Mindazok, akik ott voltak 2014. január 5-én Rovinjban, a magyar-francia női röplabda vb-selejtezőn, azt mondják, hogy az ott történtek állították rá egy sikeresebb pályára a magyar női válogatottat. Egyetért ezzel?
Jaj, ez volt az a meccs, ahol a szövetségi kapitányunk otthagyott bennünket a mérkőzés alatt (nevet), mert annyira mérges lett ránk. Hogy ez lett volna a fordulópont? Igen is, meg nem is.
Mert igazából 2013-ban indultunk el azon az úton, amely meghozta a későbbi sikereket. Rólam csak annyit, hogy 2010 után 2013-ban lettem újra válogatott, ami azért volt vicces, mert 2010-13 között engem senki sem akart behívni a nemzeti csapatba.
2013-ban is csak azért lehettem válogatott, mert Kötél Dóra és Zsanett folyamatosan rágta Hollósy László kapitány fülét, hogy hívjon már be.
Csak nézzen meg, nem kell pályára engednie – ezt mondták a Kötél lányok. Aztán Miklai Zsanett, akit a nemzeti együttesben centerként szerettek volna játszatni, közölte, hogy ő ezen a poszton nem óhajt a válogatottban fellépni.
Így kerültem én oda, ami hatalmas boldogság volt a számomra azok után, hogy évekig rám se nézett senki.
Onnantól kezdve a visszavonulásomig stabil tagja voltam a válogatottnak. Az ön által említett magyar-francia meccsen Hollósy László valóban otthagyott minket a mérkőzés közben. Kivonult.
Ezt azóta sem érti senki, mert ilyet egy szövetségi kapitány sem csinálhat meg, nem?
Nézze, Hollósy László személye mindig is nagyon megosztó volt, de nekem rendkívül sokat segített.
Szakmai kérdésekben két mondatot szólt hozzám, s abból rengeteget tanultam. De tényleg.
Mire eljött a rovinji meccs, addigra már hozzászoktunk a stílusához. Amikor otthagyott bennünket, a franciák 2-0-ra vezettek, mire vége lett, mi nyertünk 3-2-re.
Legendás. De utána mi történt? Visszajött a mester és mindenkit a keblére ölelt?
Dehogy is (nevet). Egy ideig még ment a durcáskodás, de aztán minden a helyére került.
Laci azt mondta, hogy a siker az ő kivonulásának köszönhető, az ő speciális pedagógiájának. Mi meg tudtuk, hogy ezt a meccset mi, a csajok nyertük meg. Senki más.
Amikor a rovinji kivonulás után nem sokkal a szövetség kirúgta Hollósyt, sajnálták?
Én nagyon. Nem is értettem, hiszen a hosszú évek óta tartó eredménytelenség után végre valami megindult.
Amikor kirúgták, úgy éreztük, hogy megint mindennek vége.
Hogy hiába küzdöttünk egymásért és az országért. Aztán szerencsére nem így alakultak a dolgok.
Ennek a történetnek a legszebb csattanója, hogy Hollósy az ön menedzseri munkájának köszönhette, hogy a Bundesligában szereplő Suhl edzője lett. Ezt tényleg ön intézte el neki?
Igen, mert én vagyok a menedzsere. Laci egyszer két mondat között mondott egy harmadikat, hogy mennyire szívesen dolgozna Németországban, neki ez 10 éve az álma. Igen? – kérdeztem vissza. Igen.
Akkor telefont ragadtam és elkezdtem hívni a Bundesliga-csapatok vezetőit, hogy itt van ez az ember, szívesen menne, vegyék magukhoz, jól járnak vele.
Hónapokon keresztül ment a győzködés. Én tudom, hogy ő egy őrült, hogy a személyisége sok helyen nem elfogadott. De ez engem nem érdekelt, mert tudtam, hogy megbízhatok benne. A Suhl csapata korábban a német női bajnokság pofozógépe volt. Vagy utolsók, vagy utolsó előttiek voltak. Amióta a Laci az edzője, megváltoztak ott a dolgok. A tavalyi idényben a hatodik helyen zártak, s most is ott állnak.
Odament ez az ember, s mindent felforgatott. Mint amikor a Nyíregyháza edzője volt. Sosem felejtem el azt az érdi kupadöntőt, amikor Laci két lépéssel a Békéscsaba előtt járva vert meg bennünket 3-2-re. Mert én akkor épp Csabán játszottam.
A németek gondolom, küldtek pár köszönőlevelet.
Ó, dehogy. Nem mondtak azok semmit sem (nevet). Korán megtanultam, hogy ebben a szakmában én nem várok senkitől sem köszönetet. A Laci az más. Ő nagyon hálás volt. De a klub rám se bagózott. Mondjuk, megértem.
Amikor játékos voltam, én sem szerettem az ügynököket, ha ezt a szót meghallottam, kirázott a hideg. Szóval, megértem, ha valaki bizalmatlan velem.
Nem várok már köszönetet. Nekem az a megnyugvás, ha valakinek tudom teljesíteni az álmát, hogy akit én odaküldök, akiben megbízom, az ne hozzon rám szégyent és jól csinálja a dolgát. Engem csak ez érdekel. A Laci pedig jól csinálja. Nagyon jól.
Ön most azért is lett érdekes, mert annak a Varga Elizának a menedzsere, akinek a története nagy vihart kavart a sportágban idehaza. Ő az, aki még sosem játszott a magyar válogatottban, mert Romániában lett regisztrált játékos, és a román, valamint a magyar szövetség nem tudott egymással megegyezni. A legfontosabb kérdés, hogy Varga Eliza játszik-e valaha a magyar nemzeti csapatban?
Én csak bizakodni tudok abban, hogy igen, de ennek az esélye most nem sok. Az FIVB legfelső vezetésétől próbáltam, próbálok segítséget kérni. Ez a folyamat jelenleg is tart.
De most nagyon őszinte leszek: én az Eliza helyében már elgondolkodtam volna azon, hogy akarok-e egyáltalán abban a válogatottban játszani, amely nem tesz meg mindent azért, hogy ott játszhassak?
Mármint a szövetség nem tesz meg, mert a nemzeti együttes tárt karokkal várná őt. Eliza azonban kitart emellett, hogy egyszer neki is szól a pályán a himnusz.
Ezért én mindent meg fogok tenni.
Ha pusztán ez az anyagiakon múlik, az nem lehet újra probléma.
Meglesz rá a pénz. Sokat gondolkodtam azon, hogy van-e értelme ezen küzdeni. Nem az Elizának van szüksége a magyar szövetségre, hanem fordítva, és ez nagyon fontos. Két elképzelést is letettem a szövetség asztalára. Egy év alatt be tudtuk volna hozni azt a pénzt, ami a visszahonosításhoz kellett. Mindezt az én munkámmal.
Ha ennek a lánynak külföldi az ügynöke, akkor – elnézést kérek – leszarta volna ezt az egészet. A tervemet nem fogadták el.
Utána azt kértem: előlegezzék meg az összeget és össze fogjuk szedni a pénzt. Ekkor annyiban maradtunk, hogy gondolkodnak. Azóta is gondolkodnak. Hidegzuhanyként ért, amikor az utolsó pillanatban mindent elutasítottak, így nem maradt időnk már semmire.
Ugyanakkor van ennek az ügynek még egy fontos kérdése: miért nem próbálta Vargát Magyarországon tartani?
Azért, mert ő már régen kinőtte a magyar bajnokságot. Eliza egy klubhű játékos, akiben fel sem merült, hogy a Nyíregyházán kívül máshol játsszon. Nagyon hálás volt a nyírségi klubnak, amely befogadta őt és Sitku Ernőnek is, aki sokat tett azért, hogy ez a lány Magyarországon röplabdázhasson.
Eliza az utolsó szezonjának kivételével nagyon jól érezte magát a nyíregyházi csapatban. De aztán olyan dolgok történtek ott, ami miatt nem maradhatott és nem is akart maradni – külföldre akart menni, s ehhez segítettem én hozzá.
Ő magyar válogatott akar lenni, de nem bármi áron. Ezt mindenkinek érdemes lenne szem előtt tartania.
Miért van az, hogy ez a sportág Magyarországon nem tud egyről a kettőre jutni?
Mert nem tudunk előre és nagyban gondolkodni. Mi mindig a jelenben, a pillanatnyi sikereknek élünk.
Nem szeretik az emberek a röplabdát?
De, szeretik. Csak mi nagyon sok mindenben el vagyunk maradva.
Ma az emberek szájába bele kell tolni a dolgokat és a röplabda semmilyen szinten nincs reklámozva. Néha felbukkanunk, aztán alámerülünk. Én egy szimpla Eb-szereplésnek is sokkal nagyobb feneket kerítettem volna most nyáron. De mi csak annyit fordítunk rá, amennyi minimálisan kell. Többet egy fillérrel sem.
Sokat agyaltam ezen, hogy én miben tudnék segíteni. Nagyon bizonytalan vagyok.
Olyan gyökeres változtatások kellenének, amit most nem látok.
Nagyon sokan ülnek ebben a rendszerben, és bele is savanyodtak. Itt elképesztő újítások kellenének.
Jó hír, hogy a nyáron elindult talán valami. Amúgy érdemes megnézni a horvát, a belga, vagy a holland női válogatottat. Ezeknek az országoknak a bajnokságai nem túl magas színvonalúak, mégis bombaerős válogatottjuk van. Ami engem illet, egyelőre a játékosokat szeretném menedzselni, de remélem, egyszer a magyar röplabda felvirágoztatásában is tudok segíteni.
Nem lehet, hogy ez a sportág a szurkolók, a nézők számra túlságosan bonyolult? Hogy egyszerűen nem értik?
Nem kell érteniük.
De, kell.
Nem kell.
Egy sportág szeretete nem abból fakad, hogy értem-e, vagy nem. Ha egy kisfiú vagy egy kislány kimegy egy meccsre és a hangulat magával ragadja, az bőven elég ahhoz, hogy ő kipróbálja a röplabdát, és később tehetséges játékos legyen.
Ehhez nem kell tudni azt, hogy mi az az antenna, vagy hány pontot kell elérni egy szettgyőzelemhez. Akit elkap a sportág szeretete, idővel meg is fogja érteni. A világon mindenhol imádják a röplabdát.
Mi a jó ebben a sportágban?
Az, hogy izgalmas, hogy látványos és gyönyörű. A női csapatsportágakban talán a legnépszerűbb a világon.
Nincs test-test elleni küzdelem, tiszta, élvezhető sport tele bravúros jelenetekkel.
Ennek van egy másik oldala is, amiről mindenképpen beszélnünk kell. Biztosan észrevette, hogy Magyarországon a női röplabda kapcsán mi az első, ami a szurkolóknak eszükbe jut.
Igen, tudom, hogy milyen jók a csajok, meg mennyire jó fenekük van a pályán lévőknek. De tudja, mit mondok erre? Engem ez sem zavar. Ha valaki emiatt szeret bele a röplabdába és áll mögénk, lesz a támogatónk, jöjjön.
Amíg játékos voltam, én is ebben éltem.
Azért sem bántam, hogy elrángattak egy-egy fényképezésre, mert úgy voltam vele: figyeljenek már fel ránk – bármi áron. Hogy létezünk, hogy vagyunk.
Mindent azért én sem tűrtem el, de sok mindent igen. Megbeszéltem magammal, ha így tudok segíteni a sportágnak, akkor így fogok. Mert feladatomnak érzem a sportág segítését.
Szörnyű fürdőruhás naptárat készítettek rólunk? Menjünk. Elterjesztették rólam, hogy a Playboy címlaplánya leszek.
Na, ez már túlment minden határon. Ekkor fenyegető leveleket írtam.
Kinek, a Playboynak?
Nem, annak, aki ezt a magyar szövetségben kitalálta és elkezdte terjeszteni. De amíg az ember egy olyan sportágban játszik, amit idehaza kevesen ismernek, együtt lehet élni ezekkel a dolgokkal, tudva azt, hogy egy idő után mindezt meg lehet dönteni a jó eredményekkel - és mindez számomra kizárólag így volt vállalható. De tudja mit?
Ha valaki a csajok kinézete miatt jön ki, az sem baj. Ön szerint a nők csak a szakmai fortélyok ellesése miatt mennek ki a férfi vízilabda-válogatott meccseire? Ugyan már, ne legyünk álszentek.
A röplabda minden szempontból gyönyörű sportág, s ebben az is benne van, hogy mi hogy nézünk ki.
Játszott az Egyesült Államokban, Franciaországban, Németországban, Belgiumban és Azerbajdzsánban. Melyik ország, melyik kultúra adta a legtöbbet önnek?
Amerika és Azerbajdzsán. A két véglet, tudom. New Orleansban reggeltől estig szól a jazz, ha hétfő reggel bemész valahova, megy a buli. Azerbajdzsánban világsztárok játszottak, amikor odamentem, minden csapat tele volt világklasszisokkal.
Természetes, hogy Bakuban akkor jól fizettek, de ez nem azt jelenti, hogy ronggyá kerestem magam. Én akkor játszottam a legjobb játékosokkal a pályafutásom során, és akkor ment a legjobban a röplabda.
Adtak labdát?
Igen. A német válogatott feladójával játszottam, nem volt ott semmi hiba. Bízott bennem, bíztunk egymásban. Két évet voltam ott, de a második idényemben már elkezdtek tönkremenni a csapatok.
Nekem kész volt a török szerződésem aláírásra várva, mégis visszamentem Bakuba. A BL-ben még a legjobb nyolc közé jutottunk, ami nem volt kis eredmény.
Azerbajdzsán valóban a szélsőségek országa. Nagyon sokan nem érezték ott jól magukat, menekültek onnan. Én nem így voltam ezzel. Jól elvoltam, de ezzel sosem volt gond nálam, sehol.