„Sopronban ilyen fantasztikus kosárlabda-mérkőzést évtizedek óta nem látott a közönség” – ezzel a felütéssel indult a Nemzeti Sport 1992. március 16-i számában Weisz Ferenc tudósítása a hihetetlen végjátékot hozó mérkőzésről. Weisz Ferenc a továbbiakban sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, csak azt sajnálhatta, hogy az újság mindössze 15-20 soros összefoglalót kért tőle.
Ennek az volt az oka, hogy ugyanezen a napon, Budapesten a Dózsa György úton játszották a férfi bajnokság szuperrangadóját, a Budapesti Honvéd–Tungsram találkozót, amelyet botrányos körülmények között nyert meg a Honvéd.
A Tungsram már a meccs végén óvást jelentett be, az események pedig szinte a teljes újságoldalt elfoglalták. Ezért a többi mérkőzésre csak pár sor és az összeállítások közlése jutott. Nemcsak a soproni meccsről, de a későbbi bajnok Zalaegerszeg csepeli vereségéről is alig írhattak az egykori kollégák – nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a forduló szenzációs meccseket hozott.
Ezekben az időkben a Sopron férficsapatának valamennyi hazai mérkőzésén félelmetes hangulat uralkodott. A nyugat-magyarországi város szurkolói legfőképpen azért szerették az együttest, mert abban szinte csak saját nevelésű kosárlabdázó lépett pályára. A vidéki kosárlabda ekkor olyan fellegvárakat épített, mint a körmendi, a zalaegerszegi, a szolnoki, vagy éppen a bajai. Miközben Budapesten a sportág iránt fokozatosan csökkent az érdeklődés, vidéken minden egyes bajnoki meccs elképesztő hangulatban zajlott. Nem véletlen, hogy Weisz Ferenc így fejezte be a tudósítását:
A 40. percben aztán négyen maradtak a soproniak, de egy fantasztikus hajrával, amelynek főszereplője Szlávik Gábor volt, olyan győzelmet arattak a bajnok ellen, hogy az aranybetűkkel kerül be a soproni kosárlabdázás történetébe.”
Egy perccel a lefújás előtt tehát 75-75 volt az állás, amikor a Toók–Smiedt játékvezetői kettős kipontozta a Sopron litván irányítóját, Gintaras Bacanskast. A két játékvezető ekkor már az életét is félthette, hiszen a keményen védekező Sopronból korábban Molnár, Bakk, Liepa, Tóth Zoltán és Sterbenz Tamás is eljutott az ötödik személyi hibáig. Vetési Imre vezetőedzőnek a litván Bacanskas kipontozódásakor már nem volt kit pályára küldenie.
A bírók ellen őrjöngő közönség minden bizonnyal darabokra szaggatta volna a játékvezetőket, ha ebben a kiélezett helyzetben nem történik meg a csoda. 75-75 után a négy emberrel játszó Sopron 7, míg a bombaerős kerettel rendelkező Szolnok mindössze 1 pontot dobott, így alakult ki a 82-76-os végeredmény a Sopron javára.
Az alaphangot Szlávik Gábor futtából bevágott hárompontosa adta meg, ami pedig ezután jött, arra szavakat nehéz találni.
„Akkoriban nagyon más volt a magyar férfi kosárlabdázás, mint ma” – idézte fel negyedszázaddal ezelőtti emlékeit a ma is Sopronban élő Szlávik Gábor. „Csapatunkban akkor két profi idegenlégiós játszott, mellette az összes többi játékos amatőr volt, azaz vagy dolgozott, vagy tanult. Akkoriban testnevelő tanárként a Nyugat-Magyarországi Egyetemen dolgoztam.
A nevezetes mérkőzés utolsó 10 perce (7 perctől az extatikus végjáték):
Bár 1992 óta 25 év telt el, azt a meccset nem lehet elfelejteni. Szerintem sem előtte, sem azóta nem voltak annyian a Sportcentrumban, mint azon az estén. A Szolnok bajnokként érkezett Sopronba, amikor pedig a 40. percben 75-75-nél négyen maradtunk a pályán, szerintem elkönyvelték a győzelmüket. Mondjuk épeszű ember nem is vélekedhetett másképpen, hiszen a Szolnok óriási magassági és súlyfölényben volt velünk szemben. Sokat gondoltam már erre az utolsó percre, amelyet valamiféle önkívületi állapotban játszottunk végig.
Csak az ösztönök vezéreltek bennünket, taktikáról, észszerűen felépített támadásokról teljesen felesleges lenne beszélni, ugyanis ilyen ennek a meccsnek a hajrájában nem létezett. Ezt nem lehet elfelejteni. A soproniak nem is felejtik el.
Tudom, mert ma is ebben a városban élek. Bár ez a történet idén 25 éves, de ha most megkérdezne 100 soproni embert, hogy melyik volt a férfi kosárlabdacsapattal kapcsolatos legnagyobb élménye, hatvanan egészen biztosan ezt a meccset említenék. Amikor felidézem magamban ezt a győzelmet, mindig az jut az eszembe, hogy mennyire szerencsés vagyok azért, hogy ezt átélhettem. Minden ma kosárlabdázónak, minden sportolónak azt tudom kívánni, hogy legyen legalább egy hasonló élménye a sportpályafutása során” – fejezte be a nyilatkozatát Szlávik Gábor.
A visszaemlékezésekben sok szó esett arról, hogy a tomboló közönség szinte darabokra szaggatta a sportcsarnokot. A fantasztikus győzelem után sokan a radiátorokon táncoltak, mások nemes egyszerűséggel felszaggatták a helyükről a székeket.
A 82-76-os soproni győzelemnek a helyiek mellett a két játékvezető örülhetett a legjobban, mert a lefújás pillanatában már senki nem foglalkozott velük.
A Rezák László–Szalay Ferenc edzőkettős sem hitte el, hogy velük ez megtörténhetett, Sopronban pedig 25 éve minden március tizenötödike kettős ünnepnek számít.
Ötszázért életveszélyben
A Szolnoknak két évvel korábban volt már egy olyan mérkőzése, amelyet úgy veszített el, hogy az ellenfél kevesebb játékossal küzdhetett. Az 1990. január 11-i MAFC–Szolnoki Olajbányász Magyar Kupa-összecsapás sokkal nagyobb vihart kavart, mint a születésnapját ünneplő soproni diadal. Ma már kevesen emlékeznek, de ez a Dózsa György úton megrendezett összecsapás az akkori politikai napilapok sportrovatát sem hagyta hidegen. Márpedig 1992-ben felettébb ritka esetnek számított, hogy az országos napilapok féloldalas cikkben foglalkozzanak azzal, mi történt egy szimpla férfi kosárlabda-kupameccsen. Az „Ötszázért életveszélyben” című Népszabadság cikk azonban tökéletesen visszaadta, mi játszódott le egy nappal korábban a Dózsa György úton. Sokatmondó kijelentés, hogy a valóban botrányos összecsapás után egyesek a magyar férfi kosárlabdázás agóniájáról beszéltek. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, álljon itt erről a mérkőzésről két nyilatkozat. Dankó Jenő, a MAFC szakosztályvezetője: „A szolnoki szurkolók lincshangulatot teremtettek, az első perctől kezdve pocskondiázták, iráni cigánynak nevezték Szaid Armaghanit, csapatunk legjobb játékosát.” Cziffra Mihály, a mérkőzés ellenőre, a Játékvezetői Bizottság elnöke: „Nem is csodálom, ha egy bíró elveszti a fejét egy ilyen hangulatú meccseken. Az 500 forintos játékvezetői díj fejében az életüket kockáztatják.”