Az excentrikus szakember kilenc év alatt öt bajnoki arany- két-két ezüst- és bronzérmet szerzett csapatával, s az utóbbi hat évben mindig megnyerte a Magyar Kupát. Közben műsort vezet az m1-en, koncerten kimondottan jól énekel a Kispál és a borz nevű együttes "külsős" tagjaként, s ha kell, a labdarúgó Európa-bajnokság eseményeit is remekül kommentálja a tévében. Mindez együtt Rátgéber, ez a kivételesen tehetséges ember, aki, ha nem is isten - ahogy a róla szóló könyv címe titulálja -, de baranyai rajongói szerint már-már földöntúli képességekkel megáldott fazon.
- Emlékszik még a napra, amikor betette a
lábát Pécsre?
- Természetesen, 1993 májusának közepe
volt, talán éppen tizenötödike. Az első
edzést 28-án tartottam a csapatnak, amely 1992-ben
bajnokságot nyert Vertetics Istvánnal, de a
következő idényben szétesett, és csak
hatodik volt. Tőlem azt várták, hogy vezessen
vissza az együttest az élvonalba.
- Sikerült, az 1993-94-es szezont a dobogó
harmadik fokán zárták.
- És a kupában is harmadikok voltunk. Horváth
Juci, Donkó, Zsolnay Gyöngyi, Balázs Hajni voltak
annak a csapatnak az oszlopos tagjai. Aztán a
következő évadban jött Iványi Dalma
és Anitics, s 1995-ben bajnokok lettünk, másodszor
a klub történetében. Szerintem az volt minden
idők legerősebb magyar bajnoksága, a BSE "Dream
Team"-jével, a bivalyerős Diósgyőrrel,
Tungsrammal, MTK-val.
- 1996-ban ismételtek, pedig...
- Pedig Iványi elment tanulni Amerikába,
Donkó Orsi sérült volt, Zsolnay eligazolt
Diósgyőrbe - pedig könyörögtem, hogy ne
tegye -, Sztojkovics viszont hazajött. A döntőben
3-0-ra leléptük Király Sándor
méregdrága Diósgyőrjét. 1997-ben csak
harmadikok tudtunk lenni, viszont Sopronban megnyertük a
kupát, amit azóta sem adtunk ki a kezünkből.
Akkor még az az abszurd helyzet is előállt, hogy
nekünk szurkolt a soproni közönség a
Diósgyőr ellen. Ma már ilyesmi
elképzelhetetlen.
- Csák Magdi, a kis Rátgéber Lacika
édesanyja 1997 nyarán érkezett.
- Igen, de mielőtt elkezdődött a szezon, két borzalmas tragédia ért. Előbb meghalt az édesapám, majd két hétre rá, 1997. szeptember 12-én Horváth Juci, a csapatkapitányom. Az első duplázást - megnyertük a bajnokságot és a kupát is - az ő emléküknek ajánlottam. Azóta 1999-ben és 2002-ben a GYSEV, 2000-ben és 2001-ben a Pécs győzött a bajnokságban, a kupában viszont mindig mi. És ne feledjük, hogy tavaly Euroliga négyes döntőt játszottunk, s idén is csak hajszál választotta el a Pécset a Final Four-tól. Szent meggyőződésem, hogy 2001-ben mi nyerjük az Euroligát, ha Károlyi és Ujvári nem sérül meg.
- Az volt a legjobb csapata?
- Talán igen, habár az az alakulat, amellyel
idén megnyertük a Magyar Kupát - Sztyepanova,
Tuvic, Csák, Károlyi, Iványi, Ujvári
törzsgárdával - is vetekedett vele, sőt,
talán meg is előzte. A Tuvic, Sztyepanova
centerkettőst a világ bármelyik csapata
megirigyelhette volna.
- Idén viszont a Branzova, Vilutyte, Tranquilli
légióstrióval aligha írják be
nevüket az annalesekbe.
- Ennyire futotta a pénzünkből. Megmondom
őszintén, április környékén nagyon
úgy tűnt, hogy nem maradok Pécsett. Aztán -
talán nosztalgiából - mégis maradtam, mert
nem nézhetem végig, ahogy leomlik az, amit kilenc
év alatt felépítettünk.
- Sokan irigylik önt azért a csapatért,
amely a keze alá dolgozik - s itt nem a
játékosokra gondolok.
|
- Melyik város jelent többet önnek:
Újvidék vagy Pécs?
- Most már nyilvánvalóan Pécs. Itt
áll a házam, itt élek Magdival, akit szeptember
elején hivatalosan is feleségül veszek, s Laci
fiúnkkal. Igaz, életem 36 évéből csak
9-et éltem Pécsett, de a kilenc legfontosabbat. Meg
aztán az első tíz év nem nagyon
számít, azokra az esztendőkre felnőtt fejjel
nem is nagyon emlékszik az ember.
Ch. Gáll András