80 éves a Forma-1 magyar hangja

Dávid Sándor az 1950-es évek végén kardvívóból lett újságíró a Népsportnál, majd később a Magyar Televíziónál, ahol kulcsszerepet játszott a hazai F1-es közvetítések elindításában. Egy teljes generáció nőtt fel az ő kommentárját hallgatva. De milyen volt belülről nézve a világbajnoki sorozat harminc-negyven évvel ezelőtt, és milyennek látja azt a szakma nagy öregje ma? Sztorizgatós nagyinterjú egy fordulatos életútról.

Dávid Sándor a Hungaroringen, pihenőidőben Forrás: Dávid Sándor archívuma

Dávid Sándorral nem lehet két perc alatt lezavarni egy beszélgetést, de szerencsére nem is érdemes. Hogy egy teljes generáció nőtt fel a közvetítésein, és sokak számára máig ő a Forma-1 igazi magyar hangja, az csak a jéghegy csúcsa: mire főállásban a televízióhoz került, már kis híján tizenhét évet lehúzott a Népsportnál, úgyhogy nem kell átmennie a szomszédba egy (vagy száz) jó sztoriért. Kerek születésnapja alkalmából a nappalijában, plafonig érő könyvespolcok között ültünk le, hogy meséljen eddigi, akár sorsszerűnek is nevezhető fordulatokban bővelkedő életéről. Négy óra elszáguldott, és szinte észre sem vettük...

Ön ifjúsági kardvívó volt, az 1956-os világbajnokságon is szép eredményeket ért el. Hogyan lett újságíró?

Újságíró a víváson keresztül lettem.

Mindig azt mondom, hogy az életem filmek alapján működik.

Például elmentem moziba még az 1950-es évek elején, amikor a középiskola első osztályába jártam, és megnéztem A korzikai testvérek című filmet. Egy ikerpár játszik benne, egy nemes fiai. Rablók megtámadják a kastélyukat, felgyújtják, leölnek mindenkit, és az egyiküket elrabolják, a másik valahogy megmenekül. Az életük teljesen máshogy alakul, az egyikük természetesen rabló lesz, a másik a felső tízezer tagja. Amikor vívnak, és valamelyiket megszúrják, azt a másik is érzi, de persze nem tudják, mitől. A végén találkoznak, egymást akarják megölni. Fantasztikus film, na. Másnap elmentem az ócskáshoz, és vettem egy kardot. Nem egészen azt sikerült, amit kellett volna, mert német egyetemi párbajkardot vettem, amivel nem lehetett vívni, de a lényeg az, hogy a vívószenvedélyem megmaradt úgy tizenegy évig. Éjjel-nappal vívtam, mint az állat. Szerencsémre indult egy tanfolyam Róna Ármin bácsi vezetésével, egy hónap alatt megtanított minket vívni. A másik film évekkel később a Római vakáció volt. Elájultam Audrey Hepburntől meg Gregory Pecktől, akihez ráadásul állítólag még hasonlítottam is akkoriban. Ezért lettem újságíró.

Ez a romantikus része a dolognak. A valós része az, hogy tényleg vívtam, válogatottként 1956-ban voltam kint az ifjúsági világbajnokságon. A döntőben ugyan utolsó lettem, de a három magyar közül én voltam a legfiatalabb, és úgy küldött ki a mesterem, a szép emlékű Jekelfalussy Piller György, hogy „aztán meg nö vágd ám a gyerököket!”. 1957-ben aztán én nyertem Bukarest felnőtt kardbajnokságát, aminek az értékét ma már nagyban növeli az, hogy Pézsa Tibor, aki később olimpiai és világbajnok lett, második volt, ugyanis egymással vívtunk a döntőben.

A bukaresti ifjúsági vb-kre elkísért minket a Népsport újságírója, Szombathy István. Mindketten beleszerettünk ugyanabba az énekesnőbe, Lucky Marinescuba, egy aranyos, gyönyörű csajba, aki rengeteg nyelven beszélt, köztük egy kicsit magyarul is, de úgy csak tegezve. El voltunk ájulva, mert azt hittük, máris annyira imád bennünket, hogy tegez. Pista úriember volt, és én is annak készültem, ezért megegyeztünk abban, hogy külön nem közelítünk hozzá, hiszen ő előnyben lett volna, mert bármikor ráért, nekem viszont vívnom kellett. Akkor nem jutottunk semmire, viszont hazafelé jövet a vonaton egy fülkébe kerültünk Szombathyval. A vonat még el sem indult, ő már a pályaudvaron elővette az írógépét, és elkezdett írni Luckynak. Úgy kezdte a levelét, hogy „te édes, drága, feledhetetlen angyal!” Közepesen érzelmes cím... Én föntről olvastam a szöveget, és végig mondtam neki, hogy mit írjon. Egy árva szót nem szólt, de megírta az állati hosszú levelet, aztán a végén odaszólt, hogy „Na gyere, írd alá! Te is benne vagy, mert édesapám, neked gondolataid is vannak. Egy vívónak?!” Örök barátságot kötöttünk.

És ő ajánlotta be önt a Népsporthoz?

Nagyon jó barátok lettünk, szerinte én voltam a Magyar Népköztársaság szóra sem érdemes versenyzője, ami egyébként igaz is volt. Viszont értettem a víváshoz, míg ő teljesen tök volt hozzá, habár nagyon intelligens ember volt, négy nyelven beszélt. 1959-ben jött a budapesti világbajnokság, és Kutas István, a Népsport főszerkesztője kötelezte Szombathyt, hogy keressen valakit maga mellé, aki konyít is a víváshoz. Így szerződtettek engem. Ez volt az első újságírói munkám, aztán ilyen-olyan versenyekről tudósítottam.

Eszem ágában sem volt, hogy újságíró legyek, de minden összeesküdött ellenem.

Huszonkét-huszonhárom éves lehettem. Mint válogatottat, engem csak 1960-ban vittek el katonának, és akkor is összesen három hónapra. Igen ám, de január 2-án vonultam be, így pont az a versenyidőszak úszott el számomra az olimpia előtt, amikor a válogatókon kellett volna vívnom. Azelőtt meghaltam volna, ha nem vívhatok minden áldott nap – öngyilkos akartam lenni, úgy éreztem, nincs értelme az életemnek, amikor eltiltottak egy hétvégére, mert lázas voltam –, csakhogy a leszerelés után nem volt értelme vívni, hiszen a válogatók már lementek. Azt gondoltam, majd ősszel elkezdem újra. Na, azóta nem vívtam.

A Világbajnokok Szoborparkjának megnyitása a Hungaroring főbejárata mellett, a török versenypálya küldöttségének jelenlétében. A bal szélen ott van Szamos Miklós, aki több mint harminc évig rendezte a Magyar Nagydíjakat, mellette a már nyugdíjba vonult Morvay Károly, a pálya főmérnöke, a jobb szélen Grestl Péter, az Ostermann vezetője. Dávid Sándor feketében áll Frank Tamás, a Hungaroring Zrt. már elhunyt alelnöke mellett Forrás: Dávid Sándor archívuma

Jött a római olimpia. Nem a Kutas, hanem a főszerkesztő-helyettes, Kéri János behívatott, és felajánlotta, hogy felvesz gyakornoknak. Feleannyi fizetésért, mint amennyit a MÁV-nál kerestem, merthogy akkoriban a Nyugati Pályaudvar Műszaki Kocsiszolgálati Főnökségen voltam lakatos technikusként, de belementem. Az olimpia után én lettem a vívórovat vezetője, tizenhét évig írtam a sportról. Utána mentem át a tévéhez.

És a legtöbben ma is onnan ismerik. Ez el is vezet minket az F1-hez. Korábban foglalkozott autósporttal?

Ha nincs a háború, akkor a legjobb esetben egy komolyabb vidéki református hitközség papja lett volna belőlem. Amikor azonban a faterom hazajött a háborúból, rögtön B-listázták, és széntróger lett a sarkon, aztán vízóra-leolvasó, engem pedig természetesen nem vettek fel az egyetemre. Azt hál' istennek nem adták fel, hogy tanuljak, de változott a terv, és Csepelre, a 6-os számú Gépipari Technikumba küldtek erőgépgyártó tagozatra, ahol akkor gyakorlatilag a Műegyetem első két évfolyamának anyagát tanultuk meg.

Abban is mázlim volt, hogy a motorkerékpárgyárba kerültem, ahol a Pannóniát kezdték csinálni.

Az egyik emlékezetes nagy munkám egy kollégámmal, Braun Józseffel az elkészült motor utókalkulációja volt, vagyis nekünk kellett megmondanunk, hogy mennyibe kerüljön. Kiszámoltuk: 9700 Ft-ba. Ebben már benne volt a gyárépület rezsije, a villanyvilágítás az udvaron, szóval minden. Boldogan elterültünk, egy Kossuth-díjas öreg mérnök már rajzolta a képes árjegyzéket, amikor az egészet visszadobta az árhivatal, hogy a szocializmus építésének eme szakaszában az lenne ajánlatos, ha a Pannóniához hasonló motor mintegy 20 ezer forintba kerülne a dolgozók számára!

Amikor technikusként bekerültem a gyárba, ott volt a magyar motorkerékpársport színe-java. Ők voltak a bejárató motorosok: idősebb Reisz János, Mester István, illetve Hollós István, aki utána a legjobb magyar autóversenyző lett, vagy volt már akkor is a Steyr-Puchjával. A kísérleti műhelybe kerültem át, ahol a hajtórúd nélküli motor feltalálója, Vígh Endre volt a főnök. Állandó kapcsolatban álltam a motorosokkal, jó haverok lettünk, ott lett fogalmam a versenyzésről. Akkoriban, az 50-es években ötvenezres nézősereg gyűlt össze a népligeti futamokon.

A Népsportnál mégis éveken át az olimpiai sportágak rovatvezetője volt.

Igen, el voltam foglalva a vívással, az öttusával, a vitorlázással... Én úgy vettem ezt az egészet, hogy ha Széchenyi grófnak meg báró Wesselényinek, a magyar történelem két komoly sportemberének jók voltak az ilyenek, akkor nekem is pont megfelelnek.

Jött az utolsó verseny a Népligetben, a városligeti pályát addigra betiltották. Ezen mindig vitatkozunk, szerintem 1969-ben volt, de lehet, hogy 68-ban. Addigra én már el is felejtettem a motorkerékpáros bandát, csak kimentem megnézni a versenyt. Egyébként rég külföldre járó újságíró voltam, 1962-ben például már kiküldtek Kairóba, felderíteni a lőteret. Szóval kimegyek a Népligetbe, besétálok a depóba, és ki jön velem szembe? Kiss Dezső, mint miniszterhelyettes, Vígh Bandi bácsi, a Budapesti Volán Autós Szakosztályának az elnöke, Mester Pista, aki akkor már ralibajnok volt, illetve Kiss Dezső fiának, Dodinak az istápolója is, merthogy őt vette maga mellé navigátornak. Persze, hogy megismertek. A Vígh Bandi bácsi nemcsak motorversenyző, hanem birkózó is volt, és a birkózóknak volt egy hülye kézfogásuk, ami úgy működött, hogy egy berántásból rögtön mögé kerülés lett. Az öreg mindig, mindenkivel eljátszotta. Eltelt tíz év, de ahogy nyújtotta a kezét, ez hirtelen eszembe jutott, és gyorsan én csináltam meg vele. Oltári röhögés volt.

A Magyar Nagydíjak első éveiből: középen a versenyigazgató, Zsembery Jenő, a balján Hidasi Mihály, a brazil futam igazgatója, ahol a magyar vezetők is tanultak. A jobbján Ferjáncz Attila, látogatóban a Hungaroring „tornyában” Forrás: Dávid Sándor archívuma

Ők nem tudták, hogy én vagyok az a Dávid, aki a Népsportba ír. Amikor ez kiderült, Kiss Dezső mondta, hogy Dávid elvtárs, emlékszem önre, legyen szíves holnap bejönni a minisztériumba, mert magára fontos feladatok várnak! Másnap bementem hozzá, leültetett. Ő valaha sportember volt, amikor 1948-ban elkezdődött a kerékpáros békeverseny, szerepelt a magyar csapatban. Elkezdte magyarázni, hogy ő intézte, hogy legyenek autósport szakosztályok, mert az autósport addig nálunk nem volt bevett sportág. Akkoriban indult a ralizás, jöttek be a Zsigulik, de Ferjáncz Attila például csak szerelőként, Volán-útlevéllel utazhatott külföldre.

Kiss Dezső azzal folytatta, hogy vegyem tudomásul, a 20. század végének legnagyobb sportja az autósport lesz,

Magyarországon is elindultak a dolgok, és nekem kötelességem átvenni a témát a Népsportnál.

Nemcsak dumált: közölte, hogy a jövő hétvégén lesz Vallelungában egy újságírói összeröffenés Henry Morrogh versenyzőiskolájában, oda leszek szíves elmenni a minisztérium költségén. Majd Dodi, a fia elvisz, ő már ott tanult. Frankón így is történt. Elmentünk Vallelungába, ahol az újságírók számára tartottak egy háromnapos fejtágítást autózással. Kapott mindenki egy Renault Alpine-t, maga mellé egy versenyzőt, sőt két utast is. Ezt az iskolát végigjártam, adtak érte egy oklevelet. Azóta vagyok autós újságíró, és szerencsém volt, mert belenőttem a magyar autósportéletbe. De az a vicc, hogy a Forma-1 meg a nemzetközi autózás olvasóként már korábban is érdekelt.

Hol lehetett akkoriban nemzetközi autósportról olvasni Magyarországon?

Almássy Tibornak volt egy Autóversenyzők, versenyautók című könyve, nekem a második kiadás van meg. Később ő lett az egyik nagy barátom, igazságügyi szakértő is volt, járta az autószalonokat. Jól beszélt angolul, így egyszer összehaverkodott Jim Clarkkal, aki meghívta magához, ő el is ment hozzá Skóciába. Szép csendben írt egy komplett könyvet a Forma-1-ről, úgyhogy volt mit olvasnom magyarul. A Népsportban pedig Vad Dániel, aki eredetileg teniszező volt, de eltiltották, mert hozzávágta az ütőjét a bíróhoz, vezette a külföldi rovatot, és írta a dörgedelmes cikkeit az imperialisták gyilkos őrületéről, akkor ugyanis még évente legalább két ember meghalt a pályákon.

Élőben mikor látott először F1-es nagydíjat?

Amikor elkezdtem a ralival foglalkozni, az nekem mint újságírónak egy új, szabadabb élet kezdetét is jelentette.

A magyar sport olimpiacentrikussága az előző tíz évben már kezdte felőrölni az idegeimet. Más nem is volt ember, csak az, aki olimpiai részvételre számíthatott. Az autósport akkoriban nagyon szabad sport volt, hiszen a legtöbben a saját autójukat használták. Volt olyan, aki vett magának egy Fiat Coupét, belépett a Volán szakosztályába, és csak versenyzett vele, mert úgy kapott hozzá benzint meg gumikat. Én mindenhová, versenyekre és edzésekre elkísértem a társaságot, mivel Mester Pista, aki a főnök volt, élvezte, hogy nem kell egyedül mennie. Egy Volán-rali akkor még kétnapos, 1300 km-es verseny volt. Törték-zúzták az autókat, bementek erdőbe, mezőre, a legrosszabb betonutakra.

Közben elkészült az Österreichring. Azt tudtuk, hogy az osztrákoknál van Forma-1, de az első időkben még a zeltwegi reptéren rendezték, mellette épült meg az új pálya. Ferjánczékkal, Mesterékkel rájöttünk, hogy az Autóklubnál lehet társasutazást kiváltani: összeálltunk tízen, és együtt mentünk ki. Tehát mi már jártunk ki F1-et nézni, én talán 1974-ben láttam először élőben. 1975-ben, az emlékezetes esős versenyen Vittorio Brambilla nyert, ez életem legnagyobb élménye volt. Egyébként akkor szenvedett halálos balesetet Mark Donohue.

1976-ban hagyta el a Népsportot. Hogy került a tévéhez?

Már 1963-tól televízióztam, mert a vívást ott sem ismerték.

Bent ültem Vitray Tamás mellett a közvetítéseknél, plusz az összes olimpián, ahol együtt voltunk: 1968, 1972... Radnai (János, az MTV sportrovatának vezetője) már előtte át akart hívni, csak nem tudott elég jó fizetést adni. Amikor Vitray elment szórakoztató osztályvezetőnek, az ő fizetése ottmaradt, és én megkaphattam. Így juthattam 1976. január 1-jén az MTV-hez, de volt millió más oka is.

Dávid Sándor a tévében Vitray Tamás mellett, mint vívószakértő Forrás: Dávid Sándor archívuma

Már abban az évben megvolt az első magyarországi F1-es közvetítés. Ezt hogy sikerült összehozni?

A Magyar Televízió 1976. január–februárban kapott egy ajánlatot az Eurovíziótól, hogy ingyen odaadják a Forma-1-es közvetítést az Österreichringről. Ma is előttem van, ahogy Radnai papucsban kijött az irodájából, kezében a papírral, és az mondta: gyerekek, van itt egy üzenet, nem tudom, mit akarnak.

Knézy Jenővel, aki addigra autóőrült is volt, egyszerre vágtuk rá, hogy persze, közvetítsük!

Mondtam, hogy el van intézve, vállalom, mehetünk az én autómmal is. Szerencse volt, hogy én készen álltam rá, meg tudtuk oldani, ingyen adták, és Radnai kultúremberként nyitott volt minden újra.

A verseny 1976 augusztusában volt, a rajtját az eső miatt el kellett halasztani. Élő egyenes adásban ment, de Jenővel nem volt könnyű együtt közvetíteni, mert csak úgy tudott dolgozni, hogy ez az enyém, az meg a tied. A műsorfüzetet is el kellett tépnünk kettőbe... Úgy alakult, hogy az utolsó öt körben én voltam soron, és a vége előtt ki kellett szállnom, mert a turnusvezető rám szólt, hogy „Lapajkám kérem, búcsúzzon el!” Jött valamilyen lengyel filmsorozat...

Akkor Magyarországon senki nem tudhatta meg az eredményt, úgyhogy óriási botrány lett.

Szerencsénkre a hazai sajtó élő nagyjai gyakorlatilag mind együtt nyaraltak a tihanyi újságíró-üdülőben, ahol természetesen nézték a közvetítést. Másnap az összes jelentős lap, a Népszabadság, a Népszava, mindenki minket szidott, hogy mégis hogy lehet ilyet csinálni a nézőkkel?! Égtek a telefonvonalak. Ez a balhé mutatta meg, hogy érdemes közvetíteni.

Melyik volt a második alkalom?

El kellett döntenünk, hogy melyik legyen a következő, és természetesen Monte Carlót választottuk, így 1977-ben már két versenyt közvetítettünk. Monacóra jól kiöltöztem, az új cipő véresre törte a lábamat. Mint kiderült, a megrendelésünk megérkezett ugyan a helyi postára, de vagy nem vették komolyan, vagy azt gondolták, toll a fülünkbe, mert hiába kerestem a helyemet a kommentátori monitorok előtt. Akkor még nem voltak közvetítőfülkék, hanem az autóklub előtti járdán volt egy dobogó asztalokkal, a majomfogó háló mögött ültünk az óriási zajban. Szóval nem találtam helyet, ezért elkezdtem utánajárni, hogy mi van. A rendező nagy örömmel fogadott, de azt mondta, nem hitték el, hogy a Magyar Televízió tényleg közvetíteni akar. Nem is volt elég vonaluk; akkoriban négy postai vonal kellett egy tévéközvetítéshez, kettő a hanghoz oda-vissza, kettő a képhez oda-vissza.

Dávid Sándor Szujó Zoltánnal a Campona szökőkútja fölött szakértőként, amikor Palik Lászlóék a liftből közvetítették a Forma-1-et Forrás: Dávid Sándor archívuma

Ott álltunk, mint szamár a hegyen. Heinz Prüllerrel (az osztrák kommentátorral), aki fantasztikus fickó, addigra összehaverkodtunk, és én elmeséltem neki, mi a helyzet. Elintézte, hogy az osztrák tévé a hozzájuk beérkező képet továbbítsa Budapestig, én pedig telefonon minden szükségeset előre elmondtam Jenőnek, aki aztán itthonról adta a kommentárt. Olyan közelről soha nem láttam versenyt, mint akkor, tudniillik átmentem az uszoda felé, és odaálltam a Ste. Devote kanyar belső ívéhez. Az autók még mandínerezve fordultak ott.

És mikor váltak rendszeressé a közvetítések?

Az elsőnél fontos szempont volt, hogy ingyen adták. Azt hiszem, egy focimeccsért akkoriban 5000 dollárt kellett fizetni. Bernie továbbra is ingyen adta a közvetítéseket, aztán 1000-1500 dollárért, ami nagyon olcsó volt, ráadásul akkor még lehetett őket venni egyenként is.

Bár Jenő is rendesen hajtott rá, egyértelmű volt, hogy az F1 az enyém,

mert addigra minden hónapban ment a tévében az Autó-Motor-Sport című műsorom, a magyar nézők azon nőttek fel. Ebbe a Philip Morris hozott embereket, mégpedig azért, mert a cég akkor jött be Magyarországra, megvásárolva az Egri Dohánygyárat. Nekem jó összeköttetésem volt velük, elhozták a műsorba John Watsont, Niki Laudát, James Huntot, később Keke Rosberget...

A magyar tévéközvetítések további sikere – és ezt nem azért mondom, mert fényezni akarom magamat – azon múlt, hogy amikor elhozták Huntot a margitszigeti Nagyszállóban tartott sajtótájékoztatóra, én is elmentem. Természetesen elkéstem. Egyszer csak besettenkedett egy barna bőrdzsekis fickó tornacipőben, elsétált a fal mellett, és leült a földre. Ő volt James Hunt. Miután vége lett az egész cirkusznak, mindenki rohant az ajándék dzsekiért, nekem viszont nem lett volna értelme, mert az én méretemben úgysem volt. A törpék rendezték be maguknak a világot! Viszont annyira jól éreztem magam, hogy odamentem a pulpituson ülő sráchoz, aki tartotta a sajtótájékoztatót, Felix Sulzbergerhez. Megköszöntem neki a kellemes estét, mire ő csak nézett rám, és széles pofával röhögött. Azt mondta, ne haragudjak, de ő ilyet újságírótól még életében nem hallott... Ha már itt vagyok, üljek le! Így kezdődött a jó kapcsolatunk.

Ebből született az a tíz-tizenöt évig tartó mázli, hogy bejártam a Safari Rallykat, az Elefántcsontpart Rallyt és a világot a Forma-1-gyel.

Miután ugyanis lement ez a buli, én lettem a Marlboro itteni sajtókapcsolata, nekem küldözgették a naptárakat, nekem kellett lefordíttatni és továbbküldeni mindent. Amikor jött az új idény, leültünk a Hyattben, és ők azt mondták, már annyit segítettem nekik, hogy szeretnék meghálálni, menjek el a feleségemmel a Bahamákra két hétre. Én azt feleltem, ha elmegyek a Bahamákra, inkább vissza se jöjjek, itt úgyis végem! De van egy ötletem: inkább fizessék ki a Magyar Televízió Forma-1-es közvetítéseit. Erről a paktumot végül nem mi ketten kötöttük, hanem Felix hazament Lausanne-ba, megírta a szerződést, elküldte Amerikába, onnan visszakapta, és a Magyar Televízió írt alá a Marlboro európai központjával arról, hogy évente kétszer annyi F1-es futam költségeit fizetik nekünk, mint amennyit az MTV a saját forrásaiból fedez.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!