"Azért annyira nem vagyok ismeretlen, a csapat szerves részének érzem magam, és minden meccsre úgy megyek ki a pályára, hogy ha lehetőséget kapok, akkor megmutatom. Más kérdés, hogy eddig még sohasem sikerült ilyen látványosan" - mondta Szakács Ildikó élete nagy mérkőzése után.
- Edzője szerint az edzéseken nem lehet tartani, a legképtelenebb helyzetekből is a kosárba talál, az éles meccseken viszont gyakran megáll a tudomány.
- Persze, mert nincs önbizalom-túltengésem. Körülbelül most, huszonegy éves koromra jutottam oda, hogy nagyjából tisztába jöttem képességeimmel. Nagyon nagy szükségem van arra, hogy érezzem a bizalmat az edzőmtől, a játékostársaimtól és a közönségtől.
- Szerdán érezte, hogy karriercsúcsot fog dobni?
- Dehogy, előzetesen semmi jel nem mutatott ilyesmire. Ám amikor becserélt az edzőm, és célba ért az első triplám, nagyon elkaptam a fonalat. Egy idő után akkorának tűnt a gyűrű, mint a Balaton. Fel sem merült, hogy hibázhatok.
- Most már minden meccsen ezt a Szakács Ildikót láthatjuk? Mert ha igen, megoldódtak a válogatott bedobógondjai is.
- De szép is lenne, ám ilyesmire nincs garancia. Ez egy rendkívüli nap volt. Ettől függetlenül szeretném stabilizálni a dobóformámat.
- Ugye, tősgyökeres pécsi?
- Igen, itt kezdtem kosarazni, de aztán kikerültem a Dél-Karolina Egyetemre, az Egyesült Államokba.
- Miért csak egy évet töltött ott?
- Mert nem éreztem jól magam. Sem a pályán, sem az iskolapadban. Nem az én világom.
- Nem sajnálja, hogy idő előtt hazajött?
- Nem, mert az egyetemet így is befejezem, csak itt, Pécsett. Most vagyok utolsó éves. És angol nyelven tanulom a közgazdasági tantárgyakat.
- Mit a tippje szombatra? Befejezik a döntőt?
- Szerintem nem lesz már több pécsi meccs.
Ch. Gáll András