Senki nem próféta saját hazájában

Ha valaki huszonhat éves és élete első Európa-bajnokságára készül, az rendben van. De, hogy az illető mindezt nem sportolóként hanem játékvezetőként teszi, ráadásul a bírói szempontból talán legnehezebb sportágban, a kosárlabdában, az már mindenképpen érdekes. Az illető fiatalember, Bodnár Péter, aki hamarosan a Franciaországban megrendezésre kerülő kontinensviadalon működik közre, az elmúlt hét végét Sopronban töltötte, a fiúk ifjúsági Eb-selejtezőjén bíráskodott. A torna döntőjének, a Macedónia-Oroszország összecsapásnak a levezetése utánbeszélgettünk a "szemtelenül" fiatal, de honi kosaras berkekben máris köztiszteletnek örvendő játékvezetővel.

- Hogyan került kapcsolatba a sportággal?
- Azt hiszem, mint a bírák többsége, próbálkoztam a kosarazással, ám kiderült, játékosként nem vihetem túl sokra. Mégis feltétlenül meg kell említenem középisklai testnevelő tanáromat, Gaszper Andrást, Kazincbarcikáról. Ő fedezett fel bennem olyan személyiségjegyeket, tulajdonságokat, amelyek alapján úgy gondolta: jó játékvezető lehetek. Ő orientált a bíráskodás felé, de nagyon sok segítséget kaptam a Borsod megyei szövetségtől is annak idején.

- Elárulná, hogy sikerült ilyen - különösen a játékvezetők között - poétikusan ifjú korban ilyen magasra jutni, hogy az Európa-bajnokságra delegálják?
- Kellett hozzá egy kis szerencse is, hiszen akkor kerültem föl az NB I-es keretbe, amikor a játékvezetők között elég jelentős generációváltás volt. Így aztán elég hamar elég sok feladatom kaptam, ha szabad így mondanom, jól voltam menedzselve itthon, és úgy érzem, a rámbízott feladatokat meg is oldottam.

- Ez nyilván nem ment csak úgy magától...
- Én a kosárlabdára tettem fel az életemet, tehát a kötelező képzéseken, továbbképzéseken kívül rengetegt szakanyagot olvasok, fordítok valamint nagyon sok videoelemzést végzek. Szerintem ezek is sokat segítettek abban, hogy ideáig eljutottam.

- Számított rá, hogy ön lesz a magyar játékvezető az Eb-n?
- Az idei küldések alapján azt mondhatom: igen, hiszen én vezettem egyedül a magyar játékvezetők közül a legrangosabb férfi FIBA-klubsorozatban, a Suproligában.

- Úgy tudjuk, a szövetségben is elég jelentős tisztet tölt be.
- Igen, főtitkárhelyettes vagyok.

- Etikailag összefér ez a bíráskodással?
- Igen, mivel én a szövetségben a nemzetközi ügyekért felelek, tehát az főtitkár-helyettesi minőségemben semmi kapcsolatom nincs a magyar profi klubokkal, azoknak a dolgait intézi a két alszövetség.

- Amennyiben mégis válaszút elé kerülne, mi mellett döntene, a játék-, avagy a sportvezetés mellett?
- Egyértelműen a bíráskodás mellett.

- Szokták mondani: nincsen bíró botrány nélkül. Önnek is volt már ilyen zűrös esete?
- Úgy fogalmaznék, voltak vitás meccseim, de ez majdhogynem természetes, hiszen ma már szinte vérre megy a kosárlabda. Ma már óriási a tét, sorsok, egzisztenciák múlhatnak egy-egy győzelmen avagy vereségen. Előfordult már, hogy olyan meccs után bírálták az edzők a bíráskodást, amelyen én voltam az egyik játékvezető, de ezzel szerintem nem kell túl sokat folglalkozni, hiszen az edzők rendzerint felfokozott idegállapotban, közvetlenül a meccs után mondják el véleményüket. Azt azonban hozzá kell tennem: engem név szerint még sosem találtak meg. Nyugodt körülmények között vissza kell nézni a videót és az alapján kell értékelni, hogy vezette az ember a meccset.

- Ön volt az egyik játékvezető a Sopronban máig is emlegetett idei női Magyar Kupa-döntőn...
- Ezzel kapocslatban csak annyit szeretnék mondani: a meccs után az én felelősségemet senki nem említette.

- Mit gondol, milyen bírónak tartják önt idehaza?
- Olyannak, aki nem ismeri a hazai pálya fogalmát.

- Eddigi rövid, de máris eredményes pályafutása során mire volt a legbüszkébb?
- Talán arra, hogy az idei női döntő ötödik meccsén én voltam az egyedüli biztos pont a bírák között. Amúgy magát a rendszert, hogy a csapatok jelölhessék ki, kik vezethetnek nekik a rájátszásban, azt nonszeznsznek, katasztrófának tartom.

- Amúgy milyen a kapcsolata az edzőkkel?
- Nem rossz. Most itt Sopronban volt az utánpótlás-edzők továbbképzése, tartottam nekik egy előadást a szabályokról. Eredetileg 45 perces lett volna a program, ám a szakmeberek annyira aktívak és érdeklődők voltak, hogy másfél órásra nyúlt a program, de nem bántam.

- Mennyire ismerik az edzők a szabályokat?
- Ez érdekes kérdés. Az edzői testület szerint nem a most induló, hanem az azt követő, 2002-2003-as évadtól az edzőknek egy szabályismereti tesztet kell igen jó, legalább 80%-os szinten kitölteniük ahhoz, hogy az élvonalban dolgozhassanak. Itt az utánpótlás-edzőknél - sőt, a közelmúltban a felnőttek továbképzésén is - volt egy-egy próbteszt, amelyet nem kötelező jelleggel kitöltött a szakemberek egy része. Meg kell mondani, nem sokan mentek volna át.

- Sokat bíráskodik külföldön is, a nemzetközi kupákban. Hol könnyebb bíráskodni?
- Külföldön egész más a helyzet. Mihelyt átlépjük a határt, mi játékvezető urak vagyunk, és a fogadó klub mindent megtesz azért, hogy mi zavartalanul, minél nyugodtabb körülmények között készülhessünk a meccsre, és fokozottan vigyáznak a biztonságunkra. Ott sokkal könnyebb, jobbak a körülmények. Egyébként nemcsak én vagyok így ezzel, gyakran beszélgetünk erről a kérdésről a külföldi játékvezető-kollégákkal is. Nekik is az a véleményük: senki nem lehet péróféta saját hazájában.

- Mik a céljai a játékvezetéssel?
- Szeretnék eljutni nagy világeseményekre, világbajnokságra, olimpiára. Ehhez jó lenne, ha jó lenne a magyar válogatott, mert akkor őket kísérve lehetne menni a versenyekre. Ha ez nem jön össze, nehezebb a helyzet, ugyanis semleges bírákat csak nagyon keveset visznek el egy-egy világversenyre, ahhoz, hogy úgy kikerüljön az ember, nagyon-nagyon jónak kell lenni.

Botár László