Mester Ákos, Juszt László, Bolgár György és társaik: így lopták el a magyar sajtót a kommunisták

Augusztus közepén mutatta be a Hír TV a rendszerváltoztatásról és a szocialista média hatalomátmentéséről szóló Elbocsátott légió című dokumentumfilmet. A film író-rendezőjével, Mező Gábor történeti kutatóval beszélgettünk.

- Több kötetben (A média lenyúlásának titkos története, A kultúra megszállása, A tévé megszállása), valamint a Hálózat és a Hamis Gulyás című műsorokban is foglalkozik a tömegtájékoztatás és -szórakoztatás és a kommunista állambiztonság összefonódásának, illetve a hatalomátmentés történetével. Az idén nyáron a tévében is sugárzott, de a legnagyobb internetes videómegosztón azóta is hozzáférhető Elbocsátott légió afféle filmes kiterjesztése ennek a tevékenységnek, esetleg mozgóképes előtanulmány a most novemberben megjelenő A sajtó megszállása című kötethez?

- Abszolút vannak ilyen összefüggések, mivel sokszor párhuzamosan dolgozom a projekteken. De A sajtó megszállása például sokkal inkább szól a Kádár-diktatúráról, semmint a rendszerváltoztatás időszakáról, és alapvetően az ügynök-újságírókra fókuszál. Pontosabban azokra, akiknek az volt a feladatuk, hogy az emigrációt megfigyeljék, bomlasszák, lejárassák a célpontokat, illetve megpróbálják a nagy neveket hazacsábítani. De azért van sok összefüggés a kötet és a film között, vegyük csak azokat a propagandistákat, akik az Elbocsátott légióban szerepelnek. Például a volt ÁVH-s Kanyó Andrást, Berkesi Andrást vagy Ipper Pált. Utóbbi is az Államvédelmi Hatóságon kezdte, egyházi területen dolgozott, tehát az egyházak üldözése, a papok, hívők megfélemlítése, fiatalemberek megfenyegetése, megzsarolása, beszervezése volt a feladata. Innen aztán átrakták, átkerült a Rádióhoz. Ötvenhat után alapító munkásőr volt, találtam egy interjút, ahol elmeséli, hogy tulajdonképpen rendet rakott a vidéki stúdiókban a megtorlás során. Ezt hívhatjuk tisztogatásnak is, nyugodtan. Akkor lépett ki a Munkásőrségből, amikor évekkel később Amerikába küldték tudósítónak, ott kitanulta az újságírói szakmát, majd hazajött, és 1971-ben elindította a 168 órát, ami akkoriban viszonylag szabad szellemű műsornak számított. Ő felügyelte, odavitte azokat a munkatársakat, akikben megbízhatott a diktatúra, akiknek megtanították, hogy meddig mehetnek el, és meddig kell elmenniük. A nyolcvanas években aztán ausztrál nagykövet lett. Ott is erős magyar emigráns közösség volt, szükség volt egy megbízható kommunistára, hogy nehogy túl erős maradjon az a közösség. Ugye, a bomlasztás. Ha megéli, szerintem belőle is „jeles demokrata” lett volna a rendszerváltoztatás után, ahogyan a tanítványaiból, Juszt Lászlóból, a jó Bolgár elvtársból, meg Mester Ákosból. De meghalt. Így a többiek folytatták, folytatják a munkát, elsőként az Antall-kormány lejáratásával. Mivel a sajtó szinte teljes egészében posztkommunista, liberális kézbe került, maradt ’90-ben, mindenhol rendszerkritikus emberekként, idolokként hivatkoztak ezekre a megbízható elvtársakra, direkt jó volt a 168 órával példálózni, hogy ők már akkor odamondogattak az elvtársaknak. 

Mező Gábor és Incze József az Elbocsátott légió forgatásán
Fotó: Elbocsátott légió/Planet Film Studio/Facebook/

Persze, ahogyan Hofi Géza, elvtársi utasításra mondogattak oda, kicentizve, ahogyan Hofi mondta egyszer a Népszabadságban: még véletlenül se lőhettek mellé. Ők már akkor karakter-gyilkoltak, amikor a magyar társadalom nem is ismerte ezt a kifejezést. Az Elbocsátott légióból ezt a technikát is meg lehet ismerni. És a történelmi patyolattisztítást: így lett a kommunista Vitray Tamásból, Rákosi Mátyásék egykori hadnagyából, Kádár Jánosék „szabadon utazgató” riporteréből ’90 után „mindvégig demokrata” szakember. 

- Fikciós kerettel: egy rikkancsból lett „bennfentes” (akit Incze József alakít) keres meg egy fiatal riportert (Tóth János Gergely), hogy átadja neki a szocialista sajtó hatalomátmentésének bizonyítékait, vagy legalábbis megpróbálja bizonyítani az említett összefüggésrendszereket. Van ebben a fikciós kerettörténetben némi önéletrajzi elem? 

- A filmbeli fiatal riporter lehetnék én is, leginkább akkoriban, amikor belekezdtem a kutatómunkába, még kevés tudással, de már a téma iránti nagy érdeklődéssel. Ugyanakkor az öregben is lehetnének akár önéletrajzi részek, főként ami azt a fanatizmust, már-már megszállottságot illeti, amivel beleveti magát a múlt feltárásába. Egyszerűen azért, mert igazságkereső, elkezdte érdekelni az igazság, s mint Neo a Mátrixban azt a pirulát választotta, ami után már nincsen visszafordulás. Így utánament annak, hogy mi történt a függöny mögött, hogyan zajlott a médiában, illetve a politikában a hatalomátmentés. Akár egy nyomozó, hatalmas táblát használt ahhoz, hogy összeszedje a vörös maffia, ha akarjuk, a vörös polip vezéreit, capóit, katonáit. És már csak az érdekli, hogy ezt megmutassa valakinek – valakinek, akit ez érdekel.

- Csakhogy a filmbéli „kutató” elég pesszimistán zárja le a korszak történetét, azzal a kérdéssel, hogy vajon „érdekel-e még valakit a múlt ebben a borzalmas zajban”.

- Eredetileg ennél is pesszimistább lett volna a lezárás: Incze József a tévét nézte volna, bámulta volna a múlt árnyékából előugró ismerős arcokat, az új percembereket, a politikai gyűlölködést, a teljes zűrzavart. Sőt, az eredeti ötletem az volt, hogy felakasztja magát. Ezzel akartam úgymond gyomrost adni a nézőnek. De ez sok volt, végül elvetettem. Éppen azért, mert van remény. Ez a vég reális: érdekli az embereket a múlt, de nagyon nehéz hozzájuk eljutni. Viszont, ha sikerül, mint mondjuk ezzel a filmmel, akkor nagyon sok a pozitív visszajelzés.

- Ami a múlt árnyékát illeti: az Elbocsátott légióban csupán néhány archív mozgóképes illusztráció van. Például A tanúból, amikor a cenzorból „reformerré” vált Virág Andrást és a Reform Kiadót mutatja be a film, vagy az 1990. októberi taxisblokád képsorai. Tulajdonképpen csak utóbbi a szó szoros értelmében vett „tudósító jellegű” archív vágókép. Ami azért is érdekes, mert az Elbocsátott légióban nagyon sok szó esik például 1989. június 16-ról, Nagy Imre újratemetéséről, főleg mint a rendszerváltás és a hatalomátmentés kettős értelemben is szimbolikus eseményéről, de erről mégsem került a filmbe egyetlen archív képsor sem, csupán fotók és ezek montázsa. Mi ennek az oka?

- Azokat a képsorokat akartuk csak beletenni, amiket feltétlenül szükségesnek éreztünk, egyrészt azért is, mert az archív felvételek elég drágák, ennyit szántunk erre a film költségvetésből. Lehetett volna máshogy, egyszerűbb megoldás sok archívot használni, de mi nem ezt választottuk. Inkább egy jó animátor segítségével „megelevenedő” fotókkal, humoros szkeccsekkel helyettesítettük sok kulcsesemény illusztrálását. 

- Ezek szembeötlően kreatív animációs képsorok. Például Sztálin temetése a leejtett koporsóval és a hátrahúzódó sorfallal. Ezek az Ön ötletei voltak?

- A Sztálin-jelenetnél annyit mondtam az inzerteket animáló filmes társunknak, aki a film operatőre is volt, hogy valahogy azt próbáljuk jelezni, hogy hirtelen mindenki elhatárolódik a halott Sztálintól, ahogyan az is itthon is megtörtént Rákosi Mátyással kapcsolatban. Rákosi bukása után jött elő a föld alól a sok „nagyimrés”, akit addig „Rákosi-hívőként” ismert meg a megfélemlített magyar nemzet. Az már a kollégánk ötlete volt, hogy kicsit monty pythonosan a sorfal hátratipeg a földre engedett koporsónál. Nyilván mi is a zseniális Gyalog galoppon szocializálódtunk. A legtöbb ilyen jelenet tulajdonképpen csapatmunka volt, apró ötletekből, kollektíven tettük össze. Az volt a cél, hogy hiteles és vicces legyen – de ne öncélúan mókás, ne csorbítsa a film hitelességét.

Elbocsátott légió
Fotó: Planet Film Studio/Youtube

Tulajdonképpen minden tekintetben véve csapatmunka volt a film, bár én írtam az egészet, a kreatív rész egy kis, filmes baráti társaság munkája. Zsalakó Rékával és Kerekes Andrással készítettük korábban a Levelek a bolondokházából című filmünket, illetve velük és Huth Gergővel a Lejáratás és bomlasztást, illetve a Szétszakadt Magyarországot még régebben. Rékáékkal most a Polip nevű YouTube-csatornánkon mutatjuk be újravágva, kibővítve azokat a hosszabb interjúkat, amelyeket a filmjeinkhez készítettünk. Együtt fejlődtünk közben. Ez a filmünk, az Elbocsátott légió azért más, mert itt mindent, pontról-pontra megírtam előre, mintha egy nagyjátékfilmen dolgoznánk. Ebben nem volt improvizáció. 

- Kivéve, hogy mit mondanak a megszólaltatott szakértők...

- Azért azt tudtam, hogy nagyon jók lesznek, mindhárom megszólalónk munkásságát, gondolkodását viszonylag jól ismerem. Bálint László egykori kémelhárítóként, állambiztonsági szakértőként mindig pontosan, ugyanakkor keményen fogalmaz, és a legfontosabb, hogy belülről látta a titkosszolgálatot, és kollégáival szemben erről hajlandó is mondani valamit. Borvendég Zsuzsanna munkássága önmagáért beszél, nála jobban kevesen ismerik a kommunista, posztkommunista hálózat működését. Schiffer András meg számomra nem csupán hiteles politikus, de valahogy nagyon érzékletesen tud beszélni a Kádár-diktatúráról, érzi a rezsim leglényegét, Kádár és Aczél kétségtelenül ügyesen, ravaszul felépített rendszerének finommechanikáját. 

- Ugyanakkor politikailag egészen eltérő becsatornázottságú megszólalók…

- Talán épp ez adja egy dokumentumfilm kiegyensúlyozottságát, illetve megerősíti a mi „rendszerváltás-történetünket”. Persze, megszólaltathattam volna Farkasházy Tivadart vagy más feketeöves ideológust a posztkommunista oldalról, de minek? Nem hiszem, hogy őszintén beszéltek volna. Az viszont érdekes, hogy a három szakértőnk mennyire hasonlóan látja az adott korszakot, illetve a hatalom-átmentés történetét. Az Elbocsátott légió alapállítását ezzel igazolják: a médiában, de igazából az összes fontos területen teljes hatalomátmentés ment végbe a Kádár-rendszer végnapjaiban és a rendszerváltásnak nevezett folyamat során. 

- De visszanyúlva egészen Goebbelsig…

- Fontosnak tartottam, hogy a néző számára értelmet nyerjen a propaganda fogalma és felismerhetővé váljanak a mintázatok, amelyek a náci Németország után megjelentek az ötvenes évek keleti blokkjában, így Magyarországon is. A két szélsőség mindig egymástól tanult, ahogyan napjainkban is egymást táplálják. 

Elbocsátott légió (Tóth János Gergely és Incze József)
Fotó: Planet Film Studio/FB

- Az Elbocsátott légió nagyjából a taxisblokádig mutatja be a hatalomátmentés folyamatát a médiában. Gondolkozott azon, hogy ennek a filmnek a folytatását megcsinálja, például az 1998-ig tartó időszakra kibővítve?

- Ötletnek nem rossz. Az MSZP-SZDSZ-kormány ideje a médiaháború szempontjából is izgalmas, illetve az, ahogy a koalíciós partnerek a sajtóban egymásnak üzengettek, elkezdtek marakodni a koncon. Hogy az SZDSZ az amerikai Palmeréknek adta volna a kereskedelmi tévét, de a pufajkás Horn inkább a németeket választotta. A lényeg, hogy ne maradjon hazai kézben, nem igaz? A nyugati partner örökké hálás maradt az eladónak.

De ez az egész vadkeleti világ elképesztő mai szemmel, az, ami a kilencvenes években megtörténhetett. Robbantások, gyilkosságok, olajszőkítés, a legelképesztőbb mutyik, hogy a terrorista Carlos után már a szovjet-orosz maffiózó, „Szeva bácsi” – aki amúgy Juszt László jó pajtása volt – éldegélhetett nyugodtan ugyanitt.

Ekkoriban Magyarország tényleg wastelandnek, a kárhozat földjének tűnt, csak erre már sokan nem emlékeznek. Gondoljunk bele, hogy az egyik médiacézárt éppen most, a mi időnkben ítélték el elsőfokon azért, mert állítólag ő adott megbízást a másik médiacézár kinyírására. Gyárfás Tamásról és Fenyő Jánosról beszélek. Privatizáció, a kárpótlás kudarctörténete, az igazságtétel, a számonkérés elmaradása. 

Lassan ott tartunk, hogy ez az időszak is történeti távlatba kerül, lehet és érdemes is kutatni és megmutatni a mai fiataloknak, akiknek fogalmuk sincs, milyen állapotok uralkodtak akkoriban. 

De azért már az Elbocsátott légióban is foglalkozunk ezzel az időszakkal, túlmutatva a rendszerváltoztatás időszakán, amikor a hazai „szabadsajtó” szempontjából sokak számára legendás Magyar Narancs, pontosabban az azt kiadó Pánczél Géza egykori állambiztonsági tiszt, később üzletember ügyével foglalkozunk. Ő az 1980-as években még műkincs-kereskedelemmel foglalkozott, majd hasonlóan sok kommunista hírszerzőhöz, átpártolt a média területére. A Magyar Narancs mellett övé volt egy időben a Playboy is, számtalan cég, aztán a kétezres évek elején Bécsben halálos autóbalesetet szenvedett… Úgy fest, lejárt az ideje. Megkerestek hozzá közel álló emberek, sokkal durvább volt a teljes történet annál, mint amit be tudtunk mutatni. Bőven van még mit mesélni. Princz Gábor és társai, soroljam? Elképesztő szélhámosok uralták akkoriban a magyar médiát és gazdasági életet.