Szentpétervár, 2016. május 8.
Magyar szurkolók az oroszországi jégkorong-világbajnokság B csoportjának második fordulójában játszott Magyarország-Kanada mérkőzésen Szentpéterváron 2016. május 8-án. (MTI/EPA/Anatolij Malcev)
Vágólapra másolva!
A magyarok szeretik tudni, mások mit gondolnak róluk. Úgy tűnik, a magyar jégkorong-válogatott és az őket mindenhova elkísérő szurkolótábor jó hírünket vitte szerte a világban. Egy orosz férfi 6000 kilométert képes utazni csak azért, hogy találkozzon a drukkereinkkel.
"Hungarians, you are crazy people" – harsogta a mikrofonba a hokivébé szentpétervári szurkolói zónájának hangulatfelelőse a magyar csapat franciák elleni meccse előtt.
Van vöröshagyma
Mielőtt a szpíker őrültnek nevezte honfitársainkat, a következő jelenet játszódott le a csarnokban: egy mezbe öltözött 50 körüli magyar drukker Koppány modorában a többiekhez fordult (Magyarok! Férfiak és asszonyok!), leguggoltatta őket, és elkezdte énekelni az Érik a szőlő kezdetű népdalt. Amikor ahhoz sorhoz ért, hogy "van vöröshagyma a tarisznyában", mindenki talpra szökkent, és ugrálva folytatta tovább az éneklést.
Mindez csak azoknak volt új, akik nem járnak a magyar válogatott meccseire, hiszen az Érik a szőlőt jó ideje hallani. A krakkói feljutás után három napig zakatolt a fejemben, annyiszor hallottam.
Ránk csodálkoztak
Lehet, hogy a magyar csapat végül kiesik az A csoportból, de van egy jó kis csapatunk, amely élvezetes meccseket tud vívni olyan hatalmakkal, mint Kanada és Finnország, és mellé egy olyan táborunk, hogy tényleg csodájára jár a világ. Kanadától kezdve a svédeken át sokan rácsodálkoztak arra, hogy ennek a kis országnak a szurkolói akkor is ugyanolyan intenzitással biztatják a fiúkat, ha vesztésre állnak, a végén pedig közösen eléneklik a himnuszt.
De miért olyan feltűnő ez?
Míg a külföldi bajnokságokban erős a szurkolás kultúrája – elképesztő hangulatot tudnak teremteni, mondjuk, a német vagy a svájci klubok drukkerei –, addig válogatottszinten többnyire színház van a lelátón. Van persze Rosszija, Rosszija kiabálás, meg Suomi, Suomi, és némi ugrálás a góloknál, de az elejétől a végéig csak a magyar drukkerek énekelnek.
Van itt minden, Dolly Rolltól a magyar klubcsapatok saját dalaiig, így került be a repertoárba az Érik a szőlő, amit eredetileg a diósgyőri focicsapat szurkolói énekeltek a csapatuknak. A fehérváriak is hozták magukkal a Mindenki balra, mindenki jobbra, mindenki előre című dalukat. Az újságíró legszívesebben letenné a laptopot az öléből, és beszállna az "Aki ugrál, büszke magyar" rigmusba.
A vébére Tinnyéről érkező Zsolt jól megragadta, mitől olyan vonzó a jégkorong a nézők számára. "Itt nem lehet alibizni, nincs csípőre tett kéz. Ezek a játékosok 40 másodperc alatt meghalnak a jégen, és ezt előadják egy meccsen 15-ször. Ráadásul a hoki varázsához az is hozzátartozik, hogy három másodperc alatt gólt lehet szerezni, 2-3 gólos hátrányról is vissza lehet jönni hamar a meccsbe, ahogy a fehéroroszok tették a szlovákok ellen.
És mindig történik valami a jégen, emiatt a gyerekeket is hamar megfogja."
A Szentpéterváron torkukat koptató drukkerek közül sokkal beszéltünk, és többen is említették, hogy nagy szerepe van a szurkolók összetartásában a Jégkorongblognak, amely éveken át a legfőbb tájékozódási pontjuk volt. "Büszke vagyok rá, hogy a blognak volt közösségépítő szerepe, sokan ott ismerkedtek meg egymással, barátságok szövődtek" – mondta az Origónak Halász Zoltán, a Jégkorongblog alapítója. Szerinte már az 1983-as, az 1998-as és a 2002-es hazai vébék is nagyon jó hangulatúak voltak, ami megmutatta, hogy a magyarokat érdekli a jégkorong, és szurkolni is tudnak.
Van egy orosz főszurkolónk is
Egy orosz férfi nem kevesebb, mint 6000 kilométert utazott a Japánhoz közeli Szahalin szigetéről, hogy találkozzon kedvenc magyarjaival. Már azzal feltűnést keltett, hogy az első meccs előtt megjelent egy Szeretem Magyarország feliratú zászlóval, majd egy másik nap egy Edda-bakelittel, és minden magyarral aláíratta. Kiderült, hogy az LGT-ért is rajong, az egyik magyar szurkolótól kapott is egy LGT-s pólót. A gól szót és a Ria-Ria-Hungáriát már tudta, de annyira éhezik a tudásra, hogy a finnek ellen fonetikusan leíratta a magyar dalok szövegeit, hogy ő is tudja énekelni a táborral. "Amióta a magyarokkal szurkolok, tíz évet fiatalodtam" – mondta mosolyogva.
Volt azért egy megtorpanás is, a 2003-as budapesti vébén messze nem volt telt ház, 2007-ben viszont a ljubljanai divízió I-es tornán már kétszázan szurkoltak a helyszínen a csapatnak. A nagy áttörést, ahogy a csapat, úgy a szurkolók esetében is a szapporói feljutás hozta meg, amikor bekerültünk a legjobb 16 csapat közé, és a következő évben a svájci vébére 3-4 ezer magyar utazott el. Ebben persze akkor benne volt az újdonság varázsa, de a folyamat elindult, és 2010-ben már rengeteg magyar drukker volt Ljubljanában a szlovénok elleni döntőn.
A szlovénok sem tudtak kitolni a drukkerekkel
"A szlovén szervezők látták, hogy mennyi magyar vesz jegyet interneten a meccsre, és elkezdték blokkolni a magyar IP-címeket. Erre mi elmentünk a határ menti településekre, és ott megvettük a jegyeket, így 1500 magyarnak lett belépője. A szlovénok egy 400 fős szektorba akarták bezsúfolni a mieinket, és azt mondták, hiába van mindenkinek érvényes jegye, csak négyszázan mehetnek be. Végül Kovács Zoltán, a szövetség főtitkára személyesen vállalt felelősséget, hogy nem lesz gond, így végül megnagyobbították a szektort, mindenki bejutott, és nem is volt semmi probléma. Leszámítva azt, hogy kikaptunk 4-1-re, így a szlovénok jutottak fel" – mesélte Halász.
A legjobb hangulatú túrának a dél-koreait tartja, amikor
Gojangba 150-200 magyar utazott el 2014-ben.
Csak összehasonlításképpen: 2008-ban Szapporóban tíznél kevesebb szurkolónk volt kinn, pedig távolságban és költségben nagyjából ugyanaz a kategória a kettő. "Az egy óriási buli volt, és az a társaság azóta is rendszeresen jár a vébékre. A szentpétervári szurkolósereg felét viszont nem ismerjük, ami azt mutatja, hogy új arcok csatlakoznak, és egyben jelzés, hogy a blog nélkül is megy már magától a folyamat.
Ez egy pozitív történet a magyar sportéletben,
az emberek látják, hogy a hoki egy színes fesztivál, ahol jó a hangulat, a végén megtapsolják a csapatot, eléneklik a himnuszt, az embereknek pedig szükségük van ilyen élményekre."
Az oroszországi vébére érkezők közül mindenkinek megvan a maga sztorija. Akad, aki már a 60-as években is járt a Kisstadion telt házas meccseire, és most a fiával, valamint annak barátnőjével jött ki szurkolni, mert úgy érzi, a jégkorong sok más sportágnál többet nyújt.
Átpártolt a focitól
Van, akinek akkora élményt adott a szapporói feljutás, hogy a tévé előtt ünnepelve eldöntötte, 2009-ben Svájcban megnézi, mire mennek a fiúk – pedig előtte egyetlen hokimeccsen sem volt –, és azóta egy vébét sem hagyott ki, még a koreait sem. Pedig tizenévesként még a foci volt a mindene.
Így vonatoznak a finnekkel:
Egy másik férfi kivitte a fiát egy olimpiai selejtezőre, aztán mindkettőjüket beszippantotta a sportág. A gyerek elkezdett hokizni, az apa meg ott volt Gojangban, Krakkóban, és most nem hagyhatta ki az A csoportos élményt sem.
Találkoztunk egy 18 fős társasággal, amelyből az egyik család
Tatabányáról indult el autóval,
hogy Vilniust, Tallinnt és Helsinkit is érintve összesen 2200 kilométert megtéve érjen három nap alatt Szentpétervárra. Egyikük azt mesélte, hogy a finnek kérdezgették tőle, hol voltak eddig a magyarok. Azóta folyton együtt iszik, énekel a két tábor, a szerdai egymás elleni meccs előtt például a szurkolói zónában ment a közös vonatozás – igaz, a teljes katarzishoz hiányzott Demjén Szerelemvonata zenei aláfestésként, a résztvevők kénytelen voltak beérni a Pink Floyd-féle Fallal.
"Ha valakinek el kell magyaráznom, miért megyünk el bárhova ezért a csapatért, mindig a japánok elleni meccset hozom fel Dél-Koreában. A japánok az A csoportba jutásért harcoltak, nekünk egyáltalán nem volt tétje már a meccsnek. A srácok szétütéssel nyertek végül, és meg vagyok róla győződve, hogy
annak a pár száz embernek nyerték meg, akik elutaztak a világ másik végére miattuk.
Mindenki szeretné, ha képes lenne akkor is harcolni, amikor nem túl jók az esélyei. A magyar csapat ebben példamutató, szokta is a tábor énekelni nekik, hogy soha ne add fel, és ők tényleg soha nem adják fel” – mondta Rita, aki 2009-ben, a finnek elleni találkozón volt először hokimeccsen, 2010-ben viszont már úgy is kiment a szlovéniai vébére, hogy aki elhívta, végül nem tudott elmenni.
Így lepte meg a szurkolótábor a csapatot 2013-ban:
Akármi lesz a mostani vébé vége, biztosak vagyunk benne, hogy a magyar hoki újabb híveket szerzett magának, mint ahogy az is garantált, hogy akár Német- vagy Franciaországba (ők rendezik a jövő évi A csoportos vébét), akár Ausztriába vagy Dél-Koreába kell utazni (ők pályáznak a divízió I/A-ra), a tábor ott lesz. Hiszen:
"Elmegyünk bárhová / Gojangba, Krakkóba / A távolság nekünk nem akadály / Szurkolni kell és kész / Tapsoljon minden kéz / Csak inni kell, és a remény visz tovább." (Ezt képzeljük el a Dolly Roll Ábrándos szép napok című dalának dallamára.)
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!