Mexikó 1963-70 és 1986-92 után a harmadik turnusát kezdi az idén a Forma-1 vendégül látásában. Ez különleges érdem, hiszen ilyen hosszú szünet után kevés ország tud visszakerülni a világbajnokság állomásai közé – tíz évnél hosszabb böjtöt követően ez korábban csak Argentínának sikerült.
Az eddigi tapasztalatok alapján nem kell az érdeklődés hiányától tartani; a visszatérő futamra például máris elkapkodták az összes jegyet, és új lelátókat is fel kellett húzni. Irigykedhetnek a konkurens helyszínek. Az pedig utólag kifejezetten groteszk, hogy először pont azért száműzték a versenynaptárból Mexikót, mert túlzott érdeklődés övezte a nagydíjat:
1970-ben vasárnap kétszázezren zsúfolódtak össze a pálya mellett és mentén.
A tömegből sokan a kanyarokban vagy a korlátokon foglaltak helyet. Őket Jackie Stewart és a helyi hős, Pedro Rodríguez próbálta jobb belátásra bírni, ezzel viszont pont ellentétes hatást váltottak ki, ugyanis az alkalmi követekhez még többen odasereglettek, hogy kezet fogjanak velük..."Nem lett volna szabad versenyeznünk, de nem mertük megtenni, mert lázadás tört volna ki" - mondta a biztonság javításáért az elsők között kampányoló, emiatt akkoriban ki is gúnyolt Stewart. "Emlékszem, végül azt mondták a szervezők, hogy
rendben, kötöttünk biztosítást, már az sem számít, ha megöltök valakit."
Végül több mint egy órát csúszott a rajt (közben szilánkokat is takarítani kellett az aszfaltról, miután néhány türelmetlenkedő üvegeket hajított rá), s bár Montezuma kegyelméből nem történt tragédia, a pályára özönlő nézők miatt egyből le kellett parkolnia mindenkinek, miután a győztes Jacky Ickx elszáguldott a kockás zászló mellett.
Ökörködés és borjúviadal
Bizony, az más korszak volt. Az Európától távoli fordulón különösen jellemző volt az oldott hangulat, amire rátett még egy lapáttal, hogy általában a Mexikói Nagydíj volt a szezonzáró, ezért bátran ki lehetett engedni a gőzt. Az egyik, a világbajnoki cím szempontjából egyébként már lényegtelen futamra például az lett volna a program, hogy a versenyzők utcai Renault-kkal libasorban megtesznek egy tiszteletkört a rajt előtt – a naiv szervezők bánatára azonban a felvonulás bohóckodásba csapott át:
a pilóták kézifékes farolásokkal, kanyarlevágásokkal, menetiránnyal ellentétes vezetéssel szórakoztatták a közönséget.
Az egyetlen kivétel a szerény kétszeres világbajnok, Jim Clark volt, aki brit úriemberhez illőenn tartotta magát a forgatókönyvhöz. Néha persze ő is csatlakozott mókához; az 1967-es futamot követő díszvacsorán egyike volt azoknak, akik a bikaviadal-arénából kialakított étteremben megvívtak egy borjúval. Igaz, közben sisakot viselt, míg másik két világbajnok, Jack Brabham és Denny Hulme anélkül is megállták a helyüket torreádorként. Beszámolók szerint a táncparkett ördöge pedig Bruce McLaren volt. Apropó McLaren: kapcsolódik hozzá egy mókás sztori is.
A pilótákat akkoriban természetesen még nem fuvarozták külön sofőrrel a városban, és egyszer pont az új-zélandi vitte ki néhány társát a szállásról a pályára. Csakhogy eltévedt a már akkor is sokmillió lakosú metropoliszban, ezért többen lekésték az egyik edzés elejét. Ennek leginkább a szabad szájú Innes Ireland itta meg a levét, aki visszaszólt a vele üvöltöző csapatfőnökének, és végül nem állhatott rajthoz.
Vb-címet hárman ünnepeltek Mexikóban, John Surtees (1964), Denny Hulme (1967) és Graham Hill (1968). Az amerikai Richie Ginther az egyetlen győzelmét itt aratta 1965-ben, amely egyben a Honda számára is az első volt.
| A Mexikói Nagydíj győztesei (1963-70) | |||
| 1963 | Jim Clark | 1967 | Jim Clark |
| 1964 | Dan Gurney | 1968 | Graham Hill |
| 1965 | Richie Ginther | 1969 | Denny Hulme |
| 1966 | John Surtees | 1970 | Jacky Ickx |
Innen lenéznek Spára
Úgy gondolja, Spa, esetleg a Nürgburgring lenne a legmagasabban fekvő F1-es versenypálya? Érzéki csalódás! Valójában az idei évtől Mexikóváros veszi át – pontosabban vissza – ezt a címet Interlagostól, amely több mint 2200 méterrel fekszik a tengerszint fölött. A pályának viszont gyakorlatilag nincs lejtése, mivel fennsíkon, egy kiszáradt tómederben található.
Ilyen magasan több mint 20%-kal kisebb a légnyomás a vb-állomások többségéhez képest, ami kihat a technikai paraméterekre, bár a turbómotorok teljesítményét nem veti vissza úgy, mint a szívóékat. Maga a pálya Mexikóvárosban, egy gigantikus, tucatnyi sportpályát is tartalmazó parkban van, amely egyébként olimpiai helyszín is volt; a környezetéből adódóan az 1960-as évek versenyhétvégéinek még kellemetlen velejárói voltak a pályára berohanó kóborkutyák.
Hivatalosan Autódromo Hermanos Rodríguez-nek hívják, a tragikus sorsú Rodríguez-testvérekről kapta a nevét.
A fiatalabbik, a tehetségesebbnek tartott Ricardo pont itt, 1962-ben vesztette életét a Peraltada kanyarban, míg az F1-ben később bemutatkozó Pedro 1971-ben szenvedett halálos balesetet. A báty tehát már részt vehetett hazája nagydíjain, melyek előtt rendszeresen kerti partit tartott a fővárostól nem messze lévő vidéki rezidenciáján. Az eddigi hat mexikói F1-es versenyzőből ő a legsikeresebb két győzelmével és hét dobogós eredményével.
A pálya nem Tilkedrom, mégis magán viseli azok jegyeit: a hosszú, viszonylag széles egyeneseket lassú sikánok zárják le, és van rajta egy gyors kanyarokból összefonódó szakasz is. Utóbbiak ívén módosítottak az 1992-es változathoz képest, de a hardcore rajongók egyértelműen a már említett Peraltada megcsonkítását fájlalják a legjobban.
Nagy csattanások helyszíne
Ezzel a manőverrel kihúzták a pálya méregfogát, pontosabban szólva egy műtéttel korrigáltak rajta. Az eredetileg 180 fokos, 12 (1992-ben már csak 5) fokos szögben döntött jobbos közeli rokona a monzai és az estorili (Portugália) Parabolicának, mindig hatalmas próbatételt jelentett. A veszélyeit növelték az alattomos bukkanók és gödrök, amelyek újra és újra kialakultak egy földalatti patak felszínformáló munkájának köszönhetően.
Ricardo Rodríguez tragédiája után egyetlen áldozatott sem szedett a villámgyors kanyar a Forma-1-ben, és valóságos csoda, hogy az itt karambolozók legfeljebb néhány horzsolást szereztek. Pedig szép számmal voltak; több évből fel lehet jegyezni egy-egy nagy bukást. A pálya visszatérését követő első három idényben sorrendben a holland Huub Rothengatter, a brit Derek Warwick és a francia Philippe Alliot borzolta a kedélyeket, utóbbi a RichardsF1.com-nak nyilatkozva el is mondta, hogy őrangyal vigyázott rá.
Aki megnézi a baleset felvételét, aligha hinné el, hogy itt lehetek, és beszélhetek róla. Nagy mázlim volt!"
A Peraltada legnagyobb „fogása” kétségtelenül Ayrton Senna volt, aki 1991-ben állította fejtetőre McLarenjét. "A haja szála sem görbült, de elég nagy ütést kapott" - mesélte Ron Dennis a Sunday Mirrornak. "Sid (Watkins professzor) kikapart egy kis kavicsot Ayrton füléből, amire úgy reagált, mintha letépték volna valamelyik testrészét." A brazillal amúgy is többnyire mostohán bánt a mexikói pálya, az 1989-es győzelmét leszámítva önmagához mérten szerény eredményeket jegyzett rajta. Egy évvel az ominózus borulását követően egyébként újra nekiment a falnak, az S-kanyaroknál, és megsértette a lábát a futómű pilótafülkébe beszakadt darabja.
Berger és Mansell emlékezetes napjai
A Mexikói Nagydíjak második turnusa emlékezetes versennyel kezdődött 1986-ban. Az utolsó előtti futamon a tabellát vezető Nigel Mansell szeme előtt már a világbajnoki cím lebegett, de a rajtnál csak jelentős késéssel tudott egyes fokozatba kapcsolni, és a gyötrelmes, gumigyilkos versenyen csupán ötödikként ért célba. A győzelmet azonban nem valamelyik közvetlen riválisa, Alain Prost, Ayrton Senna vagy Nelson Piquet szerezte meg, hanem a kemény Pirellikkel taktikusan vezető Gerhard Berger.
Az olasz gumigyártó akkor nem akart kerékcserét, és ők javasolták a keményebb abroncsokat a Benettonnak.
"Két keverékből lehetett választani, és a rajtrácson várakozva az utolsó pillanatban elgondolkodtam, hogy talán váltani kellene. Végül nem váltottunk, és ez helyes döntésnek bizonyult" - emlékezik vissza a Benetton első győzelmét arató Berger. Az előzetes tervre már nem emlékszik, de úgy rémlik neki, hogy verseny közben döntötték el, hogy nem cserélnek kereket. Prost ellenben egyszer, Senna és Mansell kétszer, Piquet háromszor járt a bokszban.
Berger sikerének értékét növeli, hogy Mansellhez hasonlóan kisebb gyomorrontással küszködött. A sokáig favoritnak tűnő brit kezéből végül kipergett a vb-cím, részben a mexikói betli miatt. A sors később két győzelemmel kárpótolta Mexikóban, a legemlékezetesebb megmozdulása mégis 1990-ben történt, amikor Prost – aki egyébként a 13. helyről rajtolva nyert – mögött 2. lett a Ferrarival. Egy lélegzetelállító utolsó körös előzéssel szerezte meg a pozíciót Bergertől, méghozzá a félelmetes Peraltada külső ívén.
Még Berger is azt mondta: Te teljesen őrült vagy b.. meg.!"
- mesélte az F1 Racingnek.
"Annyira be volt csinálva, hogy a kanyar felénél feladta. Amikor a bokszba hajtottam a levezető körön, az összes csapat szerelője nekem tapsolt. Nem jöttem rá, hogy nekem szól, amíg meg nem álltam, de mindenki szerint az egyik leghősiesebb dolog volt, amit valaha láttak."
Azt is elmondta, hogy Berger korábbi manőverei felbőszítették. "Azt mondtam magamban: nem lehet, hogy elvegye tőlem a 2. helyet" - emlékezett. "Nem terveztem, hogy körbeautózom a Peraltadában. Ez egyike volt a legszörnyűbb előzéseimnek, igazi mindent vagy semmit manőver volt." Mansell ezért nemrég abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Peraltadát az ő nevére keresztelték át.
| A Mexikói Nagydíj győztesei (1986-92) | |||
| 1986 | Gerhard Berger | 1990 | Alain Prost |
| 1987 | Nigel Mansell | 1991 | Riccardo Patrese |
| 1988 | Alain Prost | 1992 | Nigel Mansell |
| 1989 | Ayrton Senna | ||
A Mexikói Nagydíj két hét múlva, az USA GP-t követően tér vissza a világbajnokságba. A felújított, majdnem teljesen kész pályáról itt tekinthetnek meg egy fedélzeti kamerás kört.
Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma–1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!
