Emlékszem, mennyi követ mozgattam meg, hátha találunk valamilyen eredeti hangfelvételt a Melbourne-ben megrendezett játékokról. Több éven keresztül kutakodtunk az akkor még Bródy Sándor utcában székelő rádió hangarchívumában.
Semmit sem találtunk.
Miközben a forradalom eseményeinek hangdokumentumai közül jó néhány megmaradt az utókornak. Így ebben a történetben csak azokra az emlékekre hagyatkozhattunk, amelyeket az egykori szemtanúk, az olimpián jártak meséltek el nekünk.
„Kedves hallgatóink! A pontos idő 16 óra 42 perc. Felolvassuk Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke üzenetét a magyar néphez.
Amikor a cikk megírására készültem, felidéztem azokat az interjúkat, amelyeket 1995-ben, fiatal rádiós riporterként ebben a témában készítettem. Az 1956-os forradalom ideje alatt a rádió volt az egyetlen, az eseményekről folyamatosan beszámoló médium. Összekötő kapocs lett a forradalom irányítói és a hétköznapi emberek között. Nagy Imre elhíresült november 4-i rádióbeszédét például a Parlament épületében felépített stúdióból intézte a néphez.
A forradalom leverését követően az ország új vezetése is a rádiót használta legfőbb kommunikációs eszközként.
Erre a fő kommunikációs szerepre készült az Ausztráliába induló Szepesi György is.
Rajta kívül összesen egy magyar újságíró, Feleki László utazott el a távoli kontinensre. A hazai sportirányítás az utolsó pillanatban két tudósítót és három sportvezetőt – társadalmi nyomásra – levett az utazók listájáról. A sportvezetők közül Kutas István, Sebes Gusztáv és Kelen Béla nem indulhatott el Melbourne-be. Azt viszont nem sikerült kiderítenem, ki volt az itthon hagyott két újságíró.
Voltak olyan sportolók, akik a forradalmi események hatására nem akartak elutazni Ausztráliába. Az 1952-es helsinki játékok egyik aranyérmese, Székely Éva is a Szabadság-hegyi edzőtáborban készült, miközben az akkor két és fél éves lánya odalent, a szétlőtt belvárosban maradt. A magyar sportvezetők nyomatékosan közölték a versenyzőkkel, hogy minden körülmények között el kell repülniük Ausztráliába.
Székely Éva a 200 méteres női mellúszásban ezüstérmet szerzett a melbourne-i olimpián. Egész ausztráliai tartózkodása alatt az járt a fejében, mi van a lányával, Gyarmati Andreával. 1956. október 25-én a magyar sportolók autóbusszal Prágába indultak, majd onnan két részletben utaztak tovább Ausztráliába. Amikor négynapos, többszöri leszállással megszakított repülést követően megérkeztek az olimpia városába, a helyi magyarok karjukon gyászszalaggal, a Himnuszt énekelve fogadták a küldöttséget.
A sportolók ekkor tudták meg, hogy Magyarországon a forradalmat vérbe fojtották.
A hetekkel későbbi hazatéréskor Székely megnyugodva konstatálhatta, hogy a lányának nem esett baja. Bár 1956 decemberében Budapest romokban hevert, az élet akkor már kezdett visszazökkenni a normális kerékvágásba.
Amikor a kilencvenes évek közepén a világ egyik leghíresebb atlétaedzőjével, Iglói Mihállyal találkoztam, a kiváló tréner azt mondta, hogy kezdetben eszébe sem jutott a disszidálás lehetősége. Mire azonban a magyar sportolók a végtelennek tűnő utazás után megérkeztek Melbourne-be, már többek fejében megfordult, hogy nem akarnak hazatérni. Ehhez tudni kell, hogy a Magyarországról érkező hírek rendkívül lassan csordogáltak az ötödik kontinens felé. A következő tizenkét napban a fejekben óriásira nőtt a zűrzavar, miközben a magyarok életük legfontosabb versenyére készülődtek. Képzeljük csak el: az olimpikonok majdnem két hétig csak edzettek Ausztráliában, és eközben fogalmuk sem volt arról, mi a helyzet Magyarországon. A legtöbben az időközben Melbourne-be érkezett Szepesi Györgyöt kérdezték, abban bízva, hogy a riporter folyamatos kapcsolatban áll Budapesttel. Csalódniuk kellett.
Ráadásul Szepesi igen zaklatott állapotban ült fel Bécsben a repülőgépre.
Hogy az ő történetét megértsük, idézzük most fel 1956. október 23-át. Szepesi György ezen a napon délután csak rendkívüli nehézségek árán tudott bejutni a Magyar Rádió épületébe. Amikor végre beért, az akkori elnök, Benke Valéria magához kérette. Benke azt találta ki, hogy szereljenek fel mikrofont a Bródy Sándor utcai főbejárat fölötti erkélyre.
Az elnöknő arra gondolt, hogy az egész országban népszerű sportriporter le tudja csillapítani a forrongó tömeget. A rádió akkori technikusa, Hübel Mátyás kivitte a kábeleket, majd megjelent az erkélyen Szepesi. Az első szava az elvtársak volt. Mindez előbb hangrobbanást idézett elő, majd egy kődarab repült a riporter felé.
A kétségbeesett Szepesi megpróbálta hazaküldeni az embereket, de ez a kísérlete nem járt sikerrel.
Szerepét az október 23-i eseményekben a rendszerváltás után gyakran vágták a fejéhez. A riporter cselekedete az olimpiára készülő magyar sportolók körében is megütközést váltott ki. Olyanok is voltak, akik azt mondták, hogy ne utazzon ki az olimpiára. Amikor 1956. október 30-án Benke Valériát eltávolították a Magyar Rádió éléről, Szepesi már Melbourne felé tartott. Mire az olimpia november 22-én megkezdődött, Magyarországon vérbe fojtották a forradalmat.
Az olimpia kezdetén pár napig Szepesi György abban reménykedett, hogy a jelentései eljutnak Budapestre. A riporter magnetofonjával az első négy napon rögzítette a magyar szempontból fontos eseményeket. Mikrofont és egyéb technikai segítséget az ausztrál rádió technikusaitól kapott.
Helyi idő szerint 20 és 21 óra között rendelték meg a közvetítővonalat Budapestre, hogy a napi beszámolókat el tudják juttatni a Magyar Rádióba. A kapcsolás Bécsig sikeres volt. Az osztrák rádió technikai személyzete a vonalat megpróbálta továbbítani a Bródy Sándor utca felé. Nem jártak sikerrel. Bécs visszaüzent Ausztráliába, hogy Budapest nem kapcsolható, a Magyar Rádió nem kér Szepesi olimpiai beszámolójából. A második, harmadik és negyedik versenynapon Szepesi ugyanúgy járt, mint az elsőn.
A rádiós közvetítővonal Bécsig simán eljutott, de Budapestre már nem.
A negyedik napon az elkeseredett Szepesi táviratot küldött Budapestre, amelyben a következő szöveg állt: „Adásokkal hiába kísérletezem, a vonalköltség drága. Legalább a kábelt mondjátok le.” A válasz hamarosan megérkezett. Gács László, aki az október 30-án menesztett Benke Valéria után kormánybiztosként felügyelte a rádiót, azt írta: „Kábelt lemondtuk. Gács, a Rádió vezetője.”
Ebben a pillanatban véglegesen eldőlt, hogy a melbourne-i nyári olimpiáról nem lesz rádiós tudósítás. Ugyanakkor a szlovák rádió magyar nyelvű adása Papp László sorrendben harmadik olimpiai diadaláról kért egy rövid összefoglalót Szepesitől.
Ezt a magyar rádiós annak rendje és módja szerint leadta Pozsonynak.
Hogy a Magyar Rádió hallgatói hogyan értesülhettek a melbourne-i történésekről? A november 22-én kezdődő játékok MTI által kiadott híreit a rádió akkori bemondói olvasták fel.
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen. Azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A Kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” (Nagy Imre hajnali rádióbeszéde, 1956. november 4.)
Idegláz. Ezzel a szóval jellemezte a melbourne-i olimpián történteket Kárpáti Rudolf, a kardvívás kétszeres melbourne-i aranyérmese. A neves sportember 1995-ben kérdésemre felidézte, hogy a magyar csapat 49 tagja nem tért haza Budapestre.
Találkozásunkkor azt is elmondta, hogy az eredeti tervek szerint Milánóból vonattal utazott volna Magyarországra.
Az Olasz Olimpiai Bizottság mindent megtett azért, hogy a lombard fővárosban veszteglő magyar sportolók semmiben se szenvedjenek hiányt.
Többnapos várakozást követően karácsony előtt, december 19-én térhettek vissza az országba.
Hazaérkezett Szepesi György is – igaz, jóval később, mint azt bárki is gondolta. Amikor a játékok befejeződtek, a riporter felkereste Hegyi Gyulát, a magyar olimpiai csapat vezetőjét. Hegyi azt javasolta Szepesinek, hogy amíg az olimpiai igazolványa érvényes, maradjon Ausztráliában.
Az irat 1957 februárjáig adott lehetőséget a tudósítóknak, hogy az ötödik kontinensen tartózkodjanak.
Ezek után a rádiós 1956. december 9-én visszautazott Sydney-be.
Először a Kék-hegységben lévő egyik szállodába ment, az olimpia szervezőbizottsága ugyanis a játékokra akkreditált valamennyi tudósítót meghívta, hogy az újságírók itt pihenjék ki fáradalmaikat.
A Kék-hegységben töltött napok alatt Szepesi beszélgetésbe elegyedett a németek egykori kiváló középtávfutójával, az olimpián újságíróként dolgozó Otto Peltzerrel, aki azt tanácsolta neki, hogy mindenképpen menjen haza. Szepesi ezek után néhány hetet a húgánál töltött, majd 1957 elején visszatért Budapestre.
Döntésében szerepet játszott Deseő Dezső esete. Ez a történet azonban 1947. május 4-re nyúlik vissza. Ezen a napon Budapesten az Üllői úti stadionban magyar–osztrák válogatott labdarúgó-mérkőzést rendeztek, ezzel ünnepelve a magyar labdarúgás ötvenedik születésnapját.
A lelátókon 40 ezer ember szorongott, a stadion befogadóképessége ennél jóval kevesebb volt.
A rádióban akkor két éve dolgozó Szepesi közvetíthette ennek a mérkőzésnek az első félidejét. Deseő Dezső kapta a másodikat. A második játékrészben leszakadt az Üllői úti pálya tribünje.
Óriási pánik tört ki a stadionban. Mindez átragadt az eseményeket közvetítő Deseő Dezsőre, aki élő adásban jajveszékelni kezdett. „Borzasztó, pánik, tragédia” – csak ilyeneket tudott mondani. A rádió vezetése másnap szakmai alkalmatlanságra hivatkozva elbocsátotta, a szerencsétlen riporter pedig bánatában meg sem állt Ausztráliáig.
Az ötödik kontinensen vasutasként dolgozott tovább.
Soha többet nem lehetett rádiós, hiszen ehhez anyanyelvi szinten kellett volna angolul beszélnie. Az Ausztráliában töprengő Szepesinek pont ez járt a fejében. Neki már akkor is a szerelme és az élete volt a mikrofon. Nem lehetett kétséges, hogy visszatér Magyarországra. 1957 tavaszán újra bekapcsolódott a magyar sportéletbe, így annak az évnek az első hazai válogatott labdarúgó-mérkőzését, a bolgárok ellen 4-1-re megnyert világbajnoki selejtezőt ő közvetítette a rádióban. 1960-ban pedig Gulyás Gyulával együtt a római olimpia történéseit tolmácsolta.
A Magyar Rádió 1936-ban adott először élő közvetítést ötkarikás játékokról. 1936 és 2016 között a rádiósok valamennyi nyári olimpián – még a bojkott által sújtott és a magyarok nélkül zajló 1984-ben, Los Angelesben megrendezett játékokon is – ott voltak. Csupán az 1956-os melbourne-i versenyekről nem hangzott el élő közvetítés idehaza.
Ez volt az elhallgatott olimpia.
Amelyen a magyar sportolók igencsak kitettek magukért. Összesen kilenc arany, tíz ezüst és hét bronzérmet szereztek. Melbourne egyik legnagyobb sztárja a tornász Keleti Ágnes volt, aki egymaga négy aranyérmet nyert.
2012-ben a 90. születésnapját ünneplő Szepesit a FourFourTwo című újságban megjelent interjúban kérdeztem a melbourne-i eseményekről. A riporter így válaszolt:
Hazajöttem. Nem volt komoly dilemma. Illetve dehogynem, sokat gondolkoztam rajta.
Csakhogy tudtam, hogy az angol nyelv tökéletes ismerete nélkül nem rúghatok labdába a nagy messzeségben.
Meg különben is, ott volt nekem a rádió, a futball, a magyar sportolók.
Nem bántam meg, hogy nem maradtam kint, és ma sem tennék másként.
Miként tudom azt is, hogy sokan abban reménykednek, hogy egyfajta politikai coming outtal állok most elő. Meg fogom írni annak az időszaknak a hiteles történetét – ezt eldöntöttem –, és amikor már nem leszek az élők sorában, ez el fog jutni azokhoz, akiknek szánom, és akik kíváncsiak arra, mi és hogyan történt velem azokban az években. Halálom után felbontandó.”
