Mlelőtt elmerülnénk e történet részleteiben, érdemes egy pillanatra felidézni 2022 novemberét, amikor a görögök elleni felkészülési mérkőzésen - 64 ezer néző előtt a Puskás Arénában - elköszönt a nemzeti csapattól Dzsudzsák Balázs. Akik ott voltak ezen a meccsen, soha nem feledik azt a hangulatot, amely ezt a mérkőzést körülvette.
Valami hasonlót érdemelt volna meg Albert is - mondjuk egy teltházas meccset a Népstadionban, de az illetékesek 1974-ben ezt nem akarták látni.
Ez az egész tökéletesen hasonlított arra a cirkuszra, amely 1968-ban az Aranylabda átadása kapcsán zajlott. Amikor a teltházas Népstadionban megrendezett magyar-szovjet Eb-selejtező helyett (attól féltek, hogy a Népstadionban a magyar-szovjet meccs előtti Aranylabda-átadás tömegtüntetésbe csap át). a Gundel étteremben adták oda Albertnek a kitüntetést. Pár tucat vendég előtt, zeneszóra, majd jöhetett a palacsinta. Egészen szánalmas megoldás volt ez is az illetékesek részéről.
Hogy miért nem? Egyrészt - erről már többször írtunk -
az akkori magyar politikai irányítás és a velük karöltve menetelő sportvezetés, valamint a sportsajtó sem szerette a zseniket.
Meg nem szerette azokat az embereket, akik kilógtak a katonasorból. A szocializmusban a sztárkultusz egyenesen bűnnek számított, itt aztán nem lehetett megtenni azt, amit nyugaton Albert kortársaival megtettek. Ezek a magyar játékosok döbbenten és irigykedve nézték azokat a focistákat, akik Angliában, Németországban vagy éppen Olaszországban fociztak. Az a pénz, amit ők megkaptak, azok a körülmények, amelyek között ők élhettek a magyar sztároknak az elérhetetlen álmok közé tartozott. Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János vagy éppen Mészöly Kálmán a futballtudásuk alapján pontosan ugyanolyan világsztár volt, mint a már említett Beckenbauer vagy George Best vagy éppen Johan Cruyff. Ám a mi zseniális focistáinknak - hivatalosan - esélyük nem volt arra, hogy külföldre szerződjenek.
Az 1974 májusi időszak amúgy is óriási apátiát hozott a magyar futballban. A válogatott egymás után másodszor bukta el a vb-selejtezőket, de legalább az Albert-féle búcsúmeccsre sikerült olyan ellenfelet hozni, amely nem sokkal később az NSZK-ban rendezett világbajnokságon szerepelhetett, amely meg is nyerte a csoportját, amely 0-0-s döntetlent játszott a világbajnoki címvédő brazilokkal.
Miközben az MLSZ-ben pontosan tudták, hogy Albertnek ez lesz a 75. válogatottsága, egyben a búcsúmeccse, eszükbe sem jutott, hogy a Népstadionban rendezzék meg a találkozót.
Attól féltek - az akkori helyzetet ismerve némileg jogosan -, hogy kevés néző megy ki a legnagyobb magyar sportlétesítménybe. A Kutas István vezette MLSZ (a kommunista Kutas 1974 márciusában lett az szövetség elnöke) ekkor kezdte meg az országjáratást a magyar válogatottal. Az 1973. november 11-én a Népstadionban rendezett NDK elleni barátságos meccsen 7000 néző lézengett, ez volt a jeladás arra, hogy a legnépszerűbb sportág válogatottját vidékre költöztessék. Kezdetben nem sok sikert hozott ez az ötlet sem. 1974. március 31-én, Zalaegerszegen a bolgárok ellen 3-1-re megnyert barátságos meccsen 3000 néző ünnepelhette a magyarok 3-1-es győzelmét és borzalmas szériájának megszakadását. Ma már szinte hihetetlen, de a nemzeti csapat 1972 szeptembere és 1974 márciusa között nyeretlen maradt.
A hihetetlen nyeretlenségi széria
1972. szeptember 5. Lengyelország-Magyarország 2-1 (olimpiai döntő)A zalaegerszegi 3000 néző és a teljes közöny nem törte le az MLSZ-t, így jött el 1974. május 29. A magyar válogatott történetének második vidéki mérkőzését Székesfehérváron rendezték meg. A város ünneplőbe öltözött, Albert Flórián búcsújátékán pedig mindenki ott akart lenni. A stadion teljesen megtelt, 16 ezer néző előtt futottak ki a csapatok.
A búcsúmeccs
Magyarország-Jugoszlávia 3-2 (0-2)
Barátságos mérkőzés. Székesfehérvár, 16 ezer néző. Vezette: Heninz (nyugatnémet).
Magyarország: Géczi - Fábián, Bálint, Vidáts, Megyesi - Juhász, Albert, Somogyi - Müller, Bene, Máté.
Jugoszlávia: Marics - Krivokucsa, Katalinszki, Pavlovics, Buljan - Muzsinics, Jerkovics, Acsimovics - Popivoda, Surjak, Dzsajics.
Csere: Albert helyett Fazekas a 15. percben, Fábián helyett Lakinger a 29. percben, Popivoda helyett V. Petrovics, Dzsajics helyett Bukal, Krivokucsa helyett Hatunics, mindhárom a szünetben.
Góllövő: Popivoda a 18. percben, Jerkovics a 21. percben, Máté az 55. percben, Fazekas (11-esből) a 65. percben, Máté a 85. percben.
Albert Flórián az 1969. június 15-én Koppenhágában megrendezett Dánia elleni vb-selejtezőn szenvedett súlyos sérülést, amikor összeütközött az ellenfél kapusával. Az Origón megírtuk ennek a történetét és annak is, hogy a kor akkori legnagyobb hatalmú sportújságírója, a Népsportos Borbély Pál kíméletlen kritikával illette a magyar focizsenit azok után, hogy a csapat 1969. június 8-án 2-1-re nyert idegenben az írek elleni vb-selejtezőn. A súlyos sérülés kettétörte Albert pályafutását, mert innentől - saját bevallása szerint - már sosem volt a régi.
A válogatottban 5 év alatt mindössze 6 mérkőzés jutott neki.
Részese lehetett annak, hogy Magyarország az 1972-es Európa-bajnokságon a negyedik helyen végzett, ott lehetett akkor, amikor 1971. május 19-én Szófiában a bolgár csapat 3-0-ra vert el bennünket. 74. válogatottsága az Eb-brozmeccse volt, a 75. pedig - majdnem két évvel később a jugoszlávok elleni székesfehérvári barátságos mérkőzés.
Mai szemmel átlapozva az akkori magyar sajtót, szinte hihetetlen, mennyire nem tartották fontosnak, hogy Albert utolsó alkalommal lép pályára a nemzeti együttesben. A meccset felvezető írásokban a Népszabadság 5 sort szentelt ennek (de legalább írtak róla),
a Népsport azonban egy mondatban közölte ugyanezt.
Miközben a felnőtt csapat a fehérvári meccsre készült, egy nappal korábban a Népstadionban is mérkőzést rendeztek: 1974. május 28-án az utánpótlás Európa-bajnokság döntőjének második mérkőzésén, 25 ezer néző előtt Magyarország 4-0-ra nyert az NDK ellen és ezzel megnyerte a korosztályos Európa-bajnoki címet. Most álljunk meg egy szóra és képzeljük el, hogy az MLSZ nem Fehérvárra viszi Albert búcsúmeccsét, hanem a Népstadionba, ahol kettős mérkőzést rendeznek, ahol az utánpótlás Eb-döntő után jöhetett volna Albert utolsó fellépése. Nem kell nagyeszűnek lenni ahhoz, hogy mindez mekkora tömeget vonzott volna, hiszen már az jelzésértékű, hogy a fiatalok Eb-döntőjére 25 ezer néző volt kiváncsi.
A meccs előtt az MLSZ akkori elnökségi tagja, Iklódi Gábor búcsúztatta az ünnepeltet. Hol volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, Kutas István? Miért egy senki által nem ismert sporthivatalnokra bízta ezt a feladatot? Ki tudja, de a válasz sejthető.
Rádió, tévé
Albert Flórián búcsúmérkőzését a Magyar Televízió és a Kossuth Rádió is teljes egészében közvetítette Székesfehérvárról. A rádióban a város szülötte, Szűcs Ferenc és Szepesi György kommentálta az eseményeket. A 17 órakor kezdődő mérkőzéssel indult aznap az MTV 1-es csatornájának délutáni műsora.A mérkőzésen - az előre megbeszéltek szerint - 15 percet kapott Albert, majd a helyére érkezett az Újpesti játékos, Fazekas László. (Ennek is volt valami diszkrét bája, hogy egy Fradi-focistát egy Dózsás váltott, de ez igazán részletkérdés.) Sokkal érdekesebb volt, miként számolt be Albert utolsó mérkőzéséről a korabeli magyar sajtó.
Esti Hírlap: "A székesfehérvári barátságos magyar-jugoszláv találkozónak különös érdekességet adott, hogy ezen búcsúzott a nemzeti 11-től a 75-szörös válogatott Albert Flórián."
Magyar Nemzet: "Ünnepi búcsúval kezdődött a műsor. A 75. és egyben utolsó válogatott mérkőzését játszó Albert Flóriánt köszöntötték, illetve búcsúztatták. Az MLSZ elnöksége nevében Iklódi Gábor mondott kis beszédet, majd Dzsajics, a jugoszlávok csapatkapitánya virágcsokrot adott át a hatvanas évek legnevesebb magyar labdarúgójának."
Népsport: "Albert Flóriánt, aki 75. válogatottságára készült, sokan vették körül. Sorra érkeztek a dísztáviratok, és a virágcsokrok... Háromnegyed 5-kor a honvédzenekar pattogó indulójára kivonult a két válogatott. A rövid ünnepségen Iklódi Gábor, az MLSZ elnökségének tagja méltatta Albert sportpályafutását."
Népszabadság:
Kedves jelenet volt, amikor a találkozó előtt Albert Flóriánt elbúcsúztatták: a 75-szörös válogatott utoljára - ha csak 15 percre is - mint a válogatott kapitánya választott térfelet, s indította útjára a labdát."
Maradjunk annyiban: a korabeli kollégák nem erőltették meg magukat. Szenvtelen, érzelemmentes sorok, beszámolók, hivatalos hangnemben. Úgy, ahogy ez megfelelt az akkori sportirányításnak. Sehol egy fotó, sehol egy Albert-nyilatkozat a meccs után. Utóbbira is több napot kellett várniuk az olvasóknak, mígnem valahol felbukkant egy cikk, amelyben minden idők egyik legjobb magyar labdarúgója szót kaphatott. 1974. június 3-án a Magyar Hírlap készített vele rövid interjút. Ebben így beszélt:
Jól esett, hogy olyan sokan kértek: maradjak még egy-két évet. De már nem vagyok képes olyan játékra, amellyel a szurkolók és magam is elégedettek lehetnénk. Régi igazság: búcsúzni csak szépen szabad. Hát én sem akarok dicstelenül visszavonulni. A lábam sajnos érzékenyebb bármelyik barométernél. Ráadásul nem bírja a terhelést, az edzéseket."
Az interjúból kiderült még, hogy Albert lett a Ferencváros labdarúgó szakosztályának helyettes vezetője. Majd így folytatta:
Egyszer azt nyilatkoztam, hogy 101-szer szeretnek játszani a nemzeti tizenegyben. Azért pont százegyszer, hogy túlszárnyaljam a csúcstartót, Bozsik Józsefet. Amikor ezt mondtam, megvolt rá minden esélyem. 1969. június 15-én voltam 69. alkalommal a válogatott tagja.
S ez a nap a koppenhágai, dánok elleni mérkőzés húzta keresztül a számításaimat, a terveimet. Engedahl, az északiak kapusa olyan sérülést okozott, amely hosszú időre harcképtelenné tett. Igazi tudásomat már nem tudtam megmutatni az elkövetkező időkben. Az azóta eltelt öt év mindössze hat válogatottságot hozott számomra. De örülök a 75-nek is."
Így búcsúzott tehát el az egyetlen magyar Aranylabdás a szurkolóktól és a válogatottól is. Akik ezen a székesfehérvári mérkőzésen ott lehettek, s még élnek, bizonyára sosem felejtik el ezt a délutánt. A magyar csapat 0-2-ről fordítva 3-2-re nyert a vb-résztvevő Jugoszlávia ellen. A plávik aztán elindultak az NSZK-ban rendezett világbajnokságra, amire Magyarország csak négy évvel később, 1978-ban jutott ki.
A cikket az Arcanum Digiális Tudománytár segíségével írtuk meg.
Hallgassa meg azt a beszélgetést, amelyet ebben a témában készítettünk Edvi Lászlóval és Buzgó Józseffel.