A Magyar Labdarúgó Szövetség a múlt héten mutatta be az edzőképzés új vezetőjét, a német Jörg Danielt. Mennyire lepte meg, hogy a szövetség egy 65 éves nyugdíjast választott ki erre a posztra?
Engem sok mindennel már nem tudnak meglepni.
Amikor Bernd Storck arról beszélt, hogy mostantól minden más lesz, mert ami eddig volt, az semmit sem ért, kissé megütköztem.
Mindez azért érdekes, mert Jörg Daniel azt mondta, hogy amit a magyar edzőképzés területén tapasztalt, az számára rendben van, és a munkáját erre szeretné alapozni.
Közben Bernd Storck azt nyilatkozza, hogy forradalmat kell csinálniuk, mert a magyar edzőképzés anyaga köszönőviszonyban sincs a külföldön oktatott dolgokkal. Tényleg nem értem.
Igazat szólt az MLSZ sportigazgatója?
Ha Bernd Storck részt vett volna a tanfolyamainkon, ha tudná, hogy irányításom alatt mi zajlott a magyar edzőképzésben, akkor egészen biztosan nem nyilatkozta volna ezt – hacsak nem más célja volt ezzel. Az UEFA nagyon erős szabályrendszerekkel határozza meg azt a minimális követelményrendszert, amelyet a magyarországi edzőképzés vezetői sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ezt ki lehet egészíteni a helyi sajátosságokkal.
Storck úr kritikáját komolytalannak érzem.
Természetesen a mindenkori sportigazgatónak – ha az edzőképzés felügyeletét is rábízzák - joga van a változtatásra.
Azonban nagyon nem szerencsés, ha átgondolatlan, csupán a népszerűséget hajszoló és bombasztikus nyilatkozatokat teszünk közzé. Már csak azért sem, mert amikor 2013-ban az MLSZ-től megkaptam ezt a feladatot, az UEFA erre illetékes szakemberei, az úgynevezett Jira Panel szakértői, Michel Sablon és Andreas Morisbaek Magyarországra utaztak, hogy ellenőrizzék a képzési anyagainkat.
Ezek az emberek beültek az oktatási napokra, átnézték a tematikát, az órarendeket, az előadási anyagokat, majd elutazásuk után az általunk kialakított magyarországi edzőképzést jónak minősítették.
Ez után az UEFA beválasztott abba a technikai elemző csoportba, ahol – többek között - olyan edzőóriásokkal dolgozhatok együtt, mint a Manchester United volt menedzsere, Sir Alex Ferguson.
Mindez azért is érdekes, mert 2016 nyara óta szinte szitokszóként beszélnek a magyar futballedzőkről. Miért?
Azért, mert az elmúlt 30 évben a magyar trénerek nem tudtak olyan eredményeket produkálni, amire sokan felkapnák a fejüket.
Könnyű minderre ráhúzni, hogy ez csak a magyar futballedzők bűne.
Aki ezt mondja, részigazságokról beszél, mert az sem mindegy, hogy milyen az adott szakembereket körülvevő közeg.
Soha nem állítottam, hogy a magyar edzőképzéssel mindig minden rendben volt. De az is tény, hogy a külföldi trénerek sem akartak ennyire itt dolgozni akkor, amikor mi a hátsó földesen vagy salakoson, sok esetben fizetés nélkül próbáltunk egyről a kettőre jutni. Most, hogy vannak jó pályák, és megfelelőek a munkakörülmények, stabil az anyagi háttér, hirtelen nagyon vonzóak lettünk.
1986 és 2016 között a legnagyobb durranásnak az 1996-os atlantai olimpiára való kijutás számított. Az Európa-bajnokságokat és a világbajnokságokat viszont rendre Magyarország részvétele nélkül rendezték meg. Mennyire kritika mindez a magyar edzőkre és az edzőképzésre nézve?
Mivel hosszú időn keresztül az utánpótlásban dolgoztam, kissé árnyalnám a képet, hiszen 2008-ban az korosztályos Európa-bajnokságon, majd egy évvel később, az egyiptomi világbajnokságon is bronzérmet nyertek a magyarok.
Azok a fiatalok is a magyarországi akadémiákon nevelkedtek, akiket a nagy klubok megfelelően képzettnek tartanak a maguk szintjéhez mérve, így előszeretettel visznek el tőlünk.
Reméljük, hogy a sikeres képzésük külföldön is folytatódni fog, így értékei lesznek a jövő magyar labdarúgásának. Az elmúlt 5-6 évben rengeteg olyan külföldi edző tűnt fel Magyarországon, akitől a megváltást, a csodát vártuk.
Mindez – akár klub-, akár válogatottszinten – elmaradt. Kivéve természetesen a tavalyi Európa-bajnokságot, ahol a vártnál sikeresebben szerepelt a magyar válogatott.
Az viszont nagyon nem sportszerű, hogy ennek nyomán labdarúgásunk minden baját a magyar edzők nyakába varrjuk.
Magyar edző és magyar edző között is óriási a különbség, miként külföldi és külföldi között is. A mostani harmincas-negyvenes éveikben járó szakemberek tanulni akarnak, folyamatosan képzik magukat, egyetemekre járnak, nyelveket beszélnek. Az idősebb kollégák közül akad néhány, aki szerint erre nincs szükség, de a jövő azoké a szakembereké, akik hisznek a folyamatos önképzésben és tanulásban.
Ha a hazai edzőképzés ennyire magas színvonalú, miért nem szerződtetik a külföldi csapatok a magyar edzőket?
Nézze, a lengyel labdarúgás valamivel magasabb színvonalú, mint a magyar, mégsem lehet azt mondani, hogy a lengyel edzők tömegével ülnének a top ligás csapatok kispadjain.
Ön sok izlandi edzőt ismer, aki európai együtteseket vezet?
Pedig az izlandi labdarúgás, és a szigetország válogatottja az elmúlt években komoly fejlődésen ment keresztül. Ugyanez igaz Ausztriára is. Ha Jose Mourinho százszor megbukik, százegyedszer is kap majd állást.
Olyan menedzsment, olyan szakmai háttér van mögötte, amelyről magyar edző álmodni sem mer. Az európai élcsapatok kispadjait nem az alapján lehet megszerezni, hogy az adott edző országának felnőttválogatottja milyen eredményeket ért el.
Egyébként ma már az internet segítségével mindenkiről mindent lehet tudni.
Nálunk mégis, ha valakiről leírják, hogy kétszer járt a Holdon, senki nem néz utána a dolog hitelességének.
Egy nemzetközileg sikeres „fecske" mégis akad, Dárdai Pál.
Akire azt mondják, hogy ő a német futball „terméke", miközben Pali az UEFA A-licencet és a Pro-licencet is a magyar edzőképzésben szerezte.
Senki nem állítja, hogy mindent itt tanult meg, hiszen több évtizede Berlinben él, és az ottani gyakorlati tapasztalatokat Magyarországon biztosan nem tudta volna elsajátítani.
De miért nem lehetünk arra büszkék, hogy a Hertha vezetőedzője nálunk tanult?
Miért kell minden egyes alkalommal azt leírni, hogy Dárdainak semmi köze a magyar labdarúgáshoz, a magyar edzőképzéshez, miközben Pali elismerte, hogy felhasználható ismereteket kapott a sikeres munkájához.
Nincs ez az egész edzőképzés egy csöppet túlmisztifikálva?
Talán furcsa lesz ezt tőlem hallania, de a válaszom igen. A képzés színvonalát az előadások anyagai, a kiadott képzési könyvek, a továbbképzési rendszer szervezettsége és színvonala adja meg. De mindez semmit sem ér az elhivatottság vagy nyitottság nélkül.
Bármennyire is azt gondoljuk, hogy bárkiből lehet jó edző, ez nem igaz.
Mint ahogyan tanárnak vagy orvosnak sem alkalmas mindenki. Az edzőképzés csak egy kaput nyit ki, amelyen ha valaki akar, besétál. Hogy a kapun túl a kapott információkkal, az itt megszerzett tudással miként sáfárkodik, az már nem az edzőképzés felelőssége. Az edzőképzés tehát abban a tekintetben valóban túlmisztifikált, hogy mindenki ettől várja a csodát.
Miért kellett önnek megválnia az MLSZ-ben betöltött pozíciójától?
Az elméleti munkavégzés mellett nagyon szerettem volna visszatérni a gyakorlatba, a pályára. Ez a munka nagyon hiányzott nekem.
Annak a lehetőségét kerestem, hogy miként tudnám ezt a kettőt együtt csinálni.
Számos európai országban az edzőképzés vezetői az adott nemzet utánpótláscsapatainál dolgoznak.
De például Ausztriában a felnőttválogatott pályaedzője vezette az ottani edzőképzést. Ekkor jött a felcsúti lehetőség, ahol szakmai igazgatói állást kínáltak. Szerintem e kettőt probléma nélkül tudtam volna tovább csinálni – az MLSZ-ben nem így gondolták.
Nem érzi úgy, hogy a két poszt egyidejű betöltése összeférhetetlen?
Nem. Megfelelő intelligencia és képzettség kérdése, hogy az ember ezt hogyan kezeli.
Ez a két feladat nem olyan, ami teljes embert kívánna?
Ha van egy megfelelő stáb, ha az ember a munkatársaitól megkapja a kellő segítséget, akkor a két munka elvégezhető.
Mindez azonban már csak feltételezés, mert az MLSZ-ben nem úgy gondolkodtak, ahogy én, így fájó szívvel, de meg kellett válnom az ottani beosztásomtól.
Így most minden erőmmel a Puskás Akadémián folyó szakmai munkára koncentrálhatok.
Amikor 2013-ban vezetni kezdte az edzőképzést, jó néhányan amolyan megváltóként tekintettek önre.
Nagyon sokan meg értetlenségüknek adtak hangot, hogyan lehetett engem erre a posztra felkérni, kinevezni. Mindez fokozódott, amikor felvállaltam olyan döntéseket, amelyeket nem mindenki fogadott szívesen.
Az MLSZ sportigazgatója most forradalomról beszél. Pedig az volt az igazi forradalom, amit abban a három évben a szövetségben végeztem.
Hogy a megfelelő alaptudással nem rendelkező, korábbi sokszoros válogatott játékosokat nem vettem fel a PRO-képzésbe. Hetekig erről cikkezett a magyar sajtó. Hogy volt erőnk bevezetni az edzők továbbképzéseit biztosító sorozatot, kreditpontrendszerrel ösztönözni a tanulást.
Az e-learning oktatással és vizsgáztatással rendszert vittünk a folyamatokba. A tanfolyamok előadásait tartalmazó képzési könyveket elkészítettük és kiadtuk.
Új tanfolyami formákat vezettünk be a gyerekek, amatőrök és erőnléti területeken dolgozók számára.
Az edzőképzés irányítása mellett az U21-es és az U20-as válogatottat is vezettem – ekkor még nem volt gond, ha az elméleti munkát ötvöztem a gyakorlatival.
Mennyire fájó pont, hogy a 2015-ös utánpótlás-világbajnokságon nem ön ült a válogatott kispadján?
Van egy kis hiányérzetem. Szívesen kipróbáltam volna magam, mire vagyok képes azzal a társasággal abban a mezőnyben.
Sajnálom, hogy még a stáb tagjaként sem vehettem részt ezen a vb-n, hiszen azokkal a srácokkal fél évig együtt készültünk.
De nem akartam belső konfliktust, félreálltam, átadtam Storcknak a csapatot, menjen ő a vb-re.
A magyar futballedzők hogyan tudnának abból a saját maguk ásta csapdából kitörni, amelybe az évtizedes eredménytelenségük miatt beleestek?
Az tud bizonyítani, aki lehetőséget kap. Ma nem ez a trend a magyar labdarúgásban. A magyar edzők - egy-két kivételtől eltekintve - nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy kiugró teljesítménnyel rukkolhassanak ki. Miért?
Mert nem kerülhetnek olyan csapatokhoz, és nem kapnak olyan lehetőség- és feltételrendszert, hogy a tudásukat megmutathassák.
Azt kérdezte, hogyan lehetne ebből kitörni? Nem tudom. Ördögi kör ez. Ne legyen igazam, de könnyen lehet, hogy öt év múlva arra jövünk rá, hogy a külföldi edzőkkel sem jut a labdarúgásunk ötről a hatra – bármennyire is csúcsszupernek voltak ezek a trénerek idehaza bemutatva.
Akkor ki lesz a hibás, akkor is a magyarok? Addigra remélhetőleg készen állhatnak a munkára azok a most még fiatalabb magyar szakemberek, akik a hazai edzőképzésben tanultak – abban az esetben mindenképpen, ha a képzés színvonala nem csökken. Talán majd ők megmutathatják, mit tudnak.
Csak ez hozhat változást, ugyanakkor a következő öt évben nem látom ennek a fordulatnak a lehetőségét. Miközben úgy vélem, hogy súlyos hiba lenne az elmúlt három év edzőképzésének eredményeit lerombolni.
Azért pedig nagyon haragszom, ha az eredményeinket valaki csak azért kérdőjelezi meg, hogy ezzel a saját népszerűségét növelje.