A tavalyi, hazai rendezésű Európa-bajnokság után még kérdés volt, siker-e a hatodik hely, akkor azonban Görbicz Anita és Zácsik Szandra személyében két fontos hiányzója is volt a csapatnak.
A világbajnokság 11. helye egészen biztosan súlyos kudarc. Ez a női szakág történetének legrosszabb vb-szereplése, amivel ráadásul minden remény elveszett, nem jut ki a csapat a riói olimpiára. Emellett külön azért is bosszantó, mert a legjobb négy közé két olyan válogatott (a lengyel és a holland) is bejutott, amely a neveket és a potenciális játékerőt tekintve nem jobb a magyarnál.
Németh András szövetségi kapitány a világbajnokság előtt azt mondta, a négybe várja a csapatát, és ha ez a 11. hely fényében túlzásnak is tűnhet, valójában nem az. Ennek a csapatnak helye lett volna az elődöntőben, sőt az ágakat elnézve a döntő elérése sem lett volna lehetetlen.
Láthattuk, hogy a magyar csapatban benne is volt a bravúr, a házigazda Dániával feltöröltük a padlót. Azon a meccsen úgy játszott a csapat, hogy mindenki elhitte Némethnek: tényleg ott leszünk a legjobb négyben. Aggodalomra csak az adott okot, hogy miként a dánok elleni közel tökéletes teljesítményre, úgy a montenegróiak elleni összeomlásra sem tudott magyarázatot adni a kapitány.
Utólag már tudjuk, valószínűleg az lett volna a legfontosabb, hogy rájöjjünk,
mitől hullámzik ilyen végletek között a magyarok játéka.
A bukáshoz vezető okokat utólag mindenesetre három csoportba sorolhatjuk, ez a három tényező együtt okozta a magyar csapat és később a kapitány vesztét.
A magyar sportolók kevés kivételtől eltekintve mentálisan nem erősek. Az esélyesség, a nyomás, illetve az egyéb külső tényezők elviselése, feldolgozása rengeteg energiát emészt fel, nem jön természetesen a sportolóinkból,
ennek pedig egyenes következménye, hogy a döntésképesség nyomás alatt visszaesik.
Ami sokszor fáradtságnak tűnik a sportolóinknál, az gyakran nem oxigénhiány miatt meghozott rossz döntés, hanem a kockázatkerülés, a kudarctól való félelem megnyilvánulása.
Ez nyilván fejleszthető. Mocsai Lajos korábbi kapitány, a TF új rektora is kiemelte: olyan hiánypótló kutatásokba kezdenek az intézményben, amelyek ebben segítik majd a magyar sportolókat. Ezt nyilván nem tudja pótolni egy szövetségi kapitány a világbajnokságon. Az viszont az ő felelőssége, hogy a játékosok megfelelő lelkiállapotban, lelkesedéssel és tűzzel lépjenek pályára.
Márpedig a magyar csapaton – és főleg a védekezésén, ami elsősorban akarati kérdés – csak ritkán lehetett látni, hogy hideg fejjel és forró szívvel kézilabdázik. Szemben, például, a lengyelekkel, akik egyénileg közepes csapatot alkotnak, de
felkészült dán edzőjük okos taktikájához mindig hozzátették mentalitásban, amit kellett.
A magyarok elleni bravúrgyőzelmük után kiejtették az addig a torna legjobb csapatának tűnő oroszokat is. (Igaz, a lengyeleknek aztán nem kell külön motiváció egy oroszok elleni meccshez.)
Németh András kiváló szakember, de erről a tavalyi Európa-bajnokság és az idei világbajnokság sem sokat árult el. Már a keret összeállítása is felvetett néhány kérdést, aztán
a bekerülők között sem sikerült jól elosztani a játékperceket,
hiszen a cserék nem tudtak játékba lendülni, ellenben a kezdőcsapat teljesen kifacsarta magát, pont a legfontosabb pillanatokra nem maradt erő.
Nyilván Németh keze is meg volt kötve több dologban, nemzetközi szintű balkezes lövő nélkül nem könnyű eredményesen játszani, de ez nem magyarázat sem az emberelőnyös helyzetekben mutatott impotenciára, sem a szélsőink teljes figyelmen kívül hagyására, ami
nagyban megkönnyítette a magyar csapat elleni védekezést.
Ez utóbbi különösen a lengyelek elleni hajrában volt szembetűnő, amikor helyzeteket sem tudtunk kialakítani, nemhogy gólt dobni.
A kapitány később elmondta,hogy túl nagy figyelmet fordított a taktikára. Ezt talán pont úgy tette, mint a szakmailag felkészült, de kevésbé gyakorlatias magyar edzők általában. Egy válogatott játékos mondta nemrég az Origónak, hogy azért örül a külföldi klubedzőnek, mert az "semmit sem bonyolít túl, minden letisztult és egyszerű, míg a magyarok azt hiszik, ami a mágnestáblán működik, az a pályán is fog".
A sérülésekkel nincs mit kezdeni, benne vannak a sportban, különösen egy olyan kemény kontaktsportban, mint a kézilabda. Még Tomori Zsuzsa sérüléséért sem átkozhatjuk a lengyeleket, hiszen egy szerencsétlen ütközés következménye volt, nem azé, hogy szisztematikusan ütötték-verték volna a győri átlövőt.
Görbicz Anitáé nemcsak azért jött talán még rosszabbkor, mert a Tomori helyére beálló Triscsuk jól játszott, hanem azért is, mert Görbicz nélkül a lengyelek elleni szoros hajrára nem maradt meccset eldönteni képes játékosunk a holtfáradt Szucsánszki Zitán kívül.
Idetartozik Tóth Gabriella sérülése is,
az Eb nagy felfedezettjének hiányát talán pont a lengyelek elleni vereség során éreztük a legerősebben.
Nevezhetnénk pechnek azt is, hogy pont az egyenes kieséses szakasz elején, az egész torna legfontosabb meccsén játszottunk rosszul, míg a tulajdonképpen nem is olyan fontos, dánok elleni csoportmeccsen brillíroztunk, de ez nem szerencse kérdése.
A magyar válogatottnál még nem kell generációváltásról beszélni, de mivel a közvetlen utánpótlás hemzseg a tehetségektől,
a következő kapitánynak hosszú távú megbízást és feltétlen bizalmat kell kapnia,
legyen akár magyar, akár külföldi. A mostani kulcsjátékosokban (talán Görbicz Anita kivételével) még bőven benne lehet Tokió is, azt viszont mindenképpen el kellene kerülni, ami éppen most zajlik a férfiválogatottnál, hogy az olimpia előtt 10 hónappal kezdünk el fiatalítani.
Ettől még persze nagyon fáj, hogy esélyünk sem lesz kiharcolni az olimpiai szereplést, mert ennek a magyar válogatottnak helye lett volna Rióban.
