Rátgéber már sejti, mi lesz a végzete a Fenerbahcénál

Az egyik legeredményesebb magyar kosáredző, Rátgéber László tavaly Euroligát nyert a Szpartak Moszkvával, majd idén a török bajnok Fenerbahce csapatához szerződött. A Boszporusz ázsiai partjáról, az egykori Konstantinápoly üdülőövezetéből keltezte legújabb blogbejegyzését.

Sokat gondolkoztam arról, hogy írjak-e blogot Fenerbahcéból - ez nem csak egy klub neve, hanem Isztambul ázsiai fele legelőkelőbb városnegyedéé is -, ami ellene szólt, hogy nincs egy perc szabadidőm sem, ami pedig mellette, hogy özönlöttek az érdeklődő telefonok és e-mailek.

Egy hete érkeztem meg Pécsről, vártak az Atatürk repülőtéren, a Fenerbahce TV forgatócsoportja fogadott, így hát már mindenki tudja a csapat szurkolói közül, hogy is nézek ki. A klubnak két tévécsatornája van, saját mobiltelefon-szolgáltatója (Fenercell), sportszergyártó cége (Fenerium), valamennyi csapat (rengeteg szakosztályt működtet a Fener, főleg a labdajátékokban, tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb sportegyesületéről beszélünk) Fenerium szerelésben játszik, kivéve a labdarúgókat, akiknek az Adidas hatalmas összeget fizet, hogy a termékeiket viseljék. Ezzel a szerződéssel egyik fél sem jár rosszul: a világban 27 millió, tagsági díjat fizető szurkolója van a klubnak, s ha mindegyikük csak egyetlen, százeurós mezt vásárol, nem nehéz kiszámítani, mekkora bevételt jelent ez a vállalkozásnak és a klubnak.

Van már egy vízióm az itteni jövőmről: azt szeretném, ha egyszer ugyanúgy beszélnének rólam ennél az egyesületnél és egész Törökországban, ahogy Demeter Györgyről! Igen, arról a Demeter Györgyről, aki játékosként is legendája volt már a magyar röplabdasportnak, edzőként pedig szinte a sztratoszférába emelkedett. Csak itt, Törökországban négy bajnoki cím fűződik a nevéhez - kettő az Erdemir, kettő a Fenerbahce együttesével -, úgy beszéli a török nyelvet, mint a magyart, és valóságos intézmény a kanárisárga-kék klubnál.

Az események sűrűjébe csöppentem Isztambulban, ez most itt a kosárlabdasport epicentruma, a hét végén kulmináltak a férfi világbajnokság történései. A szombati Törökország-Szerbia elődöntőt majdnem a Sinan Erdem Dome sportcsarnokban néztem végig, aztán kiderült, hogy minőségi csere történt: nem az elődöntőre, hanem - tévedésből? - a döntőre és a bronzmeccsre kaptam jegyet. A magyar vonal a FIBA-ban is erős, a világszövetség egykori munkatársa, a ma már egy marketingcégnél dolgozó Szántó Nóra kisasszony jóvoltából jutottam ezekhez a - kincset érő, nem akármilyen helyre szóló - belőpőkhöz. Eddig ezer dollárért árulták a feketepiacon a döntőre szóló jegyeket, de most, hogy a házigazdák játsszák a finálét a Dream Team kisöccsével, el sem tudom képzelni, mennyit kóstálhat egy jó helyre szóló zsuga. Mivel pocsék üzletember vagyok, elmegyek a meccsekre.

Rátgéber és Vajda Anna Fener-mezben

Így viszont szombatra maradt a szükségmegoldás, egy szerény kerthelyiségben tekintettük meg többedmagammal - természetesen az est házigazdájával, Demeter Gyurival, régi-új játékosommal, Vajda Annával, másodedzőmmel, a horvátországi szerb, és korábban sokáig szülővárosomban, Újvidéken élő Radjen Ernesttel, valamint budapesti sportújságíró barátommal és annak feleségével - a feledhetetlenné nemesült mérkőzést. A Todori nevet viselő vendéglátóipari egység a Fenerbahce hivatalos étterme, ide járnak a multimilliomos elnökségi tagok, a legújabb Ferrari, Porsche és Alfa Romeo modellek parkolnak a járdaszegélynél, odabent pedig a villányival vetekedő minőségű legfinomabb török borokat szolgálják fel. Már sejtem a végzetemet: minden bizonnyal ez lesz a törzshelyem isztambuli száműzetésem idején.

A török-szerb meccs szünetében asztalunkhoz járult a Todori üzletvezetője, s megkérdezte miért nem dolgozunk otthon, hiszen a Demeter Gyuri és általam eddig együttvéve megszerzett 17 országos bajnoki aranyérem és 14 kupaelsőség talán feljogosítana bennünket erre. A válasz hosszú, kínos csend volt, s csak magamban gondoltam, hogy erre a felvetésre talán nem nekünk kellene választ adni. Az üzletember csak annyit foglamazott meg, akkor a nyilvánvalóan roppant gazdag kiváló szakemberekben a magyar sport, ha még nálunk is jobbak irányítják a nemzeti együtteseket.

A csodálatos hangulatot némiképp beárnyékolta a Fener labdarúgó-csapatának váratlan, 2-0-s veresége a Kayserispor otthonában - a mérkőzést módunkban állt a síri csöndben ücsörgő vezetőségi tagok társaságában a Todoriban megtekinteni -, a kudarcnak, ahogy azt a hatalmas isztambuli rutinnal rendelkező Demeter Gyuri barátom megjegyezte, beláthatatlan következményei lehetnek. Amikor ugyanis vereséget szenved a Fener focicsapata, az elnök úrhoz nem merik bevinni az alkalmazottak a többi szakosztály játékosai és edzői fizetésének átutalásáról intézkedő papírokat. Ezek szerint könnyen lehet, hogy takarékos üzemmódra kell beállnom egy darabig. De azért remélem, hogy Gyuri barátom csak viccelt.

Amúgy remekül érzem magam a Fener-családban, bár az igazi család nagyon hiányzik, október elején érkezik Magdi a két fiúval. A játékosok - úgy érzem - elfogadtak, az öt török válogatott kosaras, továbbá a montenegrói Ivana Matovics és Vajda Anna alkotja egyelőre a keretet, néhány ifjúsági játékossal kiegészülve. A többi sztár - az amerikai Diana Taurasi, az ausztrál Penny Taylor és a cseh Hana Machová - csak október közepén csatlakozik a csapathoz, és így valójában most még bedobósor nélkül dolgozom.

Amikor ezeket a sorokat a gépbe írom, éppen készülődöm a délutáni Szerbia-Litvánia bronzmeccs, majd a Törökország-Egyesült Államok döntő megtekintésére. Csekély hetven kilométeres túra vár rám, ennyire van ázsiai lakásomtól a Sinan Ernem Sportcsarnok - ebből is látszik, mennyire rabja vagyok ennek a szép sportágnak, egy másik kontinensre is hajlandó vagyok elmenni egy-két jó meccsért.