Az új Nadalként robbant be a teniszvilág csodatinije, de ugyanilyen gyorsan el is tűnhet

Carlos Alcaraz története eddig mesébe illő, de láttunk már hasonló, rövidéletű tündökléseket a tenisz világában. Az új Rafael Nadalként istenített játékos előtt rengeteg keürlendő példa akad. Összegyűjtöttük huszonöt teniszező történetét, akik mind fiatalon értek el kirobbanó eredményt, a pályafutásuk fényesnek ígérkező folytatásában azonban már nem tudtak hasonló sikereket felmutatni.

Carlos Alcaraz 19 éves, 4 hónapos és 6 napos korára olyan dolgokat ért el, amiről a legtöbb teniszező egész pályafutása során hiába álmodozik.

Minden idők legfiatalabb világelsőjévé vált, miután megnyerte a US Open döntőjét az ellen a Casper Ruud ellen, akit a karrierje legelső ATP 1000-es fináléjában is legyőzött.

A legtöbb szakértő már most úgy gondolja, hogy az Alcarazhoz nagymértékben hasonlító, 22-szeres Grand Slam-győztes Rafael Nadaléhoz hasonlító pályafutás elé néz a spanyol tinédzser.

Alcaraz a US Openen aratott sikerével a világelsőséget is megszerezte Forrás: Anadolu Agency via AFP/2022 Anadolu Agency/Lev Radin

Azonban az elmúlt fél évszázadban jó néhány olyan teniszező jelent meg a semmiből, aki később nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és akiknek a sorsát Alcaraz bizonyosan el akarja kerülni. Listába szedtünk 25 ilyen férfi játékost, azaz olyanokat, akik még 25 esztendős koruk előtt egy remek eredménnyel robbantak be a köztudatba, ezt azonban a folytatásban alig, vagy egyáltalán nem követte hasonló siker, és emiatt hamar feledésbe merült a karrierjük.

1. Zeljko Franulovic
Az 1968-ban létrejött open éra – amikortól a hivatásos teniszezők is indulhatnak a különböző tornákon, így a Grand Slameken is – elején

az ausztrál játékosok uralták a teniszvilágot, így aztán a jugoszláv Zeljko Franulovic 1970-es berobbanása színesebb mezőnyt predesztinált.

Már az előző évben is eljutott a Roland Garros negyeddöntőjéig, ekkor azonban nem egészen 23 esztendősen Arthur Ashe-t is legyőzve bejutott a párizsi fináléba, ahol a szintén az első GS-döntőjét játszó Jan Kodes hatalmas verést mért rá. Kodesnek ez megadta a lökést egy nagyszerű karrierhez, Franulovic azonban már csak a következő egy évben tudott valamirevaló eredményeket felmutatni: 1971 után kisebb versenyeken sem jutott döntőbe, Grand Slamen pedig sosem élte meg a második hetet a Monte-Carlo Masters jelenlegi tornaigazgatója.

2. Patrick Proisy
Rendkívül hasonló íve volt Proisy karrierjének, aki szintén 22 évesen többek között a Kodes és a Manuel Orantes elleni sikerrel jutott be Roland Garros-döntőbe, amit a hazai közönség előtt szettelőnyből veszített el 1972-ben. Az év végén ugyan még egy perth-i versenyen diadalmaskodni tudott, a későbbi szezonokban egyedül egy alacsony besorolású hollandiai tornát tudott megnyerni, egy Australian Open-elődöntő pedig messze kimagaslott a Grand Slam-eredményei közül.

3. Philip Clive Dent
Szintén a hazai Grand Slamén érte el a legszebb eredményeit Phil Dent, aki 23 évesen Jimmy Connors ellen veszítette el az 1974-es Australian Open döntőjét. Dent a folytatásban egyéni versenyeken már csak egyszer, 1979-ben, szintén hazájában tudta megközelíteni ezt a sikert két kisebb tornagyőzelemmel, azonban párosban sokkal szebb eredményeket ért el. Hét GS-döntőjéből ugyan csak egyet tudott megnyerni, de azt éppen Melbourne-ben tette meg honfitársával, John Alexanderrel. Emellett egy vegyes páros címet is szerzett a US Openen Billie Jean King oldalán, valamint az ausztrálok 1977-es Davis-kupa-sikeréből is komoly szerepet vállalt.

4. Mark Edmondson
A listánkon Edmondson az első teniszező, aki egy GS-sikerrel robbant be az élmezőnybe.

Mindössze 21 éves volt, amikor 1976-ban négy, nála jóval esélyesebb honfitársát is legyőzve nyerte meg az Australian Opent.

Ezután azonban Denthez hasonlóan az egyéni eredmények csak egy-egy kisebb versenyen jöttek számára, és a páros került előtérbe a karrierjében. Összesen 34 trófeát szerzett párosban, köztük négyet a melbourne-i, egyet a párizsi GS-tornán, és ő is hozzásegítette hazáját egy Davis-kupához.

5. John Lloyd
Noha 19 évesen már megmutatta magát egy alacsony kategóriájú haverfordi torna megnyerésével, az 1977. decemberi Australian Open egyértelműen kimagaslott a brit John Lloyd egyéni pályafutásából, ahol egy ötjátszmás fináléban kapott ki az amerikai Vitas Gerulaitistól. Lloydnak a haverfordi versenyen szerzett trófea maradt az egyetlen az egyéni karrierjében, Grand Slamen pedig később két negyeddöntőt tudott még felmutatni. Vegyes párosban azonban ő is javítani tudott: Wendy Turnbull-lal négy GS-fináléból hármat is meg tudott nyerni.

6. Víctor Pecci
Paraguay történetének egyetlen teniszcsillaga is inkább hullócsillag volt, Pecci ugyanis hiába zárta a pályafutását – egyéniben és elsősorban Taróczy Balázs oldalán párosban – összesen 22 tornagyőzelemmel, mindegyik színvonala messze elmaradt az 1979-es Roland Garrosétól. Azon a versenyen ugyanis

Guillermo Vilast és Jimmy Connorst is sikerült legyőznie a paraguayinak, és csak a döntőben állította meg őt a Párizsban hatszoros bajnok Björn Borg egy négyszettes csatában.

Két évvel később még ugyanitt volt egy fellángolása Peccinek, akkor az elődöntőben győzte le őt a svéd, ezt leszámítva néhány harmadik fordulót tudott elérni a négy nagy torna valamelyikén.

7. John Sadri
Hasonlót mondhat el magáról az amerikai John Sadri, aki élete első döntőjét egyből a melbourne-i Grand Slamen játszhatta huszonhárom évesen, Vilas azonban 1979-ben jobbnak bizonyult nála. Ezután még három éven keresztül volt néhányszor jó hete, ennyi meccset már egyetlen tornán sem tudott nyerni, párosban azonban ő is eljutott még két fináléig az Australian Openen.

8. Steve Denton
Még Sadriénál is rövidebb jó periódus volt honfitársa, Steve Denton egyéni karrierjében, aki

1982 legelején és legvégén is döntőt játszott az Australian Openen, ám mindkettőt elveszítette, így végül a teljes pályafutása tornagyőzelem nélkül zárult.

Párosban még tudott néhány évig az élvonalban maradni, de a legnagyobb sikerét abban a versenyszámban is az 1982-es év hozta a US Open megnyerésével.

9. Johan Kriek
Mindkét említett melbourne-i GS-döntőben a Dentonnál másfél évvel fiatalabb Johan Kriek volt az amerikai legyőzője, aki

előbb dél-afrikai, majd amerikai színekben szerezte meg a trófeát.

Ám ő sem jutott be több fináléba GS-tornákon – igaz, neki voltak kisebb egyéni versenyeken is sikerei. A páros számára is jelen volt kiegészítő számként, ám ez valóban megmaradt ebben a szerepben, még ha nyolc trófeát alacsonyabb kategóriájú versenyeken sikerült is összegyűjtenie.

10. Mikael Pernfors
Pernforsnak nem volt szerencséje, hogy

a Borg-korszak utáni svédországi teniszimádaton a nála jóval tehetségesebb Mats Wilanderrel és Stefan Edberggel kellett osztoznia.

Pedig amikor karrierje első Roland Garrosán egészen a döntőig menetelt, úgy tűnt, ő is komoly sikereket hozhat a svédeknek, ezt azonban később – sérüléseinek is köszönhetően – csak egyetlen komolyabb eredmény követte: az 1993-as montreali 1000-es tornán aratott győzelme.

11. Marc Rosset
Noha az olimpia nem tartozik a teniszsport legrangosabb versenyei közé, mégis egyetlen olyan férfi győztese van az ötkarikás játékoknak – amióta Szöulban visszakerült a programba – aki egyértelműen egy ilyen esemény megnyerésével vált ismertté.

Barcelonában többek között Jim Courier és Goran Ivanisevic legyőzésével Marc Rosset huszonegy évesen lett olimpiai bajnok,

ezzel azonban a végére is értünk az igazán nagy egyéni eredményeinek felsorolásában. Szintén 1992-ben párosban GS-győztessé vált és Davis-kupa-döntőt is játszott, egyesben azonban egy GS-tornán elért elődöntő mellett mindössze két ATP 500-as siker írható a neve mellé.

12. Alberto Berasategui
Ha Alcaraz egy honfitársát szeretné kérdezni arról, hogy mit ne csináljon a pályafutása folytatásában, akkor célszerű Berasateguit megkeresnie.

A különleges ütőfogásáról is ismert spanyol húszévesen az 1994-es párizsi Grand Slamen menetelt a döntőig, ahol a címvédő Sergi Bruguera állította meg.

Alig egy hónappal később még nyert egy stuttgarti 1000-es versenyt, ezeket megközelítő eredményeket azonban már egyáltalán nem tudott elérni, és végül 27 esztendősen vissza is vonult a profi sporttól.

13. Greg Rusedski
A kanadai születésű teniszező már brit színekben jutott el egy meglehetősen könnyű – kiemelt ellenfél nélküli – úton az 1997-es US Open döntőjéig, ahol Patrick Rafter győzte őt le. Rusedski számára lendületet adott ez az eredmény, hiszen a következő két évben egy 1000-es és három 500-as torna mellett az adott idény legjobbjait felvonultató Grand Slam-kupát is meg tudta nyerni.

Greg Rusedski Wimbledonban sem ért el sok sikert Forrás: AFP/Frank Leonhardt

Ezzel azonban fel is soroltuk az összes nagy tornagyőzelmét, a 2000-es években ugyanis már egy-egy mérkőzés megnyerése is ritkaságszámba ment Rusedski részéről.

14. Marcelo Ríos
Peccihez hasonlóan Ríos is a tenisz úttörője volt egy dél-amerikai országban: 1998-as berobbanásával Chile is felkerült a sportág térképére.

Huszonkét évesen volt egy kiváló szezonja: Australian Open-döntő, Grand Slam-kupa-győzelem, három Masters-siker és a világelsőség is összejött Ríosnak.

Ettől azonban a folytatásban messze elmaradt, és a pályafutása hátralévő hat évében egy csapatvilágkupa-győzelem volt a legkiemelkedőbb eredménye.

15. Magnus Norman
A Wilanderék utáni korszak legjobb svéd teniszezője volt, mégis inkább a háromszoros GS-győztes Stan Wawrinka miatt lehet ismerős a neve. Pedig 2000-ben nagy bravúrnak számított, amikor salakon le tudta győzni Gustavo Kuertent, megnyerve ezzel a római Masterst – egy hónap múlva a Roland Garros döntőjében aztán visszavágott a brazil. Norman számára ez volt az utolsó alkalom, amikor egy nagy torna trófeájának közelében járt,

ebben pedig a csípő- és térdsérülései is közrejátszottak, amik huszonhét éves korára a visszavonulását is kikényszerítették.

Magnus Norman a svédek nagy tehetségének indult Forrás: AFP/Carol Newsom

16. Thomas Enqvist
A Normannál említett első mondattal Enqvist rajongói vitatkozhatnak, hiszen a honfitársánál két évvel idősebb teniszező szintén ígéretes karrier elé nézett az ezredfordulón. Azonban végül az 1999-es Australian Open maradt az egyetlen Grand Slam, ahol a legjobb négy közé jutott – ekkor Jevgenyij Kafelnyikovtól kapott ki a döntőben – és noha három 1000-es tornát is meg tudott nyerni, egyértelműen még jobb eredményekkel kecsegtetett a pályafutásának kezdeti szakaszában nyújtott teljesítményével.

17. Arnaud Clément
Yannick Noah 1983-as Roland Garros-győzelme mindmáig az egyetlen GS-trófea, amit férfi egyéniben tudott megszerezni egy francia játékos. Azóta többen is közel jártak az átok megtöréséhez, köztük a 2001-es Australian Openen Arnaud Clément, akit Andre Agassi győzött le könnyedén a fináléban. Az év végén Davis-kupát nyerő Clément számára több esély már nem volt,

a teljes karrierjében ez volt az egyedüli döntő az 500-as és az 1000-es tornákat is figyelembe véve.

Párosban azonban sikeresebb volt a francia: a párizsi Masters után 2007-ben Wimbledonban is győzött Michaël Llodrával, majd még egy melbourne-i fináléba is sikerült eljutniuk.

18. David Nalbandian
Guillermo Vilas óta nem volt éljátékosuk az argentinoknak, ám a húszéves Nalbandian 2002-es wimbledoni döntője újból reményt adott a dél-amerikai országnak. Hiába nyerte meg azonban 2005 végén a nem hivatalos világbajnokságot és szerzett 2007-ben két Masters-trófeát – köztük a madridit minden idők egyik legnehezebb ágán végigmenetelve –, Grand Slamen soha többé nem jött ki neki a lépés. Pályafutása utolsó éveiben sérülés is hátráltatta az argentint, élete utolsó előtti döntőjében pedig nyertes helyzetből léptették le, miután dühében sérülést okozott az egyik vonalbírónak.

19. Guillermo Coria
1982 januárjában nem csupán egy tenisztehetség született Argentínában. Coria két Masters-győzelemmel hangolt a 2004-es Roland Garros fináléjára, ahol honfitársával, Gastón Gaudióval dönthették el egymás között, hogy ki lesz a Nadal előtti korszak utolsó győztese Párizsban – végül döntő játszma 8-6-tal Gaudióé lett a trófea. Ez az eredmény az önbizalmára is nagy hatással volt és a magánéletében is problémák adódtak, ezek miatt pedig jelentősen visszaesett a játéka színvonala. Másfél év kihagyás után 2008-ban megpróbálkozott a visszatéréssel, ám

a játékkedv hiányára hivatkozva hamarosan végleg befejezte a teniszezést.

20. Markosz Bagdatisz
Ha Peccinél és Ríosnál megemlítettük, akkor Bagdatisznál is meg kell, hogy a tenisztérképre segítette hazáját, Ciprust. A 2006-os Australian Openen nagyokat harcolva jutott el a döntőig, ahol húszesztendős kora ellenére sem ijedt meg a már akkor is legendának számító Roger Federertől, a harmadik és a negyedik játszmára azonban elfogyott a lendülete.

Markosz Bagdatisz nyolcadik is volt a világranglistán Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Az évben később még egy wimbledoni elődöntőt is elért, ekkor viszont sejteni sem lehetett, hogy túl van a kiemelkedően legszebb szezonján. 2010-ben még volt egy fellángolása, amikor összesen négy top 10-es játékost győzött le, visszazárkózott a világranglista első húsz helyezettje közé és bejutott élete első ATP 500-as fináléjába, ám ezután jött az újabb visszaesés, ami a nem csupán a szép pillanatok miatt emlékezetes karrierje 2019-es befejezéséig kitartott.

21. Juan Martín del Potro
Az újabb argentin teniszcsillag, aki talán a legkevésbé illik ebbe a listába, hiszen amikor egészséges volt, jó eredményeket ért el. Balszerencséjére azonban nagyon kevés volt az idén februárban végleg lezárult pályafutásában az ilyen periódus. A félelmetes erejű tenyereseivel a Nadal-Federer-Djokovic korszakban az első volt, aki Grand Slamet tudott nyerni.

A 2009-es US Open-trófeát ráadásul a spanyolt és a svájcit is legyőzve szerezte meg húszévesen, két hónappal később pedig vb-döntőt is játszhatott.

Utána 48 GS-tornán vehetett volna részt, ebből azonban 25 alkalommal a csukló- és térdsérülései megakadályozták benne. Szerencséjére a londoni és a riói olimpián is egészséges volt, és mindkettőn dobogón tudott végezni. A 2018-as másodvirágzása során pedig három major tornán is eljutott legalább a negyeddöntőig, New Yorkban ráadásul ismét a fináléban szerepelt, Novak Djokovic azonban jobbnak bizonyult nála.

22. Robin Söderling
Del Potrón kívül két másik olyan fiatal játékos volt, aki úgy tűnt, meg tudja akadályozni a nagy hármas egyeduralmát. Ez végül Andy Murray-nek sikerült, Robin Söderlingnek nem. Azt senki nem veszi el a svédtől, hogy

ő az első – és Djokovicot leszámítva mindmáig az egyetlen – aki le tudta győzni Rafael Nadalt a párizsi salakon.

Azonban amikor ezt a semmiből felbukkanva megtette a 2009-es nyolcaddöntőben, kevesen gondolták volna, hogy csak a francia fővárosban lesznek említésre méltó eredményei Söderlingnek. A 2009-es és a 2010-es Roland Garros-döntő mellett utóbbi évben a keménypályás Paris Masters-diadal volt a pályafutása csúcsa, ami a nála 2011-ben diagnosztizált mononukleózisnak is köszönhető, hiszen az vetett véget idejekorán a karrierjének.

23. Jo-Wilfried Tsonga
Clément-nél már említettük, mennyire szüksége lenne a franciáknak egy GS-győztesre. Ehhez legutóbb Tsonga járt a legközelebb, amikor a 2008-as melbourne-i torna elődöntőjében tükörsimán győzte le Nadalt, ám a finálét szettelőnyből elbukta Djokoviccsal szemben.

Az év végén hazai pályán nyert egy 1000-es tornát, később azonban ő is sikeresebb volt párosban és csapatban, mint egyesben.

Ez a 2017-es Davis-kupa megnyerésével, illetve a londoni olimpiával csúcsosodott ki, ahonnan Llodrával együtt ezüstéremmel távozott. Azért még egy vb-döntő, majd GS-elődöntők és egy torontói Masters-siker összejött egyéniben is, a térdsérüléssel bajlódó Tsonga formája azonban fokozatosan visszaesett. Miután pedig a 2018-as műtétet követően sem tudott az elithez csatlakozni, idén nyáron visszavonult a profi tenisztől.

Jo-Wilfried Tsonga a Roland Garroson játszott pályafutása utolsó meccsét Forrás: AFP/Christophe Archambault

24. Nisikori Kei
Japánban Nisikori ágyazott meg Oszaka Naomi sikereinek, ám a még mindig csak 32 esztendős játékos közel járt ahhoz, hogy ő legyen az ország igazi teniszsztárja. Az elmúlt 17 évben egyetlen olyan Grand Slam-döntő volt, ahol mindkét résztvevő debütált major fináléban: a 2014-es US Openen óriási meglepetésre Marin Cilic és Nisikori játszotta a döntőt, a horvát végül három játszmában nyerni tudott. A japán később is bizonyította, hogy a New York-i a kedvenc tornája, hiszen további két alkalommal jutott el az elődöntőig, önmaga árnyékát azonban nem tudta átlépni. Ez a Masters-finálékban is látszódott, hiszen

a sikeréveiben mind a négy ATP 1000-es döntőjében alulmaradt a riói olimpia bronzérmese.

Az utóbbi években őt sem kímélték a sérülések: a csuklója után a csípőjével is sokat szenvedett, és jelenleg is a januári műtétjéből lábadozik.

+1. Sztefanosz Cicipasz
Nem 25.-ként, hanem +1.-ként szerepel a listánkon Thomas Enqvist tanítványa, hiszen még mindig csak 24 éves a görög. A 2018-as – U21-es világbajnokságnak megfelelő – Next Gen Finals megnyerésével, majd még inkább a 2019-es Australian Openen vált igazán ismertté Cicipasz, ahol Federert is legyőzve jutott az elődöntőig. Az év végén a felnőttek között is megnyerte az ATP Finalst, majd a melbourne-i mellett

a párizsi Grand Slamen is elkezdte gyűjteni a szép eredményeket: 2020-ban és 2021-ben is öt játszmában kapott ki Djokovictól, utóbbi esetben 2-0-ra is vezetett már ellene a fináléban.

Azóta ugyan könyöksérülés is hátráltatta, ám nem csak emiatt nem tudja hozni a korábbi szintet Cicipasz.

Cicipasz pályafutása még vehet fordulatot Forrás: dpa Picture-Alliance via AFP/Friso Gentsch

Ez a számos tornadöntője fényében furcsán hangozhat, ám azokat gyakorlatilag kivétel nélkül elveszítette: az 500-as versenyekről eddig nyolc finálén nyolc vereség a mérlege, és Masters-tornát is kizárólag Monte-Carlóban tudott nyerni. A botrányos viselkedéséről is ismert görögnek túlzás lenne máris kudarcként beállítani a pályafutását, ám ha nem sikerül elsősorban a fejében rendet raknia, akkor hamar teljes jogú tagként szerepelhet ezen a listán.