A ’70-es években került olyan távol egymástól a magyar és a német labdarúgó-válogatott, ahol talán most is van. Az 1966-os vb-n még a mieinknek komoly sansza volt a legjobb négy közé kerülésre, míg az NSZK döntőt vívott. Aztán az 1970-es és 1974-es vb-re már nem is tudta kvalifikálni magát a válogatottunk, míg a Nationalelf 1972-ben Eb-t, 1974-ben vb-t nyert. Viszont utóbbi 1978-ban csúnyán leszerepelt a világbajnokságon.
Az első csoportkörből úgy szenvedte tovább magát, hogy Lengyelországgal és Tunéziával is gólnélküli döntetlent játszott, a legjobb nyolc közötti kvartettjében (akkor még ilyen volt a lebonyolítás) két döntetlennel és egy vereséggel zárt, utóbbit Ausztriától szenvedte el. Vagyis hat vb-találkozójából csak egyet nyert meg.
A mi válogatottunk ugyan egy körrel korábban búcsúzott 1978-ban, de egy bombaerős négyesben (Argentína, Olaszország, Franciaország, Magyarország) végzett pont nélkül. A kiesés után a Magyarországot a legtöbb meccsen, 117-en irányító, akkor 63 éves Baróti Lajost Kovács Ferenc váltotta, de túlzottan jól nem kezdte kapitányi tevékenységét. Csapata ugyan legyőzte a vb utáni őszön a Szovjetuniót, viszont
Finnországban 2-1-re, Görögországban 4-1-re kapott ki.
Utóbbi meccs 1978 október 29-én volt, vagyis bő két héttel a frankfurti, Németország elleni találkozó előtt.
A Német Szövetségi Köztársaság szintén kapitányt váltott a vb-égés után, a Barótinál egy évvel fiatalabb Helmut Schön, aki 139 válogatott találkozót dirigált, szintén átadta a helyét. Utódja, Jupp Derwall
Prágában 4-3-as győzelemmel debütált,
és első hazai meccsére 1978. november 15-én került sor. Magyarország ellen.
A mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés,
pillanatok alatt elkapkodták az összes jegyet.
Sajnos ez nem a magyar válogatottnak szólt. Ugyanis a találkozó előtt búcsúztatták a 14 év szövetségi kapitányi ténykedés után távozó Helmut Schönt.
Döbbentes, de a sikeres mester iránt érzett tisztelet miatt olyanok is megvásárolták a belépőjüket, akik Frankfurttól távol eső városokban éltek, és
eszükbe sem jutott „élőben” megtekinteni a 90 percet.
Ezen a novemberi napon minden Schönről szólt, a magyarok szinte csendben „osontak be” az országba. A reptéren ugyan a német szövetség illetékese várta a csapatot és mondott néhány kedves szót is, de egyetlen médium nem küldött munkatársat a vendégek közelébe.
Jupp Derwallt természetesen kérdezték az esélyekről, aki ezt mondta:
Végignéztem Szalonikiben a görög—magyar mérkőzést. Mindannyian tudjuk, előfordul, hogy egy csapatnak nem megy a játék. Ilyenkor azonnal jelentkezik az idegesség, a kapkodás. Ez történt a magyarokkal is. Meggyőződésem: szerdán mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy javítsanak a róluk alkotott képen. Győzelmet remélek ugyan, de tudom, hogy a futballban nemcsak verőfényes napok vannak.”
Amikor ezt kimondta a németek új kapitánya nem is sejtette, hogy az utolsó mondata milyen más értelmet kap a mérkőzésen. Erről majd kicsit később, előtte elevenítsük fel mit mondott a magyar kapitány, Kovács Ferenc:
Nagyon remélem, hogy válogatottunk komoly küzdelemre készteti az NSZK csapatát. A hazai együttes természetesen nagyobb tudást képvisel, a megszokott környezetben sokkal esélyesebb, de vele is előfordulhat a kisiklás.”
Fantasztikus hangulat volt Frankfurtban a meccs estélyén annak ellenére, hogy már szóba került, sok jegytulajdonos nem utazott el a meccsre. Bezzeg Magyarországról egy repülőnyi turista útra kelt, ez azért volt nagy szó, mert azokban az időkben nem kaphatott bárki útlevelet. Főleg azok nem akik a „legjobb szurkolói korban” voltak, de nemrég fejezték be kötelező sorkatonai szolgálatukat a Magyar Néphadseregben. Ráadásul a seregtől már régebben megszabadulók is csak három évente mehettek nyugatra, igaz ez a szervezett út nem számított az „időlimitbe”, viszont elég drága volt. A tehetős lelkesek repültek, de ők is reálisan úgy fogalmaztak, hogy 3-4 gólos vereséggel már elégedettek lennének.
Ilyenek voltak az erőviszonyok!
A (nyugat)németek többsége ezzel nem foglalkozott, csak látni akarta utoljára Schönt a pálya szélén, és esetleg utána a meccset.
Helmut Schönt láthatták.
Este nyolckor óriási óváció közepette kezdődött az ünnepség. Helmut Schön egykori nevelőedzője, Paul Janes társaságában érkezett. Majd legismertebb játékosai közül megérkezett Fritz Walter, Uwe Seeler és Berti Vogts. Válogatottunk nevében Kovács Ferenc szövetségi kapitány és Bálint László csapatkapitány nyújtotta át az MLSZ ajándékát. Köszöntők hangzottak el, majd az osztrákok-németek Koós Jánosa, Udo Jürgens elénekelte A sapkás ember hazamegy című világslágerét. A búcsúzó kapitány a meghatottságtól könnyezve, dörgő tapsvihartól kísérve vonult le a pályáról.
Az ünnepi események után negyed 9-kor birtokba vették a focisták a pályát, szerencsére a nézők nem mentek haza, hiszen a meccset is szerették volna megnézni.
Ez hiú ábránd maradt!
Bár a kivonuláskor még viszonylag jól látták a két csapat kezdőjátékosait:
NSZK: Maier — Kaltz, Zewe, Rüssmann, Dietz — Bonhof, Cullmann — Abramczik, Fischer, Rummenigge, Allofs.
Magyarország: Gujdár — Martos, Kocsis, Kereki, Bálint — Pál, Tatár, Pintér — Szokolai, Fekete, Váradi.
Elkezdődött a mérkőzés és szinte egykapuzott a német válogatott. Aztán a 11. percben kialakult az első magyar helyzet: Szokolai László célozta meg Sepp Maier kapuját.
Valószínűleg.
Ugyanis percről percre egyre sűrűbb köd szállt a pályára. Egy idő után már csak sejteni lehetett kinél van a labda, és mi történik. Nemhogy "verőfényről" nem volt szó, de a villanyfényben is csak árnyakat lehetett látni.
A félidő hajrájában talán Karl-Heinz Rummenigge került Gujdár Sándor kapuja elé, de az biztos, hogy nem kellett középkezdéshez menni a csapatoknak.
A második félidő elején viszont igen. A francia Robert Wurtz játékvezető nézelődött, vizsgálódott, tárgyalgatott, majd úgy döntött:
folytatódjon a játék!
A közönség csak találgatta mi történhet, egy idő után már az sem volt egyértelmű, hogy melyik térfélen mozog a labda. Amennyiben valaki játékba hoz egy másikat az sem tűnt volna fel.
A közönség egy idő után folyamatos azt skandálta: elég, elég, elég!
Wurtz végre a 61. percben megállította a játékot, és szünetet rendelt el. Bár ő sem gondolhatta komolyan, hogy itt varázsütésre megváltoznak a látási viszonyok. Kicsit mozogtak a játékosok, és a funkcionáriusok, hogy meg ne fázzanak, de az ő tevékenységüket sem lehetett kontrollálni.
Végül abban maradtak az illetékesek, hogy befejezettnek nyilvánítják a találkozót, és 0-0-s végeredménnyel kerül az évkönyvekbe, a statisztikákba.
A világ- és Európa-bajnok Sepp Maier ezen a meccsen könyvelhette el 91. válogatott fellépését, Tatár György, Szokolai László és Pál József egyaránt a negyediket. Utóbbinak a hat válogatott mérkőzésének az egyike volt ez.