„El tudom képzelni, hogy még öt évig ő legyen a Manchester United menedzsere, ha 75 éves is lesz akkor. De most jobb, mint valaha, és amíg egészséges lesz, addig meglesz benne a szenvedély a munkához” – mondta Sir Alex Fergusonról egyik kedvenc játékosa, Ryan Giggs 2010-ben. A gaffer (azaz a főnök) persze most sem hallgatott senkire – még Giggsre sem –, és 2013. május 8-án, azaz 72 évesen jelentette be, hogy visszavonul. Utolsó szezonjában még nyert egy bajnoki címet, így 49 trófeát gyűjtve lépett le a színről. Messziről indult, és talán még annál is messzebb jutott.
Alex Ferguson 1941. december 31-én született Glasgow egyik szegény munkásnegyedében, Govanben. Ahogy később önéletrajzi könyvében írta, a környék nem sok lehetőséget adott a gyermekkor felhőtlen megélésére. „Focizni, verekedni, meg a mólóról leugrálni lehetett. Ez utóbbi persze életveszélyes mutatvány volt, de hát a gyerekek semmitől sem félnek.” A három opció közül a kis Ferguson a focit választotta, és már 16 évesen felnőttek között játszott csatárként a Queen's Park FC (nem összetévesztendő a Queens Park Rangersszel) amatőr csapatában.
Hiába ment neki egész jól a góllövés – 31 meccsen 20 gól –, már ekkor kiütközött meglehetősen erős jelleme:
összerúgta a port a menedzserrel, így inkább elpasszolták a St. Johnstonhoz.
Még Alex Fergusonként akcióban a Queen's Park mezében:
Itt is gondjai adódtak azonban a klubvezetéssel, és hiába voltak jó meccsei (mesterhármas a Rangers ellen), már a Kanadába emigrálás gondolatával foglalkozott, amikor 1964-ben szerződtette az éppen egyik sikerkorszakát élő Dunfermline, ahol először kapott profi szerződést.
Munkás maradt
Sir Alex soha nem tagadta meg munkásszármazását, és 1999-es lovaggá ütése után is büszkén vállalta, hogy ő bizony baloldali gondolkodású, szocialista. Egy 1998-as beszámoló a brit Munkáspárt (Labour) legnagyobb magánadományozói között említi, ezek után természetes, hogy világéletében rájuk szavazott. A skót függetlenségről szóló 2014-es népszavazáson az együttmaradás mellett kampányolt.A klubbal az első évben bejutott a Skót Kupa döntőjébe, ahol 3-2-re kikaptak a Celtictől. Ferguson nem játszott, mert az edző kitette a keretből, annyira gyenge volt a kupadöntő előtti bajnokin. A bajnokságban pedig egy ponttal maradtak le az aranyéremről.
A következő szezonban viszont Ferguson 31 góllal gólkirály lett, és 51 meccsen összesen 45 gólt lőtt.
El is vitte a Rangers akkori skót átigazolási rekordot jelentő 65 ezer fontért, azonban a Skót Kupa 1969-es döntőjében ő lett a vereség bűnbakja (nyakába varrták az egyik gólt egy olyan meccsen, ahol a Celtic 4-0-ra nyert), amin annyira felhúzta magát, hogy – testvére visszaemlékezése szerint – a szemétbe dobta a veszteseknek járó érmét.
A Rangers játékosaként gólt szerez az Aberdeen ellen:
El is hagyta a klubot, de nem azért, amit pletykáltak, hogy a katolikus felesége, Cathy miatt kikezdték a protestáns klubnál. Annak ellenére, hogy hívta a Nottingham Forest is, Cathy kedvéért inkább a másodosztályú Falkirköt választotta, ahol négy évig játszott, az utolsó szezonban már játékos-edzőként, hogy – miután a változatosság kedvéért összekülönbözött a csapat élére kinevezett menedzserrel – aztán 1974-ben az Ayr Unitedben fejezze be játékos-pályafutását. Válogatott nem volt, de hét meccsen játszott (és ezeken kilenc gólt rúgott) a Skócia XI nevű, amolyan ligaválogatottban.
1974 nyarán a skót harmadosztályban (Second Division) szereplő East Sterlingshire edzője lett, ahol gyorsan kivívta a menedzsernek járó feltétlen tiszteletet:
Én addig soha senkitől nem féltem, de Ferguson az első pillanattól fogva egy félelmetes vadállat volt
– mondta róla harminc évvel később egykori játékosa, Bobby McCulley. Sokáig nem kellett félnie, mert a következő szezont már a St. Mirrennél kezdte Fergie. A St. Mirren a tabellán az East Sterlingshire mögött végzett, mégis nagyobb klubnak számított. Ferguson a váltás előtt kikérte a skót futball atyaistenének, Jock Steinnek a véleményét, akivel később tragikus körülmények között találkozott a pályafutása.
A skót futballban minden út Jock Steinhez vezetett
A St. Mirennel gyorsan osztályt váltott, 1977-ben pedig egy szemtelenül fiatal (az átlagéletkor 19 év volt) csapattal megnyerte a másodosztályú bajnokságot, a korabeli sajtó szerint „szemkápráztató támadófocit” játszva. Az öröm nem tartott sokáig, a következő szezonban holmi szerződések miatt összekülönbözött a klubvezetéssel, Willie Todd klubelnök pedig kirúgta, mint később elmondta, azért, mert kiderült, hogy Ferguson előszerződést kötött az Aberdeennel, és a stáb tagjai közül is próbált elcsábítani egyeseket leendő új klubjához.
Alkalmatlan a menedzseri munkára
– mondta róla ekkor Todd, aki ennél nagyobbat talán soha életében nem tévedett.
Kocsmárosnak nem volt jó
Első és egyetlen kirúgása után Ferguson úgy döntött, hogy inkább nyit egy kocsmát Govanben, a focit pedig hagyja a fenébe. A kikötő közelében (ott, ahol a Lusitania is vízre került) vett egy krimót, amit átkeresztelt a saját nevére, és megpróbált belőle egy „jó helyet” csinálni. Azonban hiába voltak a társasjátékok meg a darts, a kikötői és melós vendégkört jobban szórakoztatta a verekedés. Így aztán sokadik rendőri intézkedéssel végződő este után Fergie úgy döntött, hogy bezárja a kocsmát.Ferguson ugyanis az Aberdeennél töltött nyolc éve alatt a szó szoros értelmében csodát tett. Skócia egyik legpatinásabb klubja 1955 óta nem nyert bajnoki címet, mígnem az 1979–80-as szezonban – megtörve másfél évtizednyi Old Firm-uralmat – csúcsra ért a csapat. És a sikersztori folytatódott: 1982-ben megnyerték a Skót Kupát, aminek következtében a csapat elindulhatott a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK), és
meg is nyerte azt, a döntőben 2-1-re legyőzve a Real Madridot.
A szezonra a koronát a BEK-győztes Hamburger SV elleni siker tette föl az Európai Szuperkupáért vívott meccsen. 1984-ben és 1985-ben is bajnok lett az Aberdeennel –
azóta sem nyert bajnokságot más csapat a Celtic–Rangers pároson kívül.
Fergie, a fúria
Aberdeenben ragadt rá a Furious Fergie, azaz a Dühöngő Fergie elnevezés. Állítólag képes volt azért megbüntetni játékosokat, ha megelőzték őt autóval közúton, máskor meg a teáskannát rúgta föl az öltözőben. De arról is gondoskodott, hogy több élet költözzön a lelátóra. A sajtóban elkezdte ostorozni a skót szövetséget, hogy a glasgow-i csapatokat „tolják” a kicsik kárára. Nem is kellett több az aberdeeni szurkolóknak, amikor vendég jött Glasgow-ból.
Viszont ebből az időszakból datálódik máig tartó barátsága Temesvári Miklóssal. Az Aberdeen az 1983–84-es KEK-kiírás negyeddöntőjében hosszabbításban búcsúztatta az Újpesti Dózsát, az izgalmas párharc során pedig örök barátságot kötött a két edző.
1986-ig dolgozott Aberdeenben, utolsó szezonjában már részmunkaidőben Jock Stein mellett ügyködött a vb-selejtezőt vívó skót válogatott élén. A csapat a Wales elleni döntetlennel kivívta a jogot, hogy interkontinentális pótselejtezőt játsszon Ausztráliával, csakhogy Stein a meccs után szívrohamot kapott, és meghalt.
Jock Stein és Alex Ferguson
A pótselejtezőt így már Fergusonnal a kispadon nyerte meg a válogatott, de a mexikói világbajnokságról lógó orral kullogtak haza, egy pontot szerezve utolsók lettek a csoportjukban.
Ekkor már sorban álltak érte a legnevesebb angol klubok: a Wolverhampton, a Liverpool és az Arsenal is szívesen látta volna – ő azonban 1986. november 6-án aláírt a Manchester Unitedhez, amelyik 1967 óta nem tudott bajnoki címet nyerni.
Érkezésekor áldatlan állapotok fogadták az öltözőben: a csapat sztárjai, Norman Whiteside, Paul McGrath, vagy éppen Brian Robson kritikán aluli edzettségi állapotban voltak, és
többet jártak kocsmába, mint edzésre.
A csapat hátulról a második volt a tabellán, Ferguson pedig egy Oxford United elleni elkeserítő 0-2-vel nyitott. A csapat játéka végül csak elkezdett formát ölteni, és a 11. helyen fejezte be a bajnokságot.
Egyetlenegyszer
1988 nyarán a MU Bermudán edzőtáborozott, és két edzőmeccset játszott. Előbb a helyi válogatottal, majd a Somerset Cricket Club csapatával. Az utóbbi meccsen – először és utoljára – a főnök is pályára lépett a MU színeiben.A következő évben Ferguson elkezdte feltölteni a keretet, olyan minőségi játékosokat hozott az Old Traffordra, mint Steve Bruce, Viv Anderson és Brian McClair, a United pedig második lett a bajnokságban, igaz kilenc ponttal lemaradva a bajnok Liverpool mögött.
Az 1988–89-es szezonban – hiába tért vissza a Barcelonától Mark Hughes – a csapat csak 11. lett a bajnokságban, és a következő szezon elején sem mutatott valami biztató formát. 1990 januárjában a csapat úgy utazott el az FA Kupa harmadik körében Nottinghambe, hogy ha kikapnak, akkor Fergusont azonnal kirúgják.
A Forest a csúcson volt, készültek ránk, idegenben játszottunk, a tévé adta a meccset, szóval, ki voltak fenve a kések”
– mondta húsz évvel később a meccs egyetlen gólját szerző manchesteri Mark Robins – aki ezzel a góllal megmentette edzője állását.
A legfontosabb, a bajnoki cím azonban, ahogy Matt Busby óta egyetlen MU-edzőnek, úgy Fergie-nek sem akaródzott összejönni. Helyette 1991-ben megnyerte a KEK-et, majd a következő szezon elején az Európai Szuperkupát, 1992 tavaszán pedig a Ligakupát. A bajnokságban csak második lett a csapat a Leeds United mögött.
A hosszú böjt az 1992–93-as szezonban ért véget,
amikor végre összeállt egy olyan csapat, amelyik hosszú távon is ütőképesnek tűnt. A kapuban Peter Schmeichel, elöl Eric Cantona, a rutinos rókák mellett pedig feltűntek a '92-es osztály legjobbjai, azaz David Beckham, Gary Neville, Nicky Butt és Paul Scholes. Ryan Giggs pedig ekkor már alapember volt a csapatban.
A bajnoki címről döntő meccs a Sheffield Wednesday ellen:
A Manchester United ettől fogva szinte egyedülálló módon uralta a Premier League-et, Ferguson uralkodása alatt a 21 kiírásból 13-at megnyert. A MU 1999-ben triplázni tudott, azaz a bajnokság mellett megnyerte az FA Kupát és a Bajnokok Ligáját, abban az emlékezetes barcelonai döntőben, amikor a Bayern München 80 percen át valósággal lefocizta őket, de a hosszabbításban rúgott két góllal végül a United diadalmaskodott.
Futball, a pokolba is!”
– mondta a mérkőzés után Ferguson, és ennél frappánsabban aligha lehet megfogalmazni annak a meccsnek a lényegét.
2008-ban nyert még egy BL-t a csapattal (akkor tizenegyesekkel verték a Chelsea-t egy rém rossz döntőben), de a sok trófea mellett az igazán fontos az, hogy hogyan lett megkerülhetetlen része Sir Alex Ferguson a világ egyik legnagyobb klubjának, hogyan vált eggyé velük.
Olyannyira megkerülhetetlen, hogy – mint azt a Guardian 2003-ban egy igen hosszú és részletes cikkben megírta – az a bizonyos 2002-es szerződéshosszabbítás azért volt olyan nyögvenyelős, mert a David Gill és Peter Kenyon fémjelezte klubvezetés jobban örült volna, ha nem sikerül megegyezni, és Fergie – érdemei elismerése mellett – visszavonul. Az előző, 1999-es kontraktust már
azzal az elképzeléssel kötötték meg, hogy 2002 májusában a 61. évében járó skót elköszön a klubtól.
Ferguson azonban nyert még két bajnoki címet, és úgy döntött, hogy marad, de ezúttal már nem aprópénzért. Évenkénti 1,7 millió fontos igénnyel állt az igazgatótanács elé, amitől a nagy asztal körül ülők rögtön szívszélhűdést kaptak. A klubvezetés 100 ezer fontot és egy tiszteletbeli tagságot ajánlott neki a vezetőségben, amit ő így kommentált:
Mászkáljak körbe, ne csináljak semmit, fogjam be a számat, figyeljem az utánpótlást, és néha vágjak át egy szalagot valahol.”
A klubvezetés félelmeit az táplálta, hogy ha Ferguson fontos döntőpozícióban marad az Old Traffordon, akkor félő, hogy úgy járnak, mint a MU előző, hosszú ideig uralkodó legendás edzőjével, Sir Matt Busbyval, aki 1969-es visszavonulása után sem mondott le arról, hogy bizonyos döntésekben övé legyen a végső szó.
Az utána következő edzők csak kínlódtak, és képtelenek voltak kilépni a nagy előd árnyékából, ami
oda vezetett, hogy 1974-ben a MU kiesett az élvonalból.
Ez a veszély most nem fenyeget, de az látható, hogy 2013 óta a harmadik edző próbál megkapaszkodni a menedzseri székben, és az előző kettő (David Moyes és Louis van Gaal) sem volt éppen nyeretlen kétéves.
Egyébként a megegyezés megszületett, miután Ferguson stábja a sajtóban megszellőztette, hogy a klub milyen méltatlanul bánik a nagy edzővel, amire a szurkolók részleges bojkottal (nem vették a klub címerével ellátott holmikat), illetve a meccseket színesítő folyamatos szimpátiatüntetéssel válaszoltak.
Ferguson végül öt évre szóló, évente 1 millió fontot garantáló szerződést írt alá
– cserébe pedig hozta az eredményeket. 2013-as visszavonulásáig hat bajnoki címet, egy FA Kupát, három Ligakupát, egy BL-t és egy klub-vb-t nyert.
Regnálása alatt a Manchester United a világ egyik leggazdagabb klubja és legismertebb márkaneve lett, amelynek világszerte százmilliós rajongótábora van, rekordösszegű mezszponzori szerződéseket köt (legutóbb a Chevrolet-val) és a világ legdrágább játékosát (Paul Pogba) tudja a keretében. Nem rossz teljesítmény egy szocialistától a kapitalizmus dzsungelében.
79 másodperc
A BBC az Opta segítségével 2012-ben kiszámolta, hogy a Premier League indulásától fogva mennyi is az a bizonyos hírhedt Fergie time, vagyis az a pluszidő, amivel, az ellendrukkerek határozott meggyőződése szerint, a játékvezető a MU-nak segédkezik, hogy megszerezhessék az egyenlítő vagy a győztes gólt. Nos, szerintük 79 másodpercről van szó, a MU ennyivel kap több időt a bíróktól, amikor hátrányban van, mint amikor győzelemre áll. Tény, hogy a United sok gólt lőtt az elmúlt húsz évben ezekben a percekben, de így is csak ötödik a listán, messze lemaradva a műfaj királyától, a Liverpooltól. Az viszont igaz, hogy a United Fergie time-ban nagyon fontos gólokat szerez: azt a bizonyos '93-as PL-győzelmet Steve Bruce a 96. percben biztosította be, vagy a városi derbiken szerzett késői gólok (Rooney vagy Michael Owen gólja) ugyancsak nagyobbat szólnak, nem is beszélve az 1999-es BL-döntőről.Sir Alex (az 1999-es BL-győzelmet követően ütötte lovaggá II. Erzsébet) soha nem tűrt meg maga fölött senkit. A klubvezetésnél keményebben csak a játékosokkal bánt, utólag mégis mindenki párás tekintettel emlékszik vissza rá. Ott van a legendás hajszárító, azaz közvetlen közelről a kipécézett vétkes arcába üvölteni, hogy tanuljon a hibájából. Ferguson szerint viszont korántsem „kapcsolta be” olyan gyakran, mint mondják.
Talán fél tucatszor fordult elő 27 év alatt
– állítja SAF. Tény, hogy soha senkinek nem volt kegyelem az öltözőben. Aki összeveszett a főnökkel, annak mennie kellett. A David Beckham fejéhez rúgott csuka (ami most már mindkét fél szerint merő véletlenségből landolt a középpályás homlokán), az egy évtizeden át kedvencnek számító Roy Keane 2005-ös elküldése, Wayne Rooney kvázi száműzése, amikor új, zsírosabb szerződés reményében távozással fenyegetett (ő végül maradhatott), és még sok hasonló történet.
Felderül a régi tanítványok arca, ha meglátják a mestert:
Kedvencei közül kettőről biztosan tudunk: Paul Scholes, aki a legendárium szerint az egyetlen, aki soha nem kapott a hajszárítóból, és
Ryan Giggs, akit pályafutása kezdetén szinte atyai felügyelet alatt tartott Fergie,
a walesi pedig a MU történetének egyik legjobb játékosává vált.
A klubvezetéssel vívott sok-sok harc ellenére Sir Alex az eredményeit megillető tiszteletnek örvend az Old Traffordon. 2011-ben, munkába állásának 25. évfordulóján róla nevezték el a stadion északi lelátóját (Sir Alex Ferguson Stand).
A következő évben szobrot kapott a stadion előtt (rajta kívül csak Matt Busbynak és a Szentháromság néven emlegetett George Best, Dennis Law, Bobby Charlton triónak van szobra az Old Traffordon), 2013-tól pedig a nevét viseli a stadionhoz vezető egyik út.
Ma a MU igazgatótanácsának tagja, Manchester közelében él, továbbra is remek versenylovai vannak, és állandó óraadó a Harvard Egyetem üzleti karán.