A 2005-ös USA Nagydíj azok közé a Forma-1-es versenyek közé tartozik, amelyekre még olyanok is emlékeznek, akik soha nem követték rendszerességgel a sportág eseményeit. A napra pontosan 15 évvel ezelőtti indianapolisi "verseny" ékes példája annak, amikor az egyéni érdekek felülírják a józan észt, mindennek következtében pedig olyan döntés születik, avagy inkább nem születik, amin mindenki csak veszít. A 2005-ös USA Nagydíj egyértelműen a Forma-1 történetének sötét fejezetei közé tartozik, amire a résztvevők közül senki sem emlékszik vissza szívesen, kivéve egyetlen embert.
Még mielőtt belemennénk az Indianapolisban történtek taglalásába, ejtsünk pár szót az előzményekről! A 2005-ös szezonra új szabályt vezettek be az F1-ben: a csapatoknak ugyanazzal a szett gumival kellett teljesíteniük a szombati (és kezdetben a vasárnap délelőtti) időmérő edzést és a versenyt.
Akkoriban a Michelin és a Bridgestone között dúlt a gumiháború, az új feltételekhez pedig előbbi alkalmazkodott jobban, a szezon 19 versenyéből 18-at megnyert.
Persze mindezt árnyalja, hogy a topcsapatok közül csak a Ferrari használta a japánok termékeit, a Jordannek és a Minardinak pedig Michelinnel sem igen lett volna esélye a győzelemre. Akárhogy is, a Michelin gumijai nagyjából minden pályán, minden körülmények között jobbnak bizonyultak a Bridgestone abroncsainál, kivéve Imolában, ahol Michael Schumachernek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva hosszú körökön át egyszerűen mintha nem koptak volna a gumijai.
Így jutottunk el a szezon kilencedik versenyhétvégéjéig.
A gondok a pénteki második szabadedzésen kezdődtek, amelyen Ralf Schumacher bal hátsó durrdefekt után kísértetiesen hasonló módon csapódott neki a célegyenesre vezető döntött kanyar külső falának, mint egy évvel korábban,
ezzel kiírva magát a hétvége további történéseiből. Amikor pedig a kis Schumi csattanását követően ugyanazon az edzésen a harmadik számú Toyotát vezető, a következő gyakorlástól hivatalosan már Ralf Schumachert helyettesítő Ricardo Zonta is bal hátsó defektet kapott (ő szerencsére a pálya jóval lassabb belső részén), mindenki elkezdett gyanakodni arra, hogy valami nincs rendben a gumikkal.
A Michelin természetesen elkezdte vizsgálni az abroncsokat, de szombatra sem sikerült rájönniük a defektek okára. Közben elindítottak egy szállítmány új gumit, ezek azonban ugyanolyan specifikációjúak voltak, mint amilyeneket már egy napja használtak a csapatok, a hiba megismétlődésére így ezek használatával is megvolt az esély.
A francia gyártó végül kijelentette: az abroncsai nem biztonságosak a teljes, 73 körös versenytávon, ők garanciát csupán arra tudnak vállalni, hogy 10 kört kibírnak a gumik.
Később az is kiderült, hogy a két felrobbanó abroncs mellett 9 másik is nagyon közel került ahhoz, hogy szétessen. A Michelin vizsgálata kiderítette, nem tervezési, hanem gyártási hibáról volt szó,
a 2004-es nagydíj óta újraaszfaltozott és gyémántcsiszolással simábbá, egyúttal barázdássá tett oválpálya akkora terhelést rótt a gumikra, amit a Michelinek egyszerűen nem voltak képesek hosszú távon elviselni.
A francia gyártó alábecsülte a terhelést a szimulációi során, azaz nem készült fel megfelelően a nagydíjra. Itt kell megjegyezni, hogy nehezebb helyzetben is voltak, mint a Bridgestone, utóbbi ugyanis Firestone márkájának köszönhetően adatokhoz jutott az IndyCar révén.
Egyértelművé vált, hogy valamilyen megoldást kell találni a versenyre. Az FIA először azzal a megmosolyogtatóan bárgyú javaslattal állt elő, hogy a michelines autók egyszerűen lassítsanak le a döntött kanyarban. A csapatok ezt visszautasították, hiszen tisztában voltak vele, hogy mekkora veszélyt rejt magában mindez. Képzeljük csal el, amint az egyik bridgestone-os autó jóval 300 fölött megérkezik az oválívre, hogy aztán szembe találja magát egy hirtelen lassító michelines versenytárssal.
A következő javaslatok arról szóltak, hogy a Michelin adjon más specifikációjú gumit, vagy a michelines autók egyszerűen álljanak ki 10 körönként kerékcserére. Miután közölték az FIA-val, hogy másfajta gumi nem áll rendelkezésre, a folyamatos cseréhez pedig nincs elegendő abroncs (csapatonként minimum 14 szettet kellett volna elhasználni a futamon),
a csapatok és a Michelin felvázolta az egyetlen működőképes opciót: mobil sikánt kell telepíteni a 13-as kanyarba, így az autók nem tudnak majd padlógázon átszáguldani a döntött íven, és a gumikat sem fogja akkora terhelés érni.
Még azt is kilátásba helyezték, hogy ne kapjanak konstruktőri pontokat ezen a versenyen, vagy a Bridgestone-t használóknak ne kelljen igénybe venni a sikánt, ők kerülhessék ki azt.
Az FIA azonban elutasította ezt, mondván nem lenne igazságos a Bridgestone-t használó csapatokkal szemben, akik felkészülten érkeztek a versenyre, valamint előzetes vizsgálat, tesztelés, majd az ezt követő homologizáció nélkül a pályán sem lehet változtatni.
Max Mosley FIA-elnök még azzal is megfenyegette az egységbe tömörülőket, hogy ha mégis elhelyezik a sikánt, az FIA minden emberét hazaküldi Indianapolisból
és nem felügyeli tovább a versenyhétvégét, így felelőssé sem lesz tehető az esetlegesen bekövetkező balesetekért.
A csapatokat azonban mindez nem rettentette el, elkezdtek kidolgozni egy tervet, hogy miként tudnák az FIA személyzetét saját embereikkel helyettesíteni, és világbajnokságon kívüli futamként megtartani az eseményt. Mosley erre annyira bedühödött, hogy újabb fenyegetést küldött Európából (merthogy valamiért nem érezte szükségét Indianapolisba utazni): ha a szövetség nélkül rendeznek versenyt, azzal minden Egyesült Államokban zajló FIA-sorozat jövőjét sodorják veszélybe. Ezzel pedig gyakorlatilag el is dőlt minden, az FIA nyert.
Benne volt a levegőben már a rajt előtti órákban is, hogy valami történni fog, azt azonban, hogy pontosan mi, szinte senki sem tudta. Mindenki csak találgatta a michelines csapatok bojkottjáról szóló pletykák valóságtartalmát. Marc Priestley, aki akkoriban szerelőként dolgozott a McLarennél, könyvében felidézte, hogy Ron Dennis az utolsó pillanatban viharzott be a garázsba és utasította a csapatot, hogy mindkét autó álljon fel a rajtrácsra. Azt azonban, hogy a felvezető kör végén Kimi Räikkönennek és Juan Pablo Montoyának is a bokszba kell hajtania, csak az utolsó másodpercekben közölte az autóban ülő, és a fejben már a piros lámpák kialvására készülő versenyzőkkel.
„Colin Kolles azt mondta nekünk, hogy »srácok, nem hiszem, hogy normális versenyt fognak teljesíteni. Kiállhatnak kerékcserékre, áthajthatnak a boxutcán, lelassíthatnak abban a kanyarban. Valami történni fog, úgyhogy valós esélyünk van a pontszerzésre" – elevenítette fel a 17. helyről rajtoló Tiago Monteiro csapatfőnöke verseny előtti szavait.
A fejetlenséget jól tükrözi, hogy David Coulthard még a felvezető kör alatt is azt tudakolta a rádión, hogy akkor most az ő döntése-e, hogy feláll a rajtrácsra, vagy a csapatvezetésé, mert ha rajta múlik, akkor ő versenyezni fog.
A felvezető kör végén végül minden Michelin-abroncssal szerelt autó a bokszutcába hajtott, csak a két Ferrari, a két Jordan és a két Minardi nem, létrehozva ezzel minden idők legfurcsább kinézetű Forma-1-es rajtrácsát. Mint azt a verseny alatt a Minardi dühös csapatfőnökétől megtudhattuk,
könnyen előfordulhatott volna az is, hogy csak két Ferrarit látunk a "versenyen".
„Az egyetlen oka, hogy az autóim most a pályán vannak, az az, hogy a Jordanek is elindultak. Ma reggel beleegyeztek, hogy nem versenyeznek, mégis kimentek – nyilatkozta a frusztrált Paul Stoddart. – Nem tehetek semmit. Semmilyen örömömet nem lelem ebben, ez nem verseny, hanem felvonulás. Elnézést kérek a szurkolóktól és a több millió tévénézőtől. Ezért kellene a Forma-1-nek sportnak lennie, és nem... mérges vagyok. Ez egy ki....ott őrület. Az FIA-nak erőt kell vennie magán és rendbe kell tennie ezt a sportágat. A mai nap úgy, ahogy van baromság."
Stoddart abba is beavatta a nézőket, hogy egyedül a Ferrari nem állt ki a sikán elhelyezésének ötlete mellett, a maranellóiak inkább szépen kimaradtak az egész cirkuszból. „Az életben néha előfordul, hogy azt kell tenni, ami helyes. Kilenc csapat megegyezett abban, hogy ha nem helyezik el a sikánt, akkor nem versenyez. Most három csapat köröz a pályán. Nem értek egyet azzal, hogy ez a verseny most zajlik, mindannyiunknak ott kéne lenni a pályán.
[Jean] Todt (a Ferrari csapatfőnöke - szerk.) szépen kimaradt ebből az egészből. Egy megbeszélésen sem vett részt,
Max Mosley mondta azt Flavio Briatorénak (a Renault csapatfőnöke - a szerk.) telefonon, hogy nem fognak sikánt elhelyezni, miközben Todton kívül az összes csapatfőnök ott volt a szobában."
A verseny tehát elkezdődött, a két Ferrari Schumacher-Barrichello sorrendben hamar faképnél hagyta a Jordaneket és Minardikat, miközben a közönség fújolva és hüvelykujját lefelé mutatva, később sörösdobozokat a pályára dobálva nézte a menetet. A garázsba tolt michelines pilóták pedig szép lassan elkezdtek kiszállni az autójukból, lassacskán pedig többen is a reptér felé vették az irányt.
A valóság az, hogy érett felnőttek nem voltak képesek megoldást találni arra, hogy show-t szolgáltassunk az embereknek. Ez egy nagyon szomorú nap a sportnak"
– foglalta össze a lényeget a Red Bull garázsa előtt David Coulthard percekkel azután, hogy kiszállt a pilótafülkéből. A skót nem vitatta, hogy a Michelin hibázott, ugyanakkor úgy érezte, a sikán elhelyezésével megoldható lett volna mind a 20 autó részvétele.
Az az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy hacsak nem szól közbe műszaki hiba, vagy nem ütik ki egymást (amire a második tankolás után egy pillanatig igen nagy volt az esély), Ferrari kettős győzelem születik. A harmadik helyért azonban nagy csata lehetett volna. De csak lehetett volna, Narain Karthikeyan ugyanis beszorult Christijan Albers Minardija mögé, és mire áthámozta magát rajta, Tiago Monteiro már messze járt. Végül Schumacher, Barrichello, Monteiro, Karthikeyan, Albers, Friesacher sorrendben futottak be.
Tizenöt év távlatából visszatekintve Monteiro úgy érzi, semmi szégyenkeznivalója nincs amiatt, hogy pályafutása legjobb eredményét ezen a csonka versenyen érte el.
„Soha nem gondoltam úgy, hogy bárkitől is elloptam volna ezt az eredményt, hanem a megfelelő időben voltam a megfelelő helyen, és megragadtam a lehetőséget – mondta a WTCR Fast Talk című podcastjában. – Végezhettem volna a negyedik, az ötödik vagy a hatodik helyen is. Őrült egy helyzet volt, de úgy vélem, hogy csapatként megérdemeltük mindezt, mert mindig, mindenért keményen megküzdöttünk."
Érdekes módon a Jordan versenyzője eltérően emlékszik a futam előtti eseményekre.
Stoddarttal ellentétben ő azt állítja, a Bridgestone-t használó csapatok egyáltalán nem akartak beleegyezni semmiféle sikán elhelyezésébe.
„Emiatt úgy döntöttek, hogy nem kommunikálnak velünk többet, ezért a rajtig egyikünk sem tudta, hogy mi fog történni. Egészen addig nem döbbentem rá, hogy a dobogó is meglehet, amíg a hat autó fel nem állt a rajtrácsra" – mondta Monteiro.
Mivel a szezon során a Minardi és a Jordan külön ligában játszottak a mezőny végén, és mindkettejüknek csak extrém esetben volt esélye a pontszerzésre, a csonka mezőnnyel futott verseny gyakorlatilag a szezon kilencedik futamán eldöntötte kettejük párharcát.
A bajnokság véget ért a Minardi számára
– forrongott Stoddart még a futam közben. – Egyedül a Jordan ellen küzdünk. Ez a baromság pedig azt jelenti, hogy a szezonunk itt ér véget. Soha nem fogjuk tudni megelőzni őket a ma szerzett pontok miatt. Vége van. A ma történtek nem csak a michelines csapatokkal toltak ki, hanem a Minardi és a Jordan közötti csatát is tönkretették, ami kezdett elég jóvá válni."
Az ausztrál csapattulajdonos többször is kihangsúlyozta, hogy magasról tesz ez egész versenyre, kizárólag a Jordan renitenskedése miatt nem parancsolta ő is a boxba az autóit. Hiába ünnepelhettek így ismét pontszerzést Baumgartner Zsolt csodaszámba menő nyolcadik helye után egy évvel, nem sok örömük volt benne. Sőt, valójában senki sem örült, csak Monteiro és az egykor szebb napokat látott, fennállása utolsó szezonját futó Jordan-csapat.
„A verseny után néhány ember az FIA-tól és David Warren az Allsporttól bejött a pihenőszobába és azt mondta nekünk, »Srácok, nagyon kényes a helyzet. Nagyon sok elégedetlen szurkoló van odakint, de van néhány boldog is.
Úgyhogy meg kell ejtenünk a pódiumceremóniát, de kérlek, ne vigyétek túlzásba. Mutassátok meg magatokat, de ne legyen pezsgőzés és a többi!«
– emlékezett vissza Monteiro a verseny leintése utáni hangulatra. – Nyugodtan kisétáltunk a dobogóra, de aztán lenéztem, és 40-50 sárgába öltözött Jordan-szerelőt láttam, akik sírtak, örültek és izgatottak voltak. És akkor arra gondoltam, »kizárt, hogy ne élvezhessem ezt a pillanatot velük!« Úgyhogy elengedtem az egészet és úgy örültem, mintha átlagos dobogó lenne, pezsgőztem és ünnepeltem a csapattal."
Látva a két Ferrari-pilóta komor ábrázatát, a sajtótájékoztatóra aztán Monteiro is visszavett.
Schumacher különösen borúsnak tűnt amiatt, hogy sokan a Ferrarit hibáztatták azért, hogy nem sikerült megoldást találni a kialakult helyzetre. „Elmondok egy történetet – kezdett bele a hétszeres világbajnok. – Nem is olyan régen, Monzában meghalt egy pályabíró. Mi, versenyzők megegyeztünk, hogy az első két sikánt sárga zászlós jelzés mellett teljesítjük. Nem több, mint két vagy három csapatfőnök azonban azt mondta a versenyzőinek, hogy ne tartsák tiszteletben a sárga zászlót.
»Hagyjátok figyelmen kívül a megbeszélteket, mi azt akarjuk, hogy versenyezzetek és kötelezünk is erre titeket.« Ma ugyanezek az emberek voltak a másik oldalon.
A Forma-1 kemény üzlet, nagyon keményen dolgozunk. Nekünk is volt egy gumink, ami gyorsabb, de nem azt hoztuk ide, mert tudtuk, hogy mi vár ránk. Nem azt mondom, hogy a Michelin szándékosan hozott nem jó gumit, de akármi is az ok, ez az ő gondjuk, és nem a miénk. Nem gondolom, hogy meg lehet kérni azokat, akik nem felelősek, hogy vállalják a felelősséget."
Tizenöt évvel később Monteiro is hasonló véleményen van. „Mi is szenvedtünk a gumikkal. Volt, hogy le kellett cserélnünk azokat, hogy túléljük a versenyt, mert a Bridgestone-nak is voltak komoly gondjai. Úgyhogy nekünk is kijutott a problémákból, de mindig igyekeztük megtalálni a módját, hogy versenyezhessünk. Mi úgy gondoltuk, hogy ez nem a mi hibánk volt, mi versenyezni mentünk oda és megtaláltuk a módját annak, hogy ezt miként tehetjük biztonságosan. Ezért maradtunk, megérdemeltük ezt a lehetőséget."
Noha érthető a Ferrari és a Jordan álláspontja, az ésszerű döntés ezzel együtt az lett volna, ha valamilyen módon 20 autóval rendezik meg a versenyt. A Forma-1 renoméja legalábbis jóval kevésbé sérült volna. Ugyanakkor naivitás elvárni bármely csapattól, hogy az esetek 99%-ában ne a saját érdekeit tartsa szem előtt, még ha ezek az érdekek ellentétesek is a sportágéival, amelyben versenyez.
Korántsem biztos, hogy hasonló helyzetben a McLaren, a Renault, vagy bármely másik istálló nem a saját pecsenyéjét sütögette volna, sőt.
A Michelin természetesen hibázott, még ha nem is abból fakadóan tette, hogy túlságosan feszegette az abroncsainak határait. Ez tiszta sor. A botrány azonban elkerülhető lett volna, ha Max Mosley hajlandó bármiféle együttműködést tanúsítani a kilenc csapattal. Az FIA elnöke azonban egy dolgot tett, elutasított mindenféle javaslatot a verseny megrendezésére, még azokat is, amelyek arról szóltak, hogy a sikán elhelyezésén túl a Bridgestone gumis autók induljanak a rajtrács elejéről, és a végelszámolásnál csak ők szerezhessenek pontot. Mosley ehelyett a következőt nyilatkozta, már a nagydíj után:
használhatták volna minden körben a bokszutcát. Az is a pálya része.
Ezzel teljes egészében kihagyták volna a 13-as kanyart. Nehéz megértenem, hogy miért nem tette egyikük sem ezt."
Sokan szinte biztosra vették, hogy az óriási blama jó időre távoltartja majd az F1-et az amerikai piactól, a cirkusz azonban már 2006-ban visszatért az USA-ba, ráadásul némileg meglepő módon szép számú közönség fogadta a mezőnyt Indianapolisban. A legendás pálya 2007 végén lejáró szerződését azonban a felek nem hosszabbították meg, valamilyen hatása így mégiscsak lett a botránynak. Egészen 2012-ig kellett várni, hogy a mezőny visszatérjen az Egyesült Államokba, és Austinban vesse meg a lábát. Ráadásul az sem elképzelhetetlen, hogy hamarosan Indianapolisban is újra versenyezni fog.