Alig hagytam el Moszkvát, s már újra itt vagyok, második otthonomban. Komolyan mondom, már-már hiányzott a gigantikus orosz főváros...
Pénteken érkeztünk meg a válogatottal két felkészülési mérkőzésre az Európa-bajnoki címvédő, olimpiai és vb-ezüstérmes válogatott otthonába.
Novogorszkban táboroztunk le, ott is játszottunk, az moszkvai olimpiára készült, de azóta - nemrégiben - felújított monumentális edzőközpontban. Tizenhat sportcsarnok van itt, meg jégpalota a hokisoknak, csorog a nyálunk az állam által fenntartott hatalmas komplexum láttán.
Már Ferihegyen, a kiutazás előtt rájöttem, mennyit tanultak tőlem a segítőim az idők során. Bevezettem őket a VIP-váróterembe, és amikor Tapodi Péter kérdezte tőlem, hogy ez miként lehetséges - mármint, hogy a Nagyon Fontos Személyiségeknek fenntartott váró előnyeit élvezzük - megmutattam neki a bankkártyámat. Ezzel a plasztiklapocskával együtt ugyanis jár ez a szolgáltatás. Erre Tapodi is elővette a sajátját, ugyanolyan volt, mint az enyém, tíz éve megvan neki. Tíz éve jogosult volt a VIP-váróra, de csak most tudta meg - tőlem - ezt a fontos információt...
Szombaton megmérkőztünk az oroszokkal, Marija Sztyepanova - 2008 legjobb európai kosarasa - nem játszott. Gyanítom, hogy miért: pénteken este volt a csapatkapitány-választás, a társak a szép Ilona Korsztyint jelölték meg új kapitánynak, úgy látszik, Sztyepanova megsértődött ezen. Hiszen korábban az ő kapitányságával Európa-bajnok, vb- és olimpiai ezüstérmes lett a válogatott, most meg hálából leváltották.
Este Mirzali doktornál gyógyítgatta a testét és a lelkét, merthogy a derék vidnojei csapatorvos - számos blogbejegyzésem hőse - a válogatottnál is ezt a funkciót tölti be. El tudják képzelni, hogy viszonylag jók és frissek az információim a válogatott ügyeit illetően...
Például azt is megtudtam - Mirzalitól és Marijától egybehangzóan -, hogy az orosz válogatottban is a Fishing on Orfű a kedvenc nóta és videoklip... Komolyan... Sztyepanováék folyton ezt játsszák...
Kiscsillag feat. Rátgéber László: Fishing on Orfű
A meccsen amúgy játszottunk egy nagyon jó félidőt, 28-25-re vezettünk, de a negyedik negyedet nagyon elszúrtuk. Ez a találkozó is megmutatta, hogy nem vagyunk rossz csapat, de nem kell álmodozni nagy eredményekről, még más dimenzióban kosarazunk, mint az igazán nagyok.
Volt egy fogadás a meccs után, Gilyán György moszkvai magyar nagykövet adta a fogadást, megjelent a megjelent az egyik korábbi blogbejegyzésünk főhőse, Polhammer István úr, a Graboplast itteni képviselője. Ez azért fontos, mert a fogadás után meghívott minket a Sim Sim nevű azeri lokálba. A Krasznaja Presznya metróállomás mellé - ott lőtték le 1905-ben, az első orosz forradalom idején a munkásokat.
A Sim Simben leültünk egy sarokasztalhoz, de akkor Polhammer úr meondta a pincérnek, hogy Mirzali doktor küldött minket. Erre rögtön különtermet biztosítottak a számunkra...
Berényi János elnök úr szerencsére magával hozta Rózsa Györgyöt, s a tévés személyiség a jó dumájával szórakoztatta a társaságot. A hangulatot tovább fokozta az este végén, hogy Polhammer úr nem engedett fizetni senkit sem...
Fűzy Ákos, a másik másodedzőm - az egyik Tapodi... -, amikor kihozták a lazacot és a sajtokat, könnyes szemmel ült. Amikor a kaviárt és a vodkát hozták, már vörösödött a feje, a söröknél már sírt, a roston sült báránynál pedig elkezdett hangosan zokogni.
"Ákos, miért sírsz, nem ízlik a vacsora?" - érdeklődtem.
"Dehogynem, csak most jöttem rá, milyen hülye voltam, amikor nem mentem el veled a Szpartakhoz segédedzőnek..." Aztán Berényi úr Tulipán úrral - ahogy Rózsa urat elneveztük - elment aludni, mi pedig átmentünk a szomszédos a McCoy pubba, amely szintén ismerős lehet a blog olvasóinak. Itt a válogatott technikai igazgatója, Szabó István úr elénekelte a Born to Be Wild című örökzöldet, mondanom sem kell, hogy frenetikus sikerrel.
Másnap is játszottunk, sokkal jobban, mint első nap, 16 ponttal ugyan elhúztak az oroszok, de a végjátékban feljöttünk 3 pontra. Sőt, győzelmi esélyeink is voltak, de most látszott meg a tapasztalatlanság, és az oroszok végül 8 ponttal győztek.
Harminc magyar szurkoló biztatott bennünket zászlókkal - mind a harminc személyes jó ismerősöm -, minden kosarunkat gólként ünnepelték.
Nagy öröm volt számomra, hogy a magyar kolónia majdnem úgy biztatott Moszkvában, mint ahogy régen Pécsen tették. Fegyverneky Zsófia és Honti Kata remekelt, Englert Orsi is megfelelt, a többiek kevésbé. Vajda Anna csak 6-6 pontot szerzett a két meccsen, nála még van fejlődési lehetőség. Németh Betti visszatérésétől sokat várok, és Bujdosó Nóra játékba lendülésétől is - a Pécs frissen visszaigazolt bedobója csak nulla, illetve egy pontot szerzett a két összecsapáson.
Szerdán megyünk Párizsba, ahol megmérkőzünk a világbajnok Ausztráliával, továbbá Franciaországgal és a négy évvel ezelőtti Európa-bajnok Csehországgal. Az utóbbi években csak álom volt, hogy ilyen ellenfelekkel találkozzunk.
Hatalmas sikernek tartom, hogy annyi szűk esztendő után újra partnernek tekintik a magyar válogatottat, visszakerültünk a sportág világtérképére.
Majd' elfelejtettem: Sabtajjal hosszasan beszélgettem a jövő idény csapatáról, megpróbálunk a Jekatyerinburg vetélytársai lenni. De nem csak erről beszélgettünk.
Amikor a Pécs kikapott a Szegedtől a bajnoki elődöntőben, tudtam, hogy gond lesz az Euroligával. Ezért megkértem Sabtajt, hogy segítsen. Beszéltünk Koszta Ilievvel, a FIBA Europe illetékesével, aki azt mondta, hogy a MiZo Pécs wild cardot kap, és indulhat a 2009-2010-es sorozatban.
A vacsoránál elmondtuk Ákosnak a jó hírt. Mit mondjak, nem volt szomorú...