sok mindenben ő döntött. De engem nagyon rendesen fogadtak az idősebbek, más kérdés, hogy
gyakran ugráltattak, ha valamit hozni kellett, ha a szőnyeget odébb kellett húzni a teremben, és még sorolhatnám.
A fiataloknak már csak ez a sorsuk a tornában is, és Ágihoz képest én még tényleg kislánynak számítottam."
Mint egy végszóra megérkezik az ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnes, a Nemzet Sportolója, a legidősebb élő magyar olimpiai aranyérmes. Mit megérkezik, valósággal berobban! Noha január 8-án már a 96. születésnapját ünnepli majd, ma is valóságos energiabomba. Ahogy belép, egyből ő kerül a figyelem középpontjába. A hivatalos könyvbemutatót afféle vásott kisiskolásként „széttrollkodja".
Köteles Erzsébet – aki közben szintén befut Tass Olga társaságában – a leghálásabb közönsége. Noha gyaníthatóan csapattársa minden rezdülését kívülről ismeri, mégis felhőtlenül kacag Ági néni poénjain, félmondatain. Mi meg csak ámulunk fotós kollégámmal, amikor Keleti Ágnes minden előzmény nélkül egyszer csak – a karosszékben ülve – fejmagasságig rántja fel a lábát.
„Hogy miként lehettem harmincöt évesen is olimpiai bajnok? Adja a kezét!" – mondja, és amikor próbálok óvatosan kezet rázni vele, szemrehányóan megkérdezi: „Ennél jobban nem tudja megszorítani?" Ráerősítek, mire visszafog – ebben a törékeny, apró asszonyban hihetetlen erő lakozik túl a kilencvenen is.
„Nos, ez a titok – mondja, miközben nagyot kacag. – Az apám fia voltam, egy all-round sportember. Kiváló evezősnek, nagyon jó síelőnek, úszónak és hegymászónak számítottam.
Nekem a torna arra kellett, hogy világot láthassak.
Utazni ugyanis nagyon szerettem, viszont a kommunista Magyarországról másként nem juthattam el külföldre. Jól tanultam, és amikor a Deák téri evangélikus gimnáziumba jártam, még orvosnak készültem, de akkoriban az orvosok sem juthattak el a határon túlra. Végül a TF-re kerültem, a sportolókat pedig már kiengedték nyugatra is. A versenyekért nem voltam oda, az utazást ellenben imádtam."
Melbourne-ben mégsem szállt fel az Európába visszainduló repülőre. Egy ideig még Ausztráliában élt, később Izraelben telepedett le; az utóbbi időben megint sok időt tölt itthon. 1956-ban Bodó Andrea és Korondi Margit is az emigrációt választotta.
„Az olimpia volt az utolsó alkalom, amikor mind a hatan együtt voltunk – mondja Köteles Erzsébet, aki Kertész Alice szerint egyrészt két lábon járó lexikon, másrészt a fő szervező, a társaság első számú összetartója. – Azóta többször találkoztunk, de legalább egy valaki mindig hiányzott közülünk. Egyszer azért össze tudtuk hozni azt, hogy amikor nálam összegyűltünk öten, Korondi Gréti az internet segítségével bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Ám a melbourne-i hatos fogat a játékok után soha többé nem gyűlt össze egyidőben, egyazon helyen..."
Mikor arra kérem, elevenítsen fel azért egy vidám epizódot is Melbourne-ből, azt kezdi mesélni, hogy zsinórban négyszer kellett bemutatniuk a győztes kéziszergyakorlatukat. Történt ugyanis, hogy Fülöp edinburgh-i herceg, a verseny fővédnöke már a mieink előadása közben érkezett meg a tornacsarnokba. Ám annyira lenyűgözte a magyar hölgyek produkciója, hogy lement a zsűritagokhoz, és noha tudta, hogy ez szabálytalan, mégis megkérte őket, hadd mutassák be újra a gyakorlatot.
„Az öregasszonyok, ahogy mi hívtuk akkoriban őket, persze rábólintottak a herceg kérésére, mi pedig elkezdtük újra – mosolyog Köteles Erzsébet.
Csakhogy menet közben befutott II. Erzsébet brit királynő is, és neki ugyanaz volt az óhaja, mint a férjének.
Természetesen megint felmentünk a szőnyegre, és megint előadtuk a gyakorlatot. Majd a pontozást követően, már aranyérmesként, negyedszer is a közönség elé álltunk. Fárasztó, de boldogító nap volt."
A házigazdák még próbálnák mederben tartani a könyvbemutatót, ám Tass Olga amikor felpattan, és szaloncukrot osztogatva kezd el mindenkinek áldott karácsonyt kívánni, feladják. A könyv szerzője, Fűrész Attila azért még gyorsan elmondja, hogy az interjúk során előfordult: egyazon eseményre ennyi idő távlatából mindenki másként emlékezett. Ilyen volt például a kéziszercsapat gyakorlata előtt Tass Olga szalagjának eltűnése.
„Ellopták – adja meg a hiteles választ a rejtélyre az érintett, aki összesen négy olimpián szerepelt. – Melbourne-ben hosszú, fapados asztalnál ettünk, amely mögé egy vékony pad került. Nos, én rendszeresen a pad mögé pakoltam a holmimat, így a szalagot is. Egy alkalommal aztán ott felejtettem. Az edzés előtt döbbentem rá, hogy hiányzik a szer. Persze mindenki elkezdte keresni, de sehol sem találtuk. Eredetileg szivárvány színű szalagokkal akartunk edzeni és versenyezni is, de
a forradalom miatt lecseréltük őket piros, fehér, zöldre.
Viszont plusz szer nem volt, így én jobb híján mégis szivárvány színű szalaggal tornásztam. Ez persze mindenkinek szemet szúrt, de az edzőnk, Vali néni frappáns magyarázatot talált ki. Azt mondta: a szivárvány a remény színe, és mi reménykedünk egy boldogabb jövőben..."