Trulli 1999-ben a harmadik idényét töltötte az F1-ben: 1997-es debütáló szezonját a Minardinál kezdte meg, majd évad közben igazolt át Alain Prost istállójához, ahol abban az évben néhány kör erejéig sikerült az élre állnia az Osztrák Nagydíjon, mielőtt az autóban akkor dolgozó Mugen-Honda erőforrás felmondta a szolgálatot.
Mint a fennállása összes idénye, az 1999-es is küzdelmes volt a Prost Grand Prix számára, amely akkor már második éve használta a Peugeot hajtóműveit. Míg az Európa Nagydíj győzelmét Johnny Herbert, a 3. helyezést pedig Rubens Barrichello révén megszerző Stewart-Fordnak az idény során már korábban is voltak kimagasló fellángolásai, hiszen a brazil Imolában és Magny Cours-ban is felállhatott a dobogó legalsó fokára, addig a Prost-formáció pontokat is csak ritkán tudott szerezni.
Ekkor jött az őrült nürburgringi futam, ahol előzetesen egyik istálló sem dédelgetett dobogós álmokat, hiszen a McLaren és a Ferrari harca dominálta az autósport királykategóriáját. Ahogyan az időmérő alakult, az alapján Trulli végképp nem számíthatott dobogós pezsgőzésre, hiszen míg csapattársa, a francia Olivier Panis az 5. pozícióból vághatott neki a távnak, addig az olasz csak a 10. kockából várhatta a kialvó piros lámpákat.
Egyáltalán nem volt könnyű az a hétvége, főleg számomra, hiszen csak a tizedik helyről rajtolhattam, szóval meglehetősen hátulról, ráadásul nem is éreztem túlzottan versenyképesnek magam”
– idézte fel emlékeit a GPhírek kérésére a 45 éves olasz, aki manapság saját borászatának működtetésével és fia, a gokartban pallérozódó Enzo menedzselésével van elfoglalva. - Maga a verseny is roppant nehéz volt, mert nem sokkal a rajt után elkezdtek folyamatosan változni az időjárási körülmények. Hatalmas adag szerencsére is szükség volt, természetesen, akárcsak a tapasztalatra. Utóbbival nem álltam rosszul, sok tapasztalatom volt a Nürburgringről, hiszen fiatalabb koromban sokat versenyeztem ott az F3-as német bajnokságban.”
Trulli az események sodrása közben „árnyékban maradt” és a káosz közepette kockázatos döntéseket hozott, amelyek kifizetődtek számára: „Előbb jött az eső, de én kint maradtam, ha jól emlékszem, míg más versenyzők velem ellentétben nem is próbálták megragadni ezt az esélyt, hanem kimentek a boxba esőgumikért."
„Később azonban, csupán egy vagy két kör után az eső elállt, a pálya elkezdett száradni, így viszonylag nagy tempóelőnybe kerültem. Nemcsak ez jött jól, egyébként, hanem az a tény is, hogy viszonylag jól boldogultam a nedves körülmények között száraz gumikon abban a néhány körben. Később adódott még egy sansz, amelyet sikerült kihasználnom, hiszen többen újra a boxba mentek, mégpedig száraz gumikért. Ennek köszönhetően viszonylag komoly előnyre sikerült szert tennem azokkal szemben, akik mögém kerültek."
A folytatásban újra eleredt az eső, akkor már esőgumikra váltottam én magam is és meglepően versenyképes tempót tudtam autózni."
„Ha jól emlékszem, az utolsó 15-20 körre már újra száraz volt a pálya, szóval tényleg mozgalmas verseny volt, tele érzelmekkel, balesetekkel és hibákkal. Akkor és ott nekem jól kiadta, hiszen kimaradtam a sűrűjéből, nem hibáztam, ráadásul a döntéseink is működtek” – mondta az olasz.
A pilótának a későbbi, egészen 2012 elejéig tartó F1-es pályafutása során a remek kvalifikációs tempó, valamint a verseny közbeni kimagasló védekezőmunka volt a két legfontosabb védjegye. Utóbbit első ízben ezen az 1999-es nürburgringi futamon csillogtatta meg igazán, amikor a hajrában sikerült maga mögött tartania a gyorsabb Stewart-Forddal hevesen ostromló Barrichellót. Mint felidézte: abban a helyzet volt igazán fontos szerepe annak, hogy az alacsonyabb géposztályokban sikerült alaposan kiismernie az egyik legszeszélyesebbnek tartott versenypályát, a Nürburgringet.
„A hajrában a második helyen autóztam Johnny Herbert Stewart-Fordja mögött, nagyjából tizenöt másodperces hátránnyal, az utolsó tíz körre pedig Barrichello került mögém, a másik Stewart-Forddal, ami ráadásul sokkal, sokkal gyorsabb volt, mint az én autóm. Kemény helyzet volt, hiszen tudtam, hogy ha eljutok a célig, F1-es pályafutásom során először állhatok dobogóra, ezért sem a pozíciómat, sem a dobogót nem akartam elveszíteni."
„Nem volt könnyű, mert versenyzőként, harcosként semmiképp nem akartam lemondani a helyezésemről, de meg kellett találnom a megfelelő megoldást, hogy ne bukjak el mindent, miközben Barrichello folyamatosan támadott, mint a veszedelem. Mint mondtam, szerencsére jól ismertem a Nürburgringet a német F3-as bajnokságban töltött időszakomból, ismertem az összes apró trükköt és húzást, amit versenyzőként végre lehetett hajtani a pályán, a végén pedig ezeket felhasználva tudtam magam mögött tartani Barrichellót” – emlékezett az olasz.
Akkor még nem lehetett tudni, de Trulli második helyezése a Prost nevével fémjelzett alakulat harmadik, egyben utolsó dobogós helyezése volt.
„Emlékszem, szinte sokkolta az embereket, hogy dobogós helyen végeztem! Úsztam a boldogságban, hogy végre én is ott lehetek a pódiumon egy F1-es futam után, nagyon jó érzéssel húztam meg a pezsgősüveget az ünneplés közben. Ez volt a Prost Grand Prix első dobogós helyezése abban a szezonban, azóta már tudjuk, hogy egyben utolsó is, szóval a csapatban mindannyian nagyon boldogok voltunk. A paddockban mókáztunk egy keveset, de mivel nem voltam és nem is vagyok nagy bulizó, ezért azonnal indultunk haza, ahol a családom és a barátaim vártak rám. Velük is megünnepeltük az eredményt. Fantasztikus nap volt, nagyon jó visszaemlékezni rá” – fogalmazott a pilóta, aki később megjárta a Jordant, a Toyotát és a Lotus/Caterhamet is, hogy a 2012-es szezon rajtja előtt 252 nagydíjjal, 4 pole pozícióval és egyetlen futamgyőzelemmel a háta mögött, a soha be nem váló ígéretek egyikeként távozzon a királykategóriából.
Trulli több mint két és fél évet húzott le a Prostnál, így az alakulat ötéves történetének felében a Ligier alapjain életre hívott gárda alkalmazásában állt. Kétségkívül a korszak egyik nagy rejtélye, hogy miért nem váltotta be a reményeket az erős francia identitású, a Peugeot révén autógyári támogatást is élvező istálló.
A kudarc okait sokan, sokféleképpen magyarázták az évek során, s még az akkori belügyeket jól ismerő Trulli szerint is nagyon nehéz felállítani a pontos diagnózist arra vonatkozóan, hogy miért bukott meg a nagy dérrel-dúrral beharangozott projekt.
„Azt mindig nagyon nehéz pontosan megmondani, hogy mi volt a probléma. Amikor a dolgok nem működnek, azt nem lehet egyetlen problémára visszavezetni, olyankor mindig több tényező áll a háttérben. Bátran merem kijelenteni, hogy
Alain Prost remek csapatfőnök, remek vezető volt, de talán túlságosan megbízott olyan emberekben, akikben nem kellett volna."
„Túlságosan sok hatalmat adott a kezükbe, ők pedig – technikai fronton mindenképpen – nagyon sok borzalmasan rossz döntést hoztak. Úgy gondolom, hogy ennek biztosan fontos szerepe volt abban, hogy a Prost-istálló zátonyra futott. A Peugeot egyébként teljes mellszélességgel odaállt a csapat mellé, a motor, szerintem kellően versenyképes volt, de ez az egész már akkor sem csupán a motorról szólt, az autó fejlesztésével pedig folyamatosan csak küszködés ment. Voltak apró előrelépések, de egyik autó sem tudta azt, ami az eredményes versenyzéshez szükséges lett volna. Az F1 egy borzalmasan összetett sport, és az, ami a csapattal történt, jól megmutatta, hogy még egy olyan óriási Professzor számára sem könnyű, amilyen Prost!” – fogalmazott az olasz pilóta.
Trulli egyébként az egész pályafutása egyik leghasznosabb időszakának tartja a Prost vonzásában töltött éveket, mert sokat tanulhatott a négyszeres világbajnok legendától.
Nagyon sokat kaptam tőle, hiszen sok dologra megtanított. Szerettem volna minél többet tanulni a történelem egyik legjobb pilótájától, így igyekeztem mindent magamba szívni, amit tőle hallottam, láttam, az egészen apró dolgokat is."
„Fiatal koromban nagyon felnéztem rá, így csodálatos lehetőség volt a közelében lenni és ellesni dolgokat tőle, hálás vagyok neki mindenért” – mondta a pescarai illetőségű versenyző, aki karrierje egyetlen győzelmét 2004-ben aratta a Monacói Nagydíjon, a Renault kötelékében.
