Cevert (teljes nevén Albert François Cevert Goldenberg) fiatalon motorversenyzőnek készült, és csak 19 évesen ült át versenyautóba – de azonnal látszott, hogy a tehetsége megvan. Néhány év ugyan még kellett, hogy rangos sorozatokban is megmutassa magát, ám rögtön az első szezonjában, 24 évesen megnyerte a Francia Forma–3-as bajnokságot. A következő, 1969-es idényt aztán már a Forma–2-ben versenyezte végig, ahol az összetett harmadik helyén zárt, és közben a Német Nagydíjon az F1-ben is bemutatkozhatott. Ezek felkeltették az év Forma–1-es világbajnokának, Jackie Stewartnak a figyelmét is, aki arra kérte a csapatvezetőjét, Ken Tyrrellt, hogy igazolja le Cevertet 1970-től – ő pedig meg is tette.
Debütálóként rögtön főállás a mezőny talán legjobb autójában, de úgy, hogy egy világbajnok a csapattárs? Nem egyszerű feladat, de tanulásra tökéletes – Cevert pedig ezt is csinálta. Az első évében még csak egyetlen pontot szerzett, a következőben viszont már három dobogós hellyel érkezett a Watkins Glen-i szezonzáróra, ahol
megszerezte karrierje első (és mint kiderült, egyetlen) F1-es futamgyőzelmét,
amellyel az összetett harmadik helyén végzett.
1972-ben újabb két dobogós helyezést szerzett (az egyiket szintén Watkins Glenben), de az amerikai Can-Am bajnokságban is nyert futamot, és a Le Mans-i 24 órás autóversenyen is elindult, ahol Howden Ganley-val együtt másodikként zárt. Egy évvel később aztán úgy tűnt, akár Stewartra is veszélyes lehet összetettben. A Tyrrell dominanciáját jól mutatja, hogy Cevert hat darab második és egy harmadik helyet szerzett, de végül ez sem volt elég a csapattárs ellen. A szezonzáró Amerikai Nagydíjra Stewart már biztos (háromszoros) világbajnokként érkezett, és
állítólag titkon már tervezte a visszavonulását, hogy a következő idénytől a jó barát Cevert első számú esélyese legyen a világbajnoki címnek.
A franciának viszont erre nem volt lehetősége.
A Forma–1 történetében négy halálos baleset történt az időmérő edzéseken. Ezekből időrendben az elsőnek a később poszthumusz világbajnok Jochen Rindt volt az áldozata 1970-ben, Monzában. A másodiknak a versenypályán kívül teniszezésben és zongorázásban is kitűnő Francois Cevert, 1973. október 6-án, Watkins Glenben. A pole pozícióért csatázó francia a pálya Esses nevű gyors jobb-bal kombinációban elvesztette az irányítást, miután megcsúszott a rázókövön, többször megpördült, majd 250 km/h-val fejjel lefelé a korlátnak csapódott. Cevert olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy azonnal szörnyethalt.
A történtek után Cevert csapattársai, Jackie Stewart és Chris Amon úgy döntöttek, a versenyen nem indulnak el, így végül Stewartnak 99 verseny után ilyen emlékekkel kellett lezárnia F1-es pályafutását. Az 1972-ben és 1974-ben világbajnok Emerson Fittipaldi pályafutása egyik legszomorúbb napjának nevezte az ominózus szombatot, ám ennél is megrázóbb az, amit Stewart gondol az esetről. A háromszoros világbajnok néhány éve úgy nyilatkozott, hogy
az élete során 57 korábbi riválisának temetésén vett részt, de Ceverté olyan nagy hatással volt rá, hogy mindmáig kísérti.
Cevertet és a Stewart házaspárt [Helen és Jackie] ugyanis egészen különleges kötelék fűzte össze. Stewart mentorként kezdte, és gyakran a szabadedzések alatt is látszott, hogy tanítani próbálja rutintalanabb csapattársát. De végül olyan barátság alakult ki köztük, hogy a két pilóta közti öt év korkülönbség ellenére együtt nyaraltak, együtt szórakoztak nap mint nap, noha kevesebb mint három évig volt csupán erre lehetőségük.
Azon a bizonyos időmérő edzésen Cevert balesete után Stewart a pályán való elhelyezkedése miatt a pilóták közül utoljára ért a francia autója mögé. Amikor meglátta a Tyrrellt, azt hitte, Amon az, aztán meglátta az új-zélandit felé sétálni, aki mondta neki, hogy Cevert szenvedett balesetet.
Mindenki odament Francois-hoz, és az volt a legszörnyűbb látvány, amit életemben láttam.
Minden egyes ember, aki ott volt a helyszínen, ki kellett szálljon az autóból, mert mindenhol törmelék hevert, és egyszerűen nem lehetett áthajtani közöttük. Szóval mindenki megállt, én érkeztem utolsónak, mert éppen akkor hajtottam ki a bokszutcából. Annyi volt a törmelék, hogy mindenki oda akart menni megnézni, hogy tud-e segíteni – beszélt az esetről Stewart 2018-ban, majd az 1979-es világbajnokra utalt, aki először ért a roncshoz, és a látványtól sokkot kapott. – A mai napig akár Jody Scheckterrel, akár velem beszél erről valaki, meg tud ríkatni mindkettőnket."
Cevert halála után senki sem tudta Stewartot rávenni arra, hogy versenyautóba üljön, ezért is hagyta ki a vasárnapi futamot. Pontosabban kétszer még beült. Először néhány másodperccel azután, hogy meglátta Cevert holttestét. Másodszor pedig a nap során később, hogy a Tyrrell számára
kiderüljön, műszaki hiba okozhatta-e a francia halálát – mint kiderült, részben bizonyosan igen.
Azt azonban Stewart máig bánja, hogy a baleset után nem maradt ott a barátja mellett.
„A mai napig azt kívánom, hogy bárcsak tovább mellette maradtam volna. De halott volt.
Borzasztó baleset volt, a Forma–1-ben valaha történt legrosszabb. Egyszerűen borzasztó volt, és a mai napig hatással van rám.
De nemcsak rám, hanem Jody Scheckterre is. A mai napig. Borzasztó látvány volt, és a legrosszabb, ami csak történhet. És egyértelműen karrierem legrosszabb része – idézte Stewart visszaemlékezését a rallycafe.hu. – A 100 szép szám volt, de [a futamon] nem akartam vezetni. És nem a haláleset miatt, hanem a halál tisztelete miatt. Helytelen dolog lett volna a csapattal kiállni, és megnyerni a versenyt, amikor olyasvalaki, mint Francois meghalt. Egyáltalán nem tűnt fontosnak, hogy nyerjek egy újabb futamot."
Stewart végül a verseny első köreit még megvárta, majd távozott a pályáról és hazarepült.
Feleségéhez, akivel szombat este közölte, hogy befejezte a pályafutását. És a két gyerekéhez, akik
két órán át azt hitték, hogy ő halt meg Cevert helyett,
mert a kommentátor először az ő nevét mondta be az adásban.
Szerintem 1974-ben világbajnokká válhatott volna, mert az autó jobb lett, mint 1973-ban volt
– mondta a skót legenda Cevert lehetséges jövőjéről. – És én ott lettem volna vele, mert az összes versenyre elkísértem volna. A szülei imádnivaló emberek voltak, és a húga és az öccse is.
Minden évben virágot küldök a sírjára, az anyja pedig minden évben írt nekem.
Szerintem nélkülem csak egy pilótának tartották volna a sokból, én viszont olyasvalakivé változtattam, akiből szerintem világbajnok lehetett volna. Erre pedig nagyon büszke lettem volna."
Az eset után a Watkins Glen-i pálya építői még nem kaptak azonnal észbe, ez pedig 1974-ben is emberéletet követelt: Helmuth Koiniggel szintén az itteni F1-es hétvégén, szintén a szalagkorlát végzett. 1975-től aztán módosították az Esses körüli részt, majd hamarosan a pálya kikerült a versenynaptárból.
Majdnem 50 évet kellett arra várni, hogy legközelebb egy szalagkorlát okozzon brutális balesetet a Forma–1-ben: a szintén francia Romain Grosjean a 2020-as Bahreini Nagydíjon a glóriának is köszönhetően égési sérülésekkel és zúzódásokkal ki tudott szállni a lángoló Haas-roncsból.
Az akkor még jóval fejletlenebb technológia és biztonság is nagyban közrejátszott abban, hogy míg Cevertnek (és jónéhány kortársának) esélye sem volt túlélni a becsapódást, addig Grosjean pár hónappal később már ismét versenyezhetett. Ám így Franciaország gyászba borult, és a nemzetnek 1974 helyett 1985-ig kellett várni az első Forma–1-es világbajnoki címre. Eközben pedig Sir Jackie Stewart életét is fenekestül felfordította a sportág történetének egyik leghorrorisztikusabb balesete. És ennek már ötven éve.