A chilei Antofagastában, a klinika egyik különszobájában feküdtem. Frei Tamásnak, illetve főleg az ő vezetéknevének köszönhetően,
mivel az megegyezett az 1982-ben meghalt chilei elnök nevével.
Utóbbit Eduardo Frei Montalvának hívták. Éjfél tájban rohanva megérkeztünk (én félholtan) az ide 250 kilométerre és több mint kétezerrel méterrel magasabban lévő Atacama-sivatagból. A vizsgálat után azon tanakodtak a chileiek, hogy hova rakjanak. Tamás kicsit kihúzta magát, hogy jól látsszon a mellén a katonás név-felirat, a sorsunk eldőlt. Mehettünk egy különszobába. A Camel Trophy-ról jöttünk, ő egyenesen a Iguazu-vízesétől a karavánnal, én Argentínán és egy 6400 méter magasan fekvvő hágót megjárva, tehát szemből, és éppen csak találkozva velük, mert egy perc múlva én már Szent Péternél kopogtattam.
A lényeg: becsövezve, infúzióra kötve, még félholtan, de néztem a hang nélküli kis színes televíziót, természetesen
a Forma-1-et, az imolai futamot. Senna halálos balesetét.
Tudni nem tudtam semmit, csak képekből sugárzó döbbenetből értettem meg, hogy vége. Főleg azokból a képekből, amelyeket a Globo, a helyi tévé Chiléből, Brazíliából, Argentínából sugárzott. Síró, zokogó emberek tömegével, mindenhonnan.
Senna nekem külön kedvencem volt. Elsősorban Lengyel János kitűnő brazil (persze született magyar) kollégám révén, akit a Globo azért tartott Európában, Genfben, hogy a brazil versenyzők minden lépését figyelje, kísérje. János az első Magyar Nagydíjon, 1986-ban tolmácsolta nekem az első és egyetlen Senna-interjúmat, majd infarktust kapott, hazatérte után elhunyt.
Emlékét márványtábla őrzi a Hungaroringen.
Ez egy. A másik. Tarnai Ági nyersfordítása alapján én írtam meg magyarul az első Senna-könyvet, Christopher Hilton alkotását.
Amikor Chiléből hazaértem, amint tehettük, azonnal hozzákezdtünk kollégámmal és barátommal, Dobor Dezsővel egy Senna-film elkészítéséhez.
Szerencsénk is volt, mert Dobor addigra már megjárta Sao Paolót, meglátogatta Senna sírját, beszélt emberekkel és a hozzátartozókkal, még a temetőbeli sapkaárussal is.
Sikerült megszólaltatnunk csaknem az egész akkori mezőnyt, versenyzőket, vezetőket egyaránt. Az egyórás film elkészült, sikere volt, és pénteken este újra bemutatják. Most viszont az én találkozásaim következnek Ayrton Sennával.
ADEUS AYRTON!
Világbajnokok nem szoktak a versenypályán, verseny közben meghalni. Forma-1-es világbajnokok visszavonulásuk után szoktak saját repülőgépükkel leesni és szörnyethalni, mint Graham Hill. Barátjuk autójával szoktak egy laza kört hajtani,"na mutasd csak, milyen" felkiáltással és soha többé vissza nem térni a boxba, mint Alberto Ascari. De szoktak szinte az emberi kor legvégső határáig élni békésen és boldogan, mint az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio, mint Sir Jack Brabham, vagy, mint az összeégett Niki Lauda.
Ayrton Senna tragédiájáig mindössze egyetlen világbajnok volt, aki a versenypályán vesztette életét (amennyiben a tragikus sorsú Jochen Rindtet nem tekintjük, aki halála után nyert világbajnoki címet), de ő sem eredeti versenyosztályában a Forma-1-ben, hanem egy osztállyal lejjebb nyert: Jim Clark. A repülő skót.
Ayrton Senna da Silva még tejfelesszájú kölyök volt és éppen csak átjött Angliába autóversenyzést tanulni,
amikor a szakemberek azonnal rásütötték a bélyeget: ez a gyerek Jim Clark utóda!
Az a csodálatos stílus, ahogy az autóját vezeti, az az érett verseny intelligencia, az a... Európába jövetelének első percétől kezdve mindenki, aki csak ismerte Clarckot, Ayrtont az ő méltó, csodálatos utódjának tekintette. De senki nem gondolta, hogy a két csodálatos tehetség életútja ilyen szörnyű módon is mintázza egymást.
Jim Clark Hockenheimben, az NSZK-ban vesztette életét egy Forma-2-es Lotusban. A fák közé rohant, halálra zúzta magát és balesetének igazi oka soha nem derült ki. Többen sanda pillantásokat vetettek az azóta elhunyt, zseniális tervezőre, Colin Chapmanra, a Lotusok atyjára, mondván, a bajnok halálában szerepe van a Lotusok alultervezésének, könnyű sérülékenységének is. Ki tudja?
Ma az emberek egyszerűen nem tudják elhinni, hogy Senna, a bálvány is hibázhatott, s a halál egy egészen egyszerű és apró versenyzői hibából eredően jött el érte: túlságosan gyorsan ment be a Tamburello-kanyarba, amelyet pedig ismert, mint a tenyerét. Ma az emberek a kerekesszékben űlő, nyomorék (maga is autóbalesetbe rokkant bele) Frank Williams felé tekingetnek és azt mondják "valami technikai zűrnek kellett lennie" és sokatmondóan zárják szorosra ajkukat.
És szinte dühösek az egyébként ártatlan Hillre,aki kimondta: "az autónak nem lehetett semmi baja".
Ebben a bizonyos kanyarban legalább nyolc híres és jó versenyző bukott már az évek során. Csak fejből és nem egészen sorrendben: Nelson Piquet, háromszoros világbajnok, Riccardo Patrese, aki a legtöbb világbajnoki futamot teljesítette eddig, Giles Villeneuve és Gerhard Berger, akiket a tűzoltók fergeteges gyorsasága mentett meg a halálra égéstől. De valamennyien élve megúszták.
Bernie Ecclestone jelentette be:
Sennát a saját autójának a leszakadt első kereke találta fejen. Ha ez a kerék csak tíz centimétert is lejjebb, vagy följebb repül el, Senna ma is itt van közöttünk."
(Azóta már tudjuk: nem a kerék, hanem az azt tartó felfüggesztés kard-szerű darabjának belső vége csúszott fel az autó oldalán, és szúrta le Sennát, a szemrés vékony nyílásán át.)
Senna nincs itt. Az egész világ gyászolja. Egy egész világ nem tudja elhinni, hogy nincs többé. Őszintén szólva, magam is nehezen tudom megszokni a világot nélküle, hiszen az én életembe is ugyanúgy beépült a jelenléte, mint mindenkiébe szerte a világon.
Ayrtont lehetett szeretni és lehetett nem szeretni, de nem lehetett nem észrevenni, nem lehetett nem elismerni kivételes tehetségét, csodálatos, élményszámba menő versenyzését.
Ayrton Senna karizmatikus egyéniség volt és halála ezért rázta meg - s ezek nem nagy szavak, hanem csak a tényt rögzítik - az egész világot.
Sao Paolo temetőjében a sírok nem domborulnak. Sao Paolo temetőjében nincsenek fák. Sao Paolo temetője sík mező, mely talán ezzel is jellemzi az itteni temetkezési szokásoknak megfelelően a lelkek Isten előtti egyenlőségét. Az Ayrton emléke előtti tisztelet azonban erősebbnek bizonyult még a szokásoknál is.
A temető közepén álló egyetlen fa alatt jelölvén ki számára örök nyugvóhelyet.
Hónapok teltek már el a temetése óta, de ott jártunkkor még mindig friss virágerdő borította a sírt és környékét. A sírt, amelyet szalaggal kellett körbevenni, hogy a látogatók százai ne háborgassák - az előttük járt százak és ezrek virágait, kedves ajándékait.
Nem csak az egyszerű brazil emberek, családok járnak ide végeérhetetlen sorban. A világ minden részéből érkeznek még ma is, Japántól Alaszkáig zarándokok, akik tiszteletüket kívánják leróni a tragikusan fiatalon elhunyt fiatalember sírjánál.
Fiatalok és idősebbek jönnek vegyesen: Ayrton Senna versenyzése, élete a jelek szerint korhatárok nélkül szinte mindenkihez szólt.
A postás naponta rendszeresen kihozza ide a sírhoz, a még mindig hozzá írott leveleket, de vannak sokan, akik itt, a sírja mellett állva vetik papírra mindazt, amit életében nem tudtak elmondani neki. Aztán leteszik a sírjára, megkönnyebbülve és őszintén azt gondolva, hogy Ayrton feljön érte. A síri világból az éj közepén, s oda leviszi azt.
A valóság persze más. A valóságban egymás szívszorító üzeneteit olvassák a világ négy tájáról érkezettek, akik a nyelvi korlátok ellenére is pontosan értik egymást, mert a számukra legfőbb dologban, Ayrton szeretetében, egyek.
Két dudás nem fér meg egy csárdában, Senna és Prost ráadásul nem is csak egy csárdában játszott, hanem egyazon bandában is.
Prost kvalitásai óriásiak voltak, a fiatalabb Senna viszont fel tudott nőni a Professzorhoz, sőt, olykor leckéket is adott neki, különösen rajttechnikából, amiben Ayrton szinte verhetetlen volt.
És miután az edzéseken is a leggyorsabb volt, a versenyek is rendszerint az ő prédájává váltak. Akadt azért néha, aki halált megvető bátorsággal nem tért ki neki. Például Alessandro Nannini a Hungaroringen. Meg is lett az eredménye. Ayrton hallatlan igyekezetében, mivelhogy óriási hátrányát dolgozta le éppen, egyszerűen kilökte a pályáról. És talán ennek az emléke munkált Nanniniben később, Suzukában akkor, amikor a Prosttal való ütközés után visszaállt Senna üldözőbe vette őt. Jól látszik milyen engedelmesen tér ki ott, ahol Prost "keménykedett". Hiába: az okos enged, a szamár szenved. Az emlékezetes ütközés 1989-ben Suzukában Prost és Senna között, amelynek Senna világbajnoki címe volt az ára. Ő furakodott belülre, kifékezte Prostot, de az öreg róka Professzor sem hagyta magát, de főleg Sennát nem: kicsit ráhúzott és vitte magával egyenest.
Ekkor Senna máig vitatott büntetést kapott az FIA francia vezérkarától, elúszott a bajnoki címe, nagyon vigasztalan volt.
Ez hát a hiteles története ennek a maga idejében az egész világot felkavaró, világbajnokságot eldöntő ütközésnek a két rivális között. Ayrton vállalta a maga részét a balhéból.
Ám minden jó, ha jó a vége, és ennek a sokszor keserves párviadalnak végül is kibékülés, megértés tett pontot a végére. Utolsó győzelmekor Senna maga húzta föl maga mellé a dobogó legmagasabb fokára a nagy ellenfelet, a kis professzort, mutatván a világnak: szent a béke.
Egyszer csak hirtelen beborult az ég. Az amúgy napfényes imolai futam edzésén a fiatal brazil Barrichello autója, mint a bomba, repült neki a védőkorlátnak. Rubens csodával határos módon úgyszólván sértetlen maradt. Aztán az újonc Ratzenberger vágódott a védőkorlátnak, autója rommá törött, a fiatal versenyző pedig életét vesztette. Nyolc év után az első halál a Forma-1-ben.
Senna már korábban javasolt változtatásokat az imolai pályán. Most újra szót emelt. Még azt is megfontolás tárgyává tette, hogy nem indul el a versenyen. De aztán győzött benne a kötelességtudat.
Rajthoz állt.
A rajt közben óriási karambol, Blundell csak hajszállal kerüli el a súlyos sérülést. A show-nak azonban folytatódnia kell. Nincs megállás. Ez a törvény. Két kör után Ayrton Senna, a háromszoros világbajnok autója irányíthatatlanul kivágódik a Tamburello-kanyarban, egy betonfalnak ütközik, s mint holt roncstömeg csúszik vissza az út közelébe. A bajnok citromsárga sisakja nem mozdul, árván, erőtlenül, gyanúsan mereven és mozdulatlanul hanyatlik a bukókabin oldalára, Istenem, csak nem?
Még órákig nem tudjuk, hogy: igen.
A világ fiatalsága (vagy csak egyszerűen a világ) mindig teremtett magának hősöket, követendő példaképeket. James Dean, Elvis Presley, Freddie Mercury, akik halálukban magasodtak bálvánnyá, sőt, szentté.
Nem tudatosan lettek idollá, hanem a belőlük sugárzó tehetség, értelem és karizma tette őket azzá - és a nép. Az egyszerű emberek összessége, amelyről mindig kiderül, hogy modern kor ide, modern idők oda, szüksége van hősökre, akikre felnézhet, akiket követhet életvitelében.
Ayrton Senna ilyen ember volt.
