Szabó Edina: Mindenből tanul az ember

A tavalyi EHF-kupa-győzelem után a fehérvári kézilabda-szurkolók joggal remélték, a sikersorozat idén tovább folyatódik. A Cornexi-Alcoa-HSB Holding együttesének még minden esélye megvan arra, hogy megvédje címét, s diadalmaskodjon a Magyar Kupában (ott már elődöntős). A kontrasztot csupán a bajnokság jelenti, ahol legjobb esetben is csupán az 5. helyen zárhat Szabó Edina együttese. A szakvezetővel az eddigi magyarországi tapasztalatokról, a klubnál eltöltött időről és szakmai munkáról beszélgettünk.

"Amikor elkezdtem az edzősködést, nagyon különleges helyzet volt. Nemcsak olyan szempontból, hogy női edző vette át a csapatot, egy ismeretlen valaki ebben a miliőben, de azért is, mert egy totális szemléletváltás történt, új stratégia indult el. Nem volt könnyű helyzetben a klub, Kulcsár Anita eligazolt, a csapat nem jutott a rájátszás legjobb négy csapata közé, s kiesett az EHF-kupából is. A klub eldöntötte, hogy valami újat próbál, beépíti a fiatalokat, a klub játékosaival hosszú távon számol. Hiszen volt, aki megsérült, nem tudta folytatni pályafutását, Siti Bea akkor már nem nagyon tudta, mi lesz vele. Úgy gondoltuk, egy igazi klubot építünk közösen, ehhez csatlakozott Rácz Mariann, majd Hirt Károly erőnléti edzőként."

"A tavalyi év volt az első, amikor már úgy igazoltunk és alakítottuk a csapatot, hogy egyfajta stratégiára építettünk. Kitaláltuk, milyen csapatot szeretnénk látni a pályán: egy nagyon dinamikus, nagyon lelkes, igazi fehérvári együttest, amelynek játékosai - ha lehet - Fehérváron lakjanak, tanuljanak. Figyelni akartunk a klub arculatára. A bajnokságban bejutottunk a négybe, úgy, hogy súroltuk a nem bejutást azzal, hogy például kikaptunk az utolsó Pécstől. Közben viszont megvertük a Challenge-kupa címvédőjét, a Dévát, a német bajnok Frankfurtot, kivertük a norvég Byasent (amely most BL-t játszott, nem volt rossz, nem lógott ki a mezőnyből), majd a dán Horsenst, a Fradit és a Győrt. Erőn felül és váratlan sorozatot produkáltunk."

- A 2004-2005-ös szezon teljes összevetésében azt kell mondani, az EHF-kupa-győzelemmel sikeres idényt tudhat maga mögött a klub.
- Igen, bár azt mondják néhányan, ez egy kicsúszott eredmény volt. Nem! Az európai kupában fantasztikus sorozatot produkált a csapat. A bajnokságban is voltak jó szériák, de a rájátszásra elfogyott az erőnk és a játékosunk. Akartunk mi, de ez nem bizonyult elegendőnek. Nem szabad elfelejteni, rengeteg fiatal játékosunk volt, például Tápai, akinek az volt az első komoly szezonja az NB I-ben. Ráadásul a rájátszás szisztémája miatt nagyon korán eldőlt, nem tudunk előrébb lépni, így még motivációnk sem maradt. Külön kérdés, hogy az MK-ból kiestünk, ez nagyon fájó, mert nálunk esélytelenebb csapattól kaptunk ki. De kiestünk, ezen nincs mit szépíteni.

Tavaly amit elterveztünk, azt megcsináltuk... nagyon kevés csapat nyer Európa-kupát. Ezzel a csapattal fantasztikus nagy bravúr. Ebből ez kicsit sok is volt, mindenféle szempontból - klubnak, edzőknek, játékosoknak egyaránt. Úgy igazoltunk, ahogy szerettünk volna, de a stratégiánk léket kapott, nem maradt elég időnk a felkészülésre. Ezt elismerem, s bánom azóta is.

- Mi volt a legnagyobb gond az idei szezonban?
- A bajnokságot úgy kezdtük, hogy otthon nagyon buta vereséget szenvedtünk a Fraditól. Ez megfogta a csapatot. Utána nyertünk, nyeregettünk, de a Győrt nem tudtuk megverni hazai pályán, s nem is játszottunk jól. Debrecenben kikaptunk, ahogy kikaptunk, majd Tápai megsérült, beteg lett, sokat kihagyott. Ennek a csapatnak Szabina - amit azért nem nagyon mondtunk és hangsúlyoztunk - a vezéregyénisége. Se a körülmények nem segítettek, se szerencsénk nem volt, se jól nem játszottunk. Dolgoztunk tovább, azt a cél tűztük ki, hogy összeszedjük magunkat, felvegyük azt a fonalat, amivel indultunk. Tudtuk, hogy egyszer eljön még az a pillanat, amikor lesz még egy rés, s visszavehetjük a kezünkbe a sorsunkat. S eljött! Mert ha a Dunaferrt meg tudtuk volna verni, még mindig valami hihetetlen csoda kellett volna ahhoz, hogy minden meccsünket nyerve négybe jussunk. De mindenesetre már a mi kezünkben lett volna a sorsunk.

Forrás: Presstige Média

- A kulcsfontosságú Dunaferr-mérkőzés azonban nem úgy sikerült, ahogy várta...
- Sok nehéz meccsünk volt már, de soha nem készültünk még olyan tudatosan és elszántan meccsre, mint most. Minden játékosom minden idegszála erre összpontosult, jól összeálltak a dolgok. Aztán a találkozó elején minden összeomlott. A technikai malőrre nem akarok kitérni (Tápai Szabina orvosi igazolása nem volt rendben, így csupán a percekkel a kezdő sípszó után tudott pályára lépni - a szerk.), ez óriási hiba a klub részéről, de ez a mi hibánk. E mögé bújni nem lehet. Aztán jött Siti Bea sérülése, én nagyon sajnálom azt a sok embert, aki kijött, s egy zavarodott Cornexit látott, amely ráadásul elveszítette vezéregyéniségét. Ebben a meccsben nekem a legnagyobb tragédia, hogy Sitinek nem ez kellett volna, hogy jusson. Ő tudta a legjobban, hogy az idény végén visszavonul, s tudta, mi múlik ezen a találkozón.

- Mennyire csalódott?
- Benne volt, hogy kikaphatunk a Dunaferr ellen, mert bár nagyon hullámzó az újvárosaik teljesítménye, azért klasszis csapat, s amikor kell, ott tudnak lenni fejben. A történetet már lezártam magamban, de én, aki eléggé optimista alkat vagyok, ha nem is mondom azt, hogy depresszió közeli állapotba kerültem, ám teljesen lenullázódtam. Ez a bajnokság nagyon erős, itt a világ legjobb csapatai játszanak, a világ legjobb edzői irányítanak, itt minden nap bizonyítani kell. Azt mondom, nem vallottunk szégyent, csak olyan csapatok vannak előttünk, akik jók. A Cornexi játéka idén sokkal kiegyensúlyozottabb volt, mint tavaly, csak sajnos nem tudtunk nyerni a döntő pillanatokban. Miután öt csapat pályázott négy helyre, nyilvánvaló volt, hogy egynek nem lesz helye a rájátszásban.

Forrás: Presstige Média

- Hogyan tovább?
- Hiba lenne azt mondani, hogy most mindennek vége a Cornexinél, hogy a játékosok nem jók, az edző hülye, az EHF-kupa-siker kicsúszott dolog. Ezeken vagy röhögök vagy sírok, s azt mondom: állj, ez nem így van! Néha már arra gondolok, hogy el fogjuk veszíteni az örömét annak, ha egyszer négybe jutunk, mert akkor azt mondják majd: " Na végre, tíz év után..." Egy dolgot tisztán kell látni, a magyar mezőny világszintű, a kluboknak jó pénzügyi lehetősége van, hiszen a legjobbak nem mennek el külföldre - sőt, most éppen jönnek hazafelé. Ahhoz, hogy oda tudjál kerülni a dobogóra, évek munkájára van szükség.

- Mennyire befolyásolják a külső hangok? Mondjuk a szurkolói megnyilvánulások.
- Nehéz magamat függetleníteni ettől a stressztől. Számomra hihetetlenül fontos, mit mondanak a szurkolók. Azt gondolom, ugyanannyira tartozom a szurkolóinknak, mint klubom vezetésének. Nekünk a szurkolók közvetlenül a klub családjába tartoznak. A klubon belül egyszerűbb a helyzet: vagy bíznak benned, vagy nem, de akkor azt megmondják. Vannak realitások, körülmények, sérültek, sorsolás... ez mind befolyásolja a munkádat. Az edzői munkát megítélni egy-egy ilyen periódus alapján nem egyszerű.

- Érzi-e hátrányát annak, hogy női edzőként dolgozik az élvonalban?
- Ezen, azt hiszem, már túljutottunk. Eleinte nehéz volt. Az, hogy itt dolgozom, egyértelműen a Cornexi választása volt. Rosszul nem jártak, az EHF-kupa-győzelem meghatározó siker volt a klub életében. Az edzői munka nem úgy működik, hogy hipp-hopp kineveznek valakit. Ha olyan könnyű lenne, akkor sok szakvezető lenne. Ha emberileg és szakmailag nem érett arra a személy, hogy kiálljon meccsről meccsre, akkor elbukott. Szerintem mindegy, hogy jó edzőnek tart valaki, vagy nem. Totál mindegy. Egy edzőt az eredményei minősítenek, persze nem mindegy, mennyi időre. Utóbbi tízéves munkámat nézve úgy vagyok vele, ez nem a legjobb periódus az életemben. De mindenből tanul az ember.

Pincési László