A brazil szurkolók pofátlanul lazák, Neymar megdöbbentően ideges

A Brazília–Costa Rica meccsen (2–0) megtapasztalhattam, hogy milyen a brazil szurkolók lélektana. A válogatott számára kötelező volt a győzelem, ők mégis Argentínával és Messivel voltak elfoglalva. Egészen a kezdő sípszóig. Onnantól már csak egy valami számított: a győzelem. Azonban a futballimádat, a szenvedély, ami belőlük fakad, óriási terhet rak a csapatra, különösen Neymarra, akitől egész Brazília a világbajnoki címet várja. Ő pedig mindenáron próbál megfelelni ennek az elvárásnak.

Kiküldött munkatársunk jelenti Szentpétervárról.

Péntek reggel korán, helyi idő szerint fél kilencre a stadionhoz értem, ahol a médiabejáratnál közölték, hogy csak tízkor nyitnak. 14 fok volt, esett az eső, fújt a szél. A szentpétervári Kresztovszkij Stadion a Finn-öböl keleti végében található, így ez az időjárás szinte mindennaposnak mondható. A hely másik specialitása mostanság a majdnem fehér éjszakák. Azt mondják, a brazilok nehezen tudják ezt megszokni, panaszkodnak is ezerrel. Nekem meg itt ez a másfél óra, amíg kinyitják a kapukat.

Mindegy, a brazil válogatott játszik, kibírom.

A tető alatt sikerült menedéket találnom, jó néhány brazil újságíró és fotós volt már itt, ők biztosítottak róla, hogy ez a meccs más lesz, mint amilyenekhez eddig hozzászoktam. A brazil média munkájáról amúgy egy magyar embernek még elképzelése sincs. Csak egy példát mondok: van olyan brazil rádióállomás, amely a vb ideje alatt a nap 24 órájában – tehát éjjel és nappal – a világbajnokságról szól, munkatársaik innen jelentkeznek be, és mondják és mondják. Magyar újságíróként egészen különleges szerencse, hogy a FIFA nem tett várólistára és már az első körben megadta a meccsbelépőt. Hány és hány olyan kolléga ült bánatosan a sajtóközpontban és nézte tévén azt, ami tőle 100 méterre zajlott – én pedig bemehettem.

A brazil szurkolók egyedülállóak Forrás: Origo

Amikor a játék és az érzelem találkozik

Sokszor mondják, Brazíliában a futball sokkal több mint sport. Vallás. Amikor 1950-ben Uruguay 2–1-re legyőzte őket a vb-döntőnek beillő utolsó meccsen a Maracanában, kisebb öngyilkossági hullám söpört végig az országban. 2014-ben pedig, a hazai rendezésű vb-n

a játékosok zokogtak a himnusz alatt, a csapat mellé pszichológust kellett rendelni,

a mély vallásosság, a hazai pályába vetett hit hatalmas nyomásként nehezedett a játékosokra, akik maguk is elhitték, itt csak ők nyerhetnek. Az elődöntőben aztán a németek hetet rúgtak nekik, ebből négyet hat perc alatt. Nem mindennapos esemény a futballban,

általában egy komoly érzelmi összeomlás szükséges hozzá.

A szurkolók mindig a győzelmet várják a csapattól Forrás: Origo

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy miért más brazil futballistának lenni. A szurkolók, akarva, akaratlanul is, de

óriási nyomást helyeznek a játékosokra.

Brazília mindenki másnál többször nyerte meg a világbajnokságot. Ötször. Tök mindegy, hogy ki az edző, hogy kik alkotják a csapatot, vagy hogy mi a taktika, mindenki a végső győzelmet várja tőlük. És teszik mindezt hihetetlen lazasággal. Már-már pofátlan módon. Olyan brazilosan.

A meccs előtt a stadion körül sétálgatva a szurkolók mindennel foglalkoztak, csak a saját csapatukkal nem.

Pedig lehetett volna, hisz az első fordulóban 1–1-es döntetlent játszottak a svájciakkal. Még akár bajba is kerülhettek volna. De mit csinál ilyenkor a brazil? Röhög a legnagyobb rivális nyomorán:

Messi nevét többször hallottam, mint Neymarét (a dal leghangsúlyosabb része a „chao Messi, chao Messi", azaz „viszlát Messi, viszlát Messi”). Lehet azért, mert ők már ekkora tudták azt, amire nekünk 97 percet kellett várni:

hogy Brazília győzni fog.

Ittlétem alatt találkoztam számos szenvedélyes szurkolóval, de az a futballimádat, ami a brazilokból fakad, egyedülálló. Ez már a himnuszoknál megmutatkozott. A stadionban idő előtt befejeződött a brazil himnusz (a hossza miatt megvágták),

de a szurkolók végigénekelték, az sem számított nekik, hogy már rég a Costa Rica-iaké szólt.

Nekik a futball több mint játék Forrás: Origo

Meccs közben nem volt olyan ítélet, amelynél ne ugrottak volna fel a helyükről, és ne kérték volna számon a játékvezetőt. A latinos temperamentumokra csak rátett egy lapáttal az a néhány Costa Rica-i szurkoló, aki elvegyült közöttük, és a 90. perc körül vigyorogva mutogatta nekik, hogy

hangosabban, hangosabban.

Aztán persze Coutinho góljánál minden megváltozott. A Costa Ricaiak elnémultak, az addig is hangos brazilok még hangosabbak lettek. Az utolsó másodpercekben Neymar berúgta a másodikat, csak hogy

igaza legyen annak a kisfiúnak, aki valamiért a médiatribünre ült ki, pont mellém, és 2–0-s győzelmet jósolt.

A lefújás pillanatában Neymar a földre rogyott és elsírta magát. Valószínűleg benne volt az elmúlt három hónap, a Bajnokok Ligájából való kiesés, a súlyos sérülése, a visszatérése. De mindezen túl benne volt az is, hogy mit jelent brazil futballistának lenni: elképzelhetetlen nyomást. Ahogy Argentína Messitől, úgy Brazília tőle várja a világbajnoki címet.

A meccs végén Neymar elsírta magát Forrás: Sputnik/Evgeny Biyatov

Neymart élőben látni

A Svájc elleni 1–1-es döntetlen után Dean Jones, a Bleacher Report munkatársa azt írta, hogy Neymar úgy játszott, mint

egy kisgyerek a játszótéren, aki mindig magának akarja a labdát,

és semmi hasznát nem vette a csapat. A statisztikák, a tények – amikbe nehéz belekötni – azt mutatták, hogy ez nem igaz, de Costa Rica ellen élőben is megnézhettem, hogy milyen az, amikor a legnagyobb sztár hátráltatja a válogatottját. Akik látták már Messit élőben játszani, mind azt mondják, hogy teljesen más, mint a tévében.

Azt, ahogy csak sétál a pályán, kivonva magát a játékból, majd egyetlen mozdulattal, rágyorsítással megváltoztat mindent, azt élőben kell megtapasztalni. Neymar is ilyen.

Brazília Neymartól várja a csodát Forrás: AFP/Christophe Simon

A sok flikk-flakk, fetrengés és provokálás ellenére ő az, aki mindig kéri a labdát, felvállalja a párharcokat, előkészít, helyzetet alakít ki, gólt lő. Közhelyesen hangzik, de tényleg így van:

ha Neymarnál van a labda, valami biztosan történik.

És ezt nem csak én gondolom így, hanem az a több tízezer brazil szurkoló is, aki egyszerre hördül fel, amikor hozzá kerül a labda. Mindegy, hogy a félpályánál vagy a tizenhatoson belül. Ők is tudják, ez már nem az a világ, ahol pusztán technikai adottságokkal nagy játékos lehet valaki. Neymar sokszor nem a játékkal foglalkozik (ami inkább az őt rugdaló ellenfelek hibája), de ő az,

aki még a célfutball közepette is visszaad valamit abból a brazil szambából, amire a szurkolók oly büszkén döngetik a mellüket.

Az ilyenekről van szó:

A meccs után

Mivel Tite megvárakoztatta az újságírókat, majd minden egyes kérdésre ötperces monológgal felelt,

a brazil szurkolók nagy része már messze járt, amikor én kijöttem a stadionból.

A Kresztovszkij Stadiontól hosszú, 2,5–3 kilométeres séta vezet a legközelebbi metróállomásig. Akik nem siettek, azok vagy fociztak a bejárat előtt, vagy a közeli vidámparkban nézték a bungee jumpingozókat, vagy az egyik sörsátorban a helyi idő szerint 18 órakor kezdődő Nigéria–Izland (2–0) meccset. Ez ugye az argentinok szempontjából volt fontos, Izland vereségével Messiéknek még maradt esélyük a továbbjutásra.

Argentína veresége a mi győzelmünk

– mondta az egyik brazil szurkoló.

A brazilok örömét csak tovább fokozta Argentína bukása Forrás: Origo

Hazafelé a metrón nem folytatódott a buli, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a jó állomáson szálljon le. A mozgólépcsőn még átintegettek a szembe jövőknek, egyszer-egyszer elhangzott Neymar neve és a „Viva Brazil”, de aztán elnyelte őket az egyik közeli gyorsétterem.

Valószínűleg csak a legközelebbi, Szerbia elleni meccsig, amikor megint kimennek a stadionba, megint fantasztikus hangulatot csinálnak, de cserébe elvárják a válogatottól, hogy győzzön. És ez így van, mióta a világ világ. És így is lesz mindaddig, amíg futball lesz a Földön.

A képek Huawei P20 Pro-val készültek.