Huszonhat évvel ezelőtt, 1993-ban az esseni világbajnokságon találkoztunk először. Ha akkor azt mondja önnek valaki, hogy 2019-ben még mindig vív, mit felel rá?
Nem hiszem, hogy sokan hitték volna ezt – talán még én sem.
Akkor a közvélemény úgy gondolta, hogy jött egy fiatal magyar lány a semmiből, és ezüstérmet nyert élete első felnőtt világversenyén.
Én nem így éreztem ezt, mert már 1992-ben a lisszaboni felnőtt Eb-n ezüstérmes voltam, a német Sabine Bau alig tudott megverni.
Szeleburdi voltam és fiatal. Könnyen vívtam. Nem is tudtam értékelni úgy az eredményeket. Pedig azon az 1993-as vb-n óriási eredményeket értem el, a negyeddöntőben a hazai páston vívó legendát, Anja Fichtelt vertem meg, az elődöntőben meg egy másik németet, Funkenhausert. Csak a döntőben kaptam ki az olasz Francesca Bortolozzitól két asszóban.
Jól emlékszem, hogy sírt utána?
Nem, nem szoktam sírni, inkább nézek némán magam elé és pörgetem az asszót a fejemben, hogy mit kellett volna csinálni.
Különben sem volt miért sírnom. Akkor én voltam a világ második legjobb tőrvívója.
Pár év múlva tisztult le ez, amikor tényleg tudtam értékelni azt, ami történt. Korábban kétszer nyertem junior vb-t, de az áttörés mégiscsak Essen volt. A német Anja Fichtelt úgy hívták, hogy tőrkirálynő. 1988-ban Szöulban két aranyat nyert az olimpián. Nem gondolkodtam, hogy ki áll velem szemben. Csak azt csináltam, amit a mesterem, Solti Antal mondott nekem. Mindig mindent megtettem neki. Ha azt mondta, hogy 100 kitörés, akkor az 100 kitörés volt.
Számolta?
Én? Dehogy is. Inkább ő. De megcsináltam becsülettel. A mester azért odafigyelt. Most már többször gondolkodom azon, mi a jó a szervezetemnek, mérlegelem, hogy ez jó, ez nem jó. Anno, a kilencvenes években semmi nem számított.
43 évesen mi tartja még az élsportban?
Az életem nagy részét a vívás töltötte ki. Mindig jöttek az újabb célok.
Az olimpiák után mindig meghaltam. Mivel hat olimpián jártam, hatszor haltam meg. De aztán mindig összeszedtem magam.
Akkor is így volt ez, amikor 2004-ben az athéni olimpián negyedik voltam egyéniben. A szívem négyévente kicsit összetört. Most meg az a cél, hogy ott legyek életem hetedik nyári olimpiáján. Ezért csinálom.
Tudomásom szerint nincs olyan magyar sportoló, aki ennyiszer eljutott az ötkarikás játékokra.
A szörföző Gádorfalvi Áron volt hatszor. Meg Gerevich Aladár.
És én is. Cél a hetedik. A másik cél a budapesti világbajnokság. Ott nagyon szeretnék csúcsformában vívni. A hazai rendezésű vb mindig nagyon megmozgat. 2013-ban a 16 között estem ki Budapesten. Most jó lenne tovább menetelni. A kérdésre visszatérve, nem szeretek arról beszélni, hogy mi lesz akkor, ha vége lesz, mert ez most megzavarná a következő célokra való koncentrációmat.
A hetedik olimpiára kijutni azért nem egy csettintésre megy.
Ne mondja, borzalmasan nehéz lesz. Az elsődleges cél a csapat kijutása, ha nem tudunk kikerülni, akkor két ember mehet Magyarországról. Most Kreiss Fanni van a legjobb helyzetben, de ez még változhat. A pesti vb ebből a szempontból nagyon fontos lesz.
Nem arról van szó, hogy az élsport adta biztonságba kapaszkodik, és ezért nem hagyja abba?
Ez a közegem, így ebből tényleg nagyon nehéz kilépnem.
Még akkor is, ha van két gyönyörű gyerekem, akik alaposan lefoglalnak. Ez a váltás borzalmasan nehéz – nehéz lesz, ha egyszer bekövetkezik.
Fél ettől?
Nem. Mert előbb-utóbb el fog jönni ez a pillanat. De gondolkodni nem akarok rajta. Pedig ez a szezonom nem sikerült a legjobban. Majdnem ráment minden, de az utolsó pillanatban rájöttem, mi az, amin változtatnom kell. Az Eb-csapatban nem vívtam, de akkor nagyon szomorú lennék, ha a vb-csapatba sem kerülnék be.
Düsseldorfban volt egy mérkőzés, amit a 20 éves Kondricz Kata ellen vívott – nem akarok állandóan ezzel jönni, de Kata a lánya is lehetne. De ami a lényeg, látszott, hogy iszonyatosan fontos önnek ez a meccs. Mert itt dőlt el, hogy Mohamed Aida lesz a legjobb magyar egyéniben a női tőrben az Eb-n.
Bármikor, amikor egy magyarral vívtam, sokkal nehezebben ment a dolog, mert ez egy mentális csata. Katával az idény során borzalmasan sokat edzettünk.
Ez igazi lelki csata volt, de fontos volt számomra a győzelem. Ilyenkor a két ellenfél nem vonul el, beszél is egymással a meccs előtt, de most, Düsseldorfban elvonultam egy kicsit. Nem akartam, hogy bármi kizökkentsen. Az utóbbi időben túl sok minden zavart, zökkentett ki feleslegesen.
Micsoda?
Micsoda?
A család, hogy mi van a gyerekekkel, mi lesz ma a vacsora, hogyan legyek két helyen egyszerre, egy olyan nő dolgai ezek, aki az év nagy részében egyedül neveli a két gyerekét, miközben megpróbál élsportoló maradni.
Jó, hogy mondja ezt, mert egy időben az élete nyitott könyv volt a közvélemény számára. Emlékszem, mekkora volt a csodálkozás, amikor férjhez ment egy kanadai emberhez, és elmondta, mennyit ingáznak Budapest és Vancouver között.
A férjem Laurie Shong, Vancouverben él, és még mindig rengeteget ingázunk Magyarország és Kanada között. Az elmúlt húsz évben kis túlzással a fél életemet a repülőgépen töltöttem. Nem sok minden változott, ez nehezíti a körülményeket.
De nem gondolt arra, hogy kitelepüljön?
Szoktam ezen gondolkodni, de az az igazság, hogy
én jobban érzem magam Magyarországon, mint Kanadában. Tudom, ez manapság ritka.
Engem nem az anyagi dolgok mozgatnak. Ha ez lenne a fontos, akkor nincs kétség, hogy ebből a szempontból Kanada jobb hely Magyarországnál.
A pénz azonban nem minden. Főleg, amióta megszületett a nagyobbik lányom.
A férje mit gondol erről?
Neki meg kint jobb, ő Vancouverben van otthon.
Patthelyzet?
Az. Nyilván, ha vége lesz egyszer az élsportnak, a család egyesítése érdekében mozdulnunk kell. Akkor majd gondolkodom a kiköltözésen.
A gyerekei kettős állampolgárok?
Igen. Én nem vagyok az. Csak magyar.
A kislányaim két nyelven beszélnek, ez nagyszerű alap a számukra. Az írással vannak még gondok, de majd ez is kiegyenesedik.
Majd ők eldöntik, hogy hol akarnak élni, lesz választási lehetőségük, talán könnyebben döntenek majd, mint én.
Magyarországon állati könnyen rásütik egy harmincon túli sportolóra, hogy csak azért nem vonul vissza, mert az élsport jól fizet, hogy ebből meg lehet élni, így lesz az ember a közvélemény szemében megélhetési sportoló. Ön is az?
Viccel? A vívásban? Éppen, hogy megélek a dologból.
Bármilyen civil tevékenységből jobban meg tudnék élni. Én ezt azért csinálom, mert szeretem.
A vívásban nincsenek óriási pénzek, ráadásul az eredményeim sem olyanok, amik nagy pénzre predesztinálnak.
Meg aztán Mohamed Aida amúgy sincs a magyar sportmédia fősodrában.
Nem vagyok, nem annyira baj ez. Régen az embereknek és a sajtónak is csak az aranyérem számított. Ezt nagyon sokszor éreztem.
Ebben nagy a változás az elmúlt olimpiák óta. Ma már nem kérdezik meg, hogy „de miért csak ezüst?". Hogy kevesebbet szerepelnék? Ilyen feszített tempó mellett, amit csak tudok, a gyerekekkel töltöm.
Nézze, a kisebbik lányom Williams-szindrómával született. Ez egy elég ritka betegség, és nagyon sokat kell vele foglalkoznom. Születése után sok időbe telt, hogy feldolgozzam ezt. Talán éppen azért beszéltem erről többször a nyilvánosság előtt, mert másnak is segíthetek ezzel.
Ez egy nagyon ritka betegség, és nagyon nagy odafigyelést igényel attól, akinek a gyermeke ebben a cipőben jár.
Ha az eddigi hat nyári olimpiájából egyetlen pillanatot kellene kiválasztania, melyik lenne az?
2000, Sydney. Akkor a férjemmel együtt készültünk.
Ő kanadai színekben ment az olimpiára, nálunk edzőtáborozott, voltak közös céljaink, akkor nagyon kerek volt minden.
Még az elején voltunk a kapcsolatnak.
A rózsaszín köd állapota?
Az (nevet.) Meg a vak szerelemé.
Azt hittem, hogy a 2008-as pekingi olimpia magyar-amerikai csapatmeccsét, az elődöntőt mondja.
Az sem volt mindennapos. Én voltam a befejező ember, amikor bekötöttem, 14 tussal vezettek az amerikaiak. Tehát 40-26 volt oda.
Előbb adtam zsinórban 9 tust, ekkor az amerikai Smart is betalált. Aztán megint jöttem. Húsz másodperccel a vége előtt egyenlő volt.
És ekkor elkövettem egy nagy hibát, kinéztem a táblára. Ma már tudom, hogy nem kellett volna. Az egész itt van előttem. Ez a mai napig visszaköszön.
Kiegyenlítek, megnyugszom, fújok egyet, és megkapom az utolsó tust. Nem lett volna szabad kinézni a gépre.
Miért nézett ki?
Ösztönből jött. Azok után, hogy behoztam ezt az óriási hátrányt, persze, lazul a koncentráció. Pedig itt a döntőbe juthattunk volna. Maradt a bronzmeccs, azon is kikaptunk, negyedikek lettünk.
Ha most lenne 18 éves, ugyanezt a pályát választaná magának?
Persze. Annyi élményt adott. A sikerek, a kudarcok, a világ megismerése, nem beszélve arról, hogy itt ismertem meg a férjem, a csapat Európa-bajnoki aranyérem, ezek felejthetetlen dolgok.
Nem fájnak már a reggeli felkelések?
Jaj, dehogynem. Minden olyan ember csodálója vagyok, aki reggel hatkor már az uszodában kezd. Én ezt a napi rutint, a gyerekekkel való felkelést, az iskolába menést nagyon nehezen élem meg.
Elég fájdalmas mókuskerék ez.
Az. Néha én is beledarálódtam. Pörgetett rendesen a kerék.
Ki is dobta?
Nem, mert ilyenkor
mindig jól jött, ha elmentem egy versenyre, az utazás, a vívás új erőt adott, mire hazamentem, már újult erővel pörgettem a kereket.
Tökéletes terápia nekem a vívás, a sport a legnehezebb időszakokon is átsegít. Tudom, ez olyan, mintha fordítva lennék bekötve. De én így érzem jól magam.